Páratlan Képesség: Egy vak lány története

14. fejezet - Calla

-Semmi sincs ingyen. Az enyém vagy - ez a két mondat visszhangzott a fejemben újra és újra. Halványan érzékeltem a végtagjaimat és a fényt mögülem. Képtelen voltam kinyitni a szemem, mozdulni sem tudtam. Valami nyikordult mellettem, érintést éreztem a bal kezemen, amit egy ismerős hang követett:
-Cal? Hallasz?
Távolról jött. Nem tudtam azonosítani. Szólásra nyitottam a szám, de tehetetlen voltam. A fejem zsongott.
-Ha hallasz, szorítsd meg a kezem. Kérlek, Cal!
Az ujjaim továbbra sem engedelmeskedtek. Erősen koncentráltam a bal kezemre, próbáltam megmozdítani. Végül megszorítottam a kezet, ami az enyémet fogta. Megkönnyebbült sóhaj hangzott fel mellőlem.
A szemeim felpattantak. Homályosan láttam a mellettem ülő alakot.
-Jesse? - suttogtam.
-Felviszlek egy szobába. És szólok a többieknek is.
Sikerült kivennem az alakját. Kialvatlan volt, kócos sötét haja a homlokába hullt. Szemével megkönnyebbülten fürkészett.
Egy faasztalon feküdtem, körülöttem mindenféle fiolák borították az asztalt. Amikor megpróbáltam felülni, a világ elsötétült körülöttem.
-Ne mozogj! - utasított. Fél kezével megtámasztott, a másikkal matatott maga mögött. A kezembe nyomott egy zavaros löttyel teli poharat.
-Ezt idd meg.
-Én aztán nem. Meg akarsz ölni? - a hangom erőtlen volt, de Jesse elmosolyodott.
-Lenyomom a torkodon.
A szemeimet forgatva elvettem a kezéből a poharat. Az ujjaim remegtek, de egy húzásra kiittam a fekete folyadékot. Visszafogtam egy fintort.
A világ elhomályosodott körülöttem én pedig küzdöttem a sötétség ellen, de végül elnyelt.

A rádióból zene szólt. Anyuci nevetve táncolt rá, megpörgetve minket. Sokszor hallgatuk ezt a zenét, ez volt a kedvence. Én is szerettem. Essie énekelt mellettem, de én nem tudtam a szöveget.
Anyuci szülinapján mindig csináltunk valami érdekeset.
-Hozok tortát - mondta és eltűnt a konyhában.
Lehuppantam a kanapéra. Valaki dörömbölt az ajtón. Anyuci kinyitotta, aztán felsikoltott. Felpattantam és utána rohantam. A földön feküdt véresen, felette egy sötét alak tornyosult. Alakját elnyelte az éjszaka. Vészjóslóan közelített felém.
-Essie - sikítottam, miközben hátráltam. Beszaladtam a nappaliba, ahol a nővérem aggodalmasan közeledett.
-Megölte anyucit - mondtam. Könnyek folytak a szememből, miközben követtem Essie-t a konyhába. Magunkra zártuk az ajtót.
-Másszunk ki az ablakon - a lány már nyitotta is. Mögöttünk az árny dörömbölt az ajtón. Nem volt időm becsukni az ablakot.
Egy sötét erdőben rohantam tovább. Nem tudtam, hogy kerültem oda, vagy hogy hova lett Essie. A lábam megakadt egy gyökérben, de még épp időben helyeztem a súlyomat a másik lábamra. Az árny mögöttem egyre közelebb ért. Hiába rohantam, nem tudtam lehagyni. Aztán elestem és elsötétült minden.

Camille az ajtóban állt.
-Készen vagy? - kérdezte.
-Igen - bólintottam és felkaptam a táskámat. Kikerültem a nőt és lerobogtam a lépcsőn. Az előtérben Essie már a cipőjét vette, John higgadtan telefonált. A nyitott ajtóban Cy támaszkodott, mögötte Pearl ült a lépcsőn.
Felvettem a cipőmet, majd a derekamra kötöttem a farmerdzsekimet.
-A tavasz a legszebb évszak - jelentette ki Camille. Nadrágkosztümöt viselt, amihez magassarkú fekete szandált húzott. Szőke haja tökéletesen besütve állt.
-Gyerekek, akkor indulhatunk? - kérdezte John, miután lecsapta a teledont. Barna hajába vegyült néhány szőkésebb tincs.
-Én készen vagyok - vágtam rá. Választ sem várva elrobogtam mellette. Cy engedelmesen félreállt az útból. Pearl is felállt a lépcsőről, világosbarna szeme izgatottan csillogott.
-Annyira vártam ezt a napot - mondta.
-Mindannyian - mosolygott rá Essie, majd beült a kocsiba. Követtem, Pearl pedig előre ült. John beindította a kocsit, miközben azt figyeltem az ablakból, ahogyan Camille és Cy előttünk kanyarodtak az útra.
Mindkét kocsi tömve volt bőröndökkel.

A lánynak átlátszó alakja volt, haja lobogott a szélben. Egy szirten állt, hosszú ruhája kiemelte karcsú alakját. Körülötte gyönyörű vidék terült el. Alatta egy város emelkedett felhőkarcolókkal, mögötte egy örökké zajos erdő. Enyhe szellő borzolta a füvet, a lány ruháját és haját.
Közelebb léptem hozzá, mire megfordult. Az arca szép volt, arányos és ismerős. Elmosolyodott, amint meglátott, én pedig földbe gyökerezett lábakkal álltam. Az egyik szeme zöld volt, a másik élettelen.