Páratlan Képesség: Egy vak lány története

17. fejezet - Calla

Calla?! Édes Istenem, azt hittem, meghaltál!
A hátamat a falnak vetettem. Egy szűk barlangban szálltunk meg, amiben éppen mindannyian elfértünk. Ruby tüzet gyújtott, Jesse és Malcolm pedig vadászni mentek. Mi többiek vártunk.
Életben vagyok - gondoltam. - Honnan vetted?
Nem tudtam veled kapcsolatot létrehozni.
Nem kell aggódnod, minden...
A hűvös érzés megszűnt a fejemben, a halántékom lüktetett. Hazudtam, de nem tudtam, hogy tényleg Essie-vel beszéltem - vagy akármit is csináltam -, vagy valaki mással. Kénytelen voltam megtenni. Az ellenség mindenhol ott volt, nem hagyhattam még jobban beszivárogni. A legutóbbi ájulásom még elevenen élt az emlékezetemben.
- Szép kis pusztítást végeztél...
- Nem vagyok rá büszke - vágtam rá.
- Pedig szép teljesítmény volt.
- Kényszerből tettem. Talán maga szívesen kinyír húsz-harminc embert, de én nem.
A nevetés idegesített. Ha megtudtam volna mozdulni, addig kerestem volna a forrását, amíg meg nem találtam volna. De a végtagjaim elnehezültek, a fénypontokon kívül mást nem láttam.
- Mint bizonyára tudod, nem véletlenül vagy most itt. Lenne egy megbízás.
A hirtelen beállt csend metsző volt.
- Hallgatom - mondtam végül. A hangom magabiztosan csengett.
- Öld meg őket...
- Calla?
Malcolm hangja visszarántott a valóságba. Pislogtam néhányat, miközben felálltam. Kerültem a tekintetét, miközben megtámaszkodtam az érdes sziklafalban pár pillanatra. Lassan végignézett rajtam, a szeme végül megállapodott az arcomon.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Igen - bólintottam.
Malcolm szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Dacosan összefontam a karjaimat a mellkasomon.
- Miért jöttél? - törtem meg a csendet élesen.
- Pearl küldött - mondta és a háta mögé intett. - Azt mondta, beszélni akar veled.
- Kösz - vetettem oda miközben kikerültem.
- Miért vagy ilyen ellenséges? - kiáltott utánam. Lassan visszafordultam, miközben folytatta. - És az igazságot akarom, nem kellenek kifogások.
- Nem bízom bennetek.
- De Moana-ékban igen.
- Bennük sem - jelentettem ki, mire felvonta a szemöldökét.
- Mi van Jesse-vel?
- Semmi nincs. Még valami?
- Mi történt Elodie-val? - lépett közelebb. A szeme villant, ami óvatosságra késztetett.
- Meghalt.
- Én is nagyon jól tudom, Calla! De vajon ki ölte meg? - csattant fel.
- Most arra célzol, hogy én tettem? - emeltem fel a hangom.
- Meglehet - bólintott indulatosan.
- Na ide figyelj!Elodie meghalt volna így is úgy is. Az, hogy ő mit választott, ránk nem tartozik! - léptem közelebb fenyegetően.
- Ránk?! Még csak nem is ismerted! Mi történt vele?
- Megmérgezte magát - közöltem. Malcolm elsápadt és a falig hátrált. Szőke haja sötétebbnek tűnt, ahogy az árnyékok rávetültek.
- Nem.
- Malcom... - mondtam egy fokkal puhábban, majd a zsebembe nyúltam. Az ujjaim hideg üveget tapintottak miközben elővettem az üvegcsét. - Elodie oldalát megvágták. Még azelőtt bevette a mérget, hogy elért volna hozzám. Semmit sem tehettem, érted? Semmit. Ez esett ki a kezéből - mutattam fel a csillogó tárgyat. - Igazán sajnálom. Te talán tudod mi ez.
Malcolm remegő kezekkel elvette a kis tárgyat, én pedig sarkon fordulva otthagytam, miközben igyekeztem nem gondolni a fiúra. A kezemet ökölbe szorítottam, amíg vér nem serkent a körmeim nyomán. Beletöröltem a nadrágomba, majd kifújtam a visszatartott levegőt. Túl kegyetlen voltam. Okkal gondolhatta, hogy Elodie halála az én hibám... Semmi gond - biztattam magamat. - Minden a legnagyobb rendben.
A társaság a tűz körül ült, Moana és Pearl a nyársat forgatták. Cy mellettük ült, egy faágat tördelt apró darabokra, Jesse a tőrét dobálta. Ruby éppen a haját fonta össze. Pearl az ő kezébe nyomta a nyársat, amikor meglátott. Cy aggodalmasan figyelt, a szemében tükröződő aggodalom szinte vágott.
- Pearl, talán...
- Nem - vágott közbe a lány, majd felém fordult. A szeme vörös volt, kerülte a tekintetem és az ajkába harapott.
- Pearl? - nyúltam utána, de elhúzódott.
- Menjünk ki - intett a kijárat felé.
- Valami baj van? - faggattam.
- Ne itt. Hidd el, jobb, ha nem hallja senki.
Bólintottam, miközben négy ember tekintete fúrt lyukat a hátamba, de nem törődtem velük, csak követtem Pearl-t, aki addigra már a párkányon állt. Alattunk pár méterre havas föld húzódott, még messzebb pedig a sötétségbe burkolózó csupasz erdő. Eszembe jutottak a telek, amiket a város melegében töltöttem a meleg házban. Karácsonyra Camille mindig szabadságot vett ki és néhány rokonuk is látogatóba jött: Camille családja, John szülei, vagy néhány unokatestvérük. Kislányként az ablakból figyeltem a havazást miközben Felicity, Camille nővére zongorázott mögöttem, az anyja, