Az őrület határán (J.K) (befejezett)

Előszó

Fáradt vagyok! Fáradt, kimerült és éhes. De nem tudok mit tenni, a kezem lebilincselve, a lábaim szintén. Az előttem álló asztalon egy pohár frissen töltött, buborékozó ásványvíz pihen, mégsem tudok inni belőle. Szomjas vagyok! Istenem de még mennyire! Végignyaltam kiszáradt, már-már cserepes ajkaimon. A helységben csend honol, elég idegesítő, legalább egy légy zümmögését hallanám. Nem hallani mást csak a falon lévő óra kattogását mely fél 12-őt mutat és a lélegzetvételeimet. Az ajtó mely eddig szorosan zárva volt most enyhe csikorgással kísérve kinyílik. Két alak lép be rajta, két férfi. Az egyikük rendőr egyenruhában van, míg másikuk sötétkék zakót visel hozzáillő nadrággal. Övére jelvénye volt rácsatolva melyen az állt FBI. Egy pillanatra lehunyom szemeim, nem akarom őket látni! Ha elég erősen szorítom akkor eltűnnek? Sajnos nem... Az egyikük, ki rangban sokkal magasabb helyen áll a másiknál, leül velem szemben és egy méregzöld színű mappát dob az asztalra, melyen idegesen dobol ujjaival. A barna szempár, mely most engem vizslat nem idegen számomra, korábban is találkoztam vele. Vártam, hogy végre megszólaljon mit akar, miért vagyok itt, de csak hallgatott és nézett. Próbáltam állni gyilkos pillantásait, de azok olyan kegyetlenek voltak, hogy már nem bírtam tovább.

- Mit akar!? -kiabáltam rá.

- Tudod te jól miért vagy most itt! Kezdj el szépen mesélni, mi történt!? -szólt rám mérgesen, egyáltalán nem kiabált mégis összerezzentem.

- Nem tudom miről beszél... -ráztam fejem- Hol van? Vigyenek hozzá, kérem! -remegett hangom, féltem baja esett.

- Nem lehet. Amíg nem mondasz el mindent addig nem mész innen sehová! Kérlek Michaela, működj együtt velünk.

- De nem tudom mit vár mit mondjak? Fogalmam sincs miért vagyok itt.

- Nincs? Na és az a rengeteg hulla a házban? Megöltétek őket! -emelte meg hangját- Hogy tehettétek?

- Nem öltem meg senkit... -feleltem, szemeim fájtak az előtörni készülő könnyeimtől.

- Ugyanmár Michaela! Nézz magadra, csupa vér a ruhád ahogy a kezeid is. -mutatott rám.

Lepillantottam és be kellett látnom igaza van. Mindenem csupa vér volt.

- Ez nem az én vérem. -próbáltam letörölni kezeim, de nem ment hiszen le voltam bilincselve.

- Tudjuk, hogy nem a te véred. Ezek mind az áldozatoké, akiket kegyetlen módon kinyírtatok! -hirtelen kinyitotta a mappát és kiragadott pár dolgot és elém dobta, fényképek voltak azok- Zoe Niel, Samantha Long, Brian May, Kayla Rodrigez soroljam még!? -üvöltött rám.

Az utolsó név megragadt bennem és azonnal elöntöttek a könnyeim. Hiszen Kayla a barátom volt, nem hiszem el, hogy meghalt! Nem, ez biztos csak vicc! Rá akar venni arra, hogy olyat valljak be ami nem igaz. Igen, csakis ez lehet az oka!

- Nem, Kayla nem... Nem! -könnyeim megállíthatatlanul folytak le arcomon.

- De. Ő is és még számtalan ember. Michaela kérlek áruld el mi vitt rá erre a borzalmas tettre? Ő volt az? Az a férfi mondta, hogy tedd meg? Kényszerített? Kérlek mondd el és szabadon távozhatsz.

- Nem! -vágtam rá azonnal.

Tudtam mire megy ki a játék, hogy fogjak mindent rá és akkor én megúszhatom. De nem hazudhatok! Megígértem anyának, hogy történjék bármi sosem fogok hazudni, soha senkinek! De ha elmondom az igazat akkor bolondnak fognak nézni és ki tudja hol végzem majd... ~Bárcsak itt lennél! Imádkoztam magamban. Annyira egyedül érzem magam és fogalmam sincs mit kéne tennem... Félek! Nem a börtöntől és nem a következményektől, hanem attól, hogy őt már soha többé nem láthatom. Mi lesz velem nélküle?

