Páratlan Képesség: Egy vak lány története

22. fejezet - Dante

Dante a viskó előtt állt, szablyájáról csöpögött a vér. Csak most, hogy végzett, tudatosult benne, mit tett: újabb ártatlanokat ölt a Sötét Báró parancsára. Életekeket vett el. Miért is? Maga sem tudta. Kezei ökölbe szorultak a markolat körül, amely hidegen simult a tenyerébe. Hirtelen olyan nehéznek, idegennek érezte. Tétovázott. Feltámadt az enyhe nyár végi szellő az alkonyban.
- Francba is - káromkodta el magát, majd a földre hajította a fegyvert és belépett a csendes házba. Pusztításnak semmi nyoma, pont, ahogy utasították. A holttesteket a nappaliban halmozta fel. A padló nyikordult alatta, ahogy leguggolt. A kupac pár centivel volt magasabb nála. Az egyik nő sebéből még vér szivárgott. Elszoruló torokkal felegyenesedett, és nekilátott, hogy szépen egymás mellé fektesse a holttesteket. Egy pillantást sem vetett rájuk. Szégyent érzett, marta a torkát, lekúszott a gyomrába, mely összerándult a nem kívánatos érzéstől. Dante próbálta kizárni az érzést, mialatt fehér lepedőkkel és ünnepi terítőkkel leterítette a halottak ernyedt testét, lezárva a szemeiket is. A mosogató alatt talált egy teli kanna olajat. Könnyedén felemelte és körbelocsolta vele a család maradványait. Ügyelt rá, hogy ne szennyezze be őket, csak a padlót érintse a gyúlékony folyadék.
- Saemani quader dominoc, partre amanae svedri, stverda falio quemen costran partrem. Dvea olio terran faeem. Amani - mondta a harcosok halotti imáját. Mert ők azok voltak. Küzdöttek a Pokol Szektája ellen, utolsó pillanatukig. Nem adták meg magukat, amikor Dante egymás után vágta el a torkukat, kitartottak. Nem gyávák voltak, hanem harcosok. A fiú megadta a végső tisztetelet. Egy pillantra elidőzött a szeme a lepleken, mielőtt a harocosok kecsességével leguggolt volna, hogy meggyújtsa az olajcsíkot. A láng azonnal fellobbant, körbefutott, belekapva a szövetek végeibe is. Mire Dante a szabad levegőre ért, az egész nappali vörös lángokban álllt.
Ahogy felült a lovára, már megfogalmazta a hazugságot, amivel megmagyarázhatta az engedetlenségét. A család mélyen vallásos volt, így senki nem kérdőjelezhette meg, hogy egy imagyertya feldőlt a nagy küzdelemben, belekapva a függönybe. És mire Dante mindenkivel végzett, nem volt mit tenni.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Chiyunak meg kell büntetnie ezért, de a maga részéről nem bánta. Csak a nő fájdalmára gondolva villant át az agyán egy pillanatra valami megbánásféle, amiért a Mesterére ilyen lelki terhet rakott, de aztán elhessegette az érzést. Chiyu jó ember volt, akit egy mély ponton fogadtak be, ahogyan megannyiukat. Veszélyes volt a tűzzel játszani, mégis megtették. Egyre többen.

~●~

Tizenkét évesen került be a Szektába. A kisváros, ami az Atlanti óceán partvidékén terült el, azon a napon, amikor elvitték, lángokban állt. Nem sokra emlékezett, mert a legtöbb emlékét megváltoztatták, vagy kitörölték, hogy befolyásolható és hűséges tag legyen. A legtöbbet sosem fogja visszakapni, a gyerekkorát, a családját. Volt egy három évvel idősebb nővére, aki a testével védte az öccsét. Nem tudta megmenteni.
- Fuss! - ez volt az utolsó szava a kisfiúhoz, mielőtt szétválasztották volna őket. Dante csak évekkel később tudta meg, hogy Miarell egy hét múlva meghalt. Megölték, mert nem biznyult elég agymosottnak. Mert erős volt, és nem lehetett megtörni, hogy valaki mást formáljanak belőle. Ha gyenge lett volna, talán túléli, erős harcosként. De Miarell mindig is ragaszkodott az elveihez, már tizenötévesen is. Dante sosem fogja megtudni, milyen felnőtt lett volna belőle. Még csak sírja sincsen. Kidobták a testét szabadba, hogy a dögevők martaléka legyen.
A szüleik feláldozták magukat a gyermekeik szabadságáért. Dante keserűen gondolt arra, hogy a haláluk hiábavaló volt. Már csak Dante maradt, de évekig halottnak érezte magát. Üres volt belül, hiányzott belőle valami, amit fiatalabbként nem tudott beazonosítani. Gépiesen mozgott, mint egy robot, amit beprogramoztak. Evett, mert megparancsolták. Ölt, mert arra utasították, arra képezték, hogy ez legyen a nemes hivatása. Bárkit, aki keresztbe tett a Pokol Szektájának. Semmi sem számított. Aludt, mert azt parancsolták. És edzett, fejlődött, mert ezt is megparancsolták. Akkoriban, ha azt mondják neki, ölje meg magát, nem lett volna választása. De felnyílt a szeme. Néhány emléke felbukkant egy-egy trauma után, aztán ennek a hatására a módosítottak közül jópár felszabadult. Mégis, voltak olyan dolgok, amikre sosem emlékezett többé. Nem adatott meg neki annyi idő, hogy az elméje felépüljön, hogy elválassza a valósat a hamistól. Néhányat egész könnyen felismert. Ha túl éles volt a kép, akkor az sosem létezett, de a legtöbbről nem tudta megmondani. Azt, amin módosítottak, kesze-kuszán látta: egyes elemek ellent mondtak egymásnak, nem lehetett eldönteni, melyik a valós. De megtanulta, hogy a Szektát velejéig romlott pszichopaták vezetik, így a legtöbb jó emlék csak az agymosás része volt. Mindannyiukat behozták, kényszerítették valamire. Van, akit többet kellett noszogatni, de az eredmény ugyanaz lett: behódoltak, teljesen más személyiséggé váltak. Rosszabbik esetben már alapesetben ilyenek voltak. Sajnos nem ők alkották a kisebbséget.
Dante mindig is tudta, hogy meg fog halni, de méltón akart szembe nézni a véggel. Nem jósolt nagy jövőt magának, de becsülte az életét annyira, hogy ne a semmiért adja. Nem félt a haláltól, hajlandó volt feláldozni magát, de nem a semmiért.
Önként jelentkezett, amikor kerestek valakit Essie mellé a cellába a kiszabadításához. Flynn tiltakozott, Ruby sírt. Amikor senki más nem jelentkezett, Chiyu Mestert beharapott ajkakkal és sötét, fájdalmas tekintettel bólintott. Dante tudta, hogy ha a nő megszólalna, elsírná magát, márpedig nem mutathatott gyengeséget. A fiú rámosolygott a nőre, aki anyja helyett anyja volt. Aztán szabály szegett: olyannyira, hogy kitűzték a kivégzése napját. Egy hónapot kellett volna várnia.
Már abban a pillanatban szerette Essie Rosewoodot, hogy belökték a cellába haldokolva. Kínszenvedés volt mindennap szótlanul tűrni, hogy a lányt ájulásig kínozza az a vadállat, de ki kellett várnia. Esténként összebújva aludtak, hogy ne fagyjanak meg. A fiú igyekezett a másikban tartani a lelket. Visszaadott a saját lelkébe valamit, ha Essie elmosolyodott, vagy az árnyak elhalványultak a tekintetében. Dante szerette a lányt. Fiatal volt egy háború kezdetén, folyamatos bizonytalanságban élve, nem volt ideje. Sem neki, de igazán Essie-nek sem. A kapcsolatuk hirtelen alakult ki, egymásra voltak utalva, a kegyetlen környezetben a legkisebb gyengédség is áldásnak számított. Nem meglepő, hogy pár hét leforgása alatt olyan szintre jutottak az érzelmek terén, mintha már régóta ismernék egymást. A másik legapróbb rezdülésére is felfigyeltek árnyakat vagy fájdalmat keresve egymás tekintetében. Három hetet töltöttek el, mielőtt Dante-nak elege lett és annyira megerősödött, hogy megölje azt a férget. Aztán összesett a kemény, mocskos padlón. Egyetlen csók. Ennyi volt csupán. Dante lelke mégis felszabadult.
- Tudom, hogy erős vagy, és megtudod csinálni. Sose add fel, Essie! Ne téveszd szemed elől a célt, és minden rendben lesz majd - suttogta elhalón, nehezen a szavakat, amiket Essie nem hallott. Memento mori - akarta volna még mondani Dante a Lázadók jelmondatát, de addigra elhagyta az élet. Már nem érzett semmit. És nem látta, ahogy Essie sírva hajolt föléje, kezét a sebre szorítva azután is, hogy nem volt értelme. Hogy a testével védelmezte, amikor a társai beléptek. Nem tudta, hogy éjszaka, miután Essie elmenekült, valmennyien ott álltak a lefedett holtteste mellett, gyászolva, azokat a szavakat suttogva, amiket ő évekkel ezelőtt annak a családnak, mielőtt a hamvait a folyóba öntötték volna.
Méltó volt Essiért meghalni. Méltó volt a szabadságért. És méltó volt az egyetlen emberért, aki ezt elhozhatta nekik: Calla Rosewoodért.
Essie gyönyörű, könnyes szeme volt az utolsó, amit életében látott.

✨Hellókaaa!✨
Nos, ez a rész sem volt belekalkulálva, egy osztálytársam kedvéért szántam rá magam Dante rövid élettörténetére - vagyis nagy vonalakban valamit azért így tudni róla. Mindenesetre nem rossz, hogy jött, azt hiszem. Eredetileg ez a 23. fejezet lett volna, de nem tudtam várni a kész részekkel, úgyhogy... Ez most így lesz. 😂
Remélem, azért tűrhető lett. Reményeim szerint még minimum 7 fejezet van hátra és az epilógus, aztán véggeee!
Valamikor hozom a következőt. ✨