- Mia, kérlek kezdj el beszélni! -becenevem hallatára visszatértem gondolataim mélyéről.

- Nem ő tette! Én voltam... -feleltem halkan, szinte még én sem hallottam a saját hangom és abban sem voltam biztos, hogy ők igen.

- Miért? Kényszerített rá? -hallgattam- Bántott téged? Erőszakos volt?

- Nem! -kiáltottam- Nem. Ő sosem bántana, szeret engem!

- Mivel győzött meg, hogy bántsd a barátaid? Zsarolt téged, hogy csak akkor fog szeretni ha megölöd őket?

- Nem voltak a barátaim.

- Akkor kik voltak ők?

- Az osztálytársaim.

- Jól kijöttél velük?

- Nem. -bólogattam erősen- Mindig csak bántottak. Gúnyoltak, ellopták a cuccaim és bezártak a wc-be. Megérdemelték!

El sem hittem, hogy ezeket én mondtam ki, de mégis. Olyan valószínűtlennek tűnt az egész, olyan szürreálisnak mégis... én voltam, én tettem. Hogy miért? Nos, talán megőrültem. Vagy végre sikerült megtalálnom önmagam és megvédeni azt aki vagyok. Nem tudom...

- Rendben, eleget hallottam. Vigyék a zárkába! -intett a kint álló őröknek, akik szaporán jöttek értem és eloldozva cibáltak függőleges helyzetbe- Nagyon vigyázzanak rá, labilis! Ott lesz amíg nem látja egy elmeorvos aztán meglátjuk lesz-e tárgyalás vagy nem.

Nem értettem miért kell rólam úgy beszélni, mintha ott sem lennék!? Miért mondják rám, hogy nem vagyok beszámítható? Hiszen az vagyok! Tudok mindent. Kérdezzenek tőlem bármit. Einstein relativitás elmélete? Megy, kapásból rávágnám a választ, sőt bármire! Miért hiszik azt, hogy idióta vagyok? Sosem voltam az.

Most itt vagyok, egy hideg, napfénytől mentes cellában, elzárva mindentől. Olyan magányos vagyok... Hiányzik a szerelmem! Úgy hiányzik... Bárcsak tudnám mi van vele, de mióta be vagyok ide zárva semmit sem tudok róla, semmit. Ki tudja jól van-e? Aggódom érte, talán túl sem élte.

A napok telnek és még mindig nem történik semmi. Csupán egy nő jár be hozzám, beszélgetünk mindenféléről. Többekközt a családomról, a gyerekkoromról és az iskoláimról. Persze néha szóba hozza a gyilkosságokat is, de azokról nem szeretek beszélni. Úgy kezelnek mintha egy infantdilis sorozatgyilkos lennék, pedig ez nem így van! Sosem tudnék senkit bántani. Igaz tettem 1-2 olyan dolgot amit muszáj volt, de azok az emberek megérdemelték amit kaptak. Sőt hálásnak kéne lenniük nekem amiért néhány rossz embertől megszabadítottam a világot, de nem... ők inkább a pártjukra állnak és engem okolnak mindenért, pedig semmit sem tettem. Haza akarok menni! Mit tegyek azért, hogy végre kijussak innen és hazamehessek? Nem bírok tovább itt lenni, egyszerűen nem megy! Megőrjít a magány és a tehetetlenség kettőssége. Na most érzem igazán, hogy kezdek begolyózni nem akkor mikor vele voltam. Ő normális ember, akárcsak én. Semmi baj sincs velünk, mégis ránkaggatnak egy jelzőt csak mert nem azt tesszük amit mások elvárnak. De miért kéne mindenkinek beállni ugyanabba a sorba és egymást követni egy téves úton, akár a tudatlan bárányok? Én nem akarok bárány lenni, akit az út végén felfalják a farkasok! Én a farkas vagyok, aki szabad és aki saját utakon jár, ha kell birkákat eszik és sosem fordít hátat a falkájának. Nem maradhatok itt tovább! Meg kell keresnem őt, tudnom kell jól van-e. Megszököm, még ma este!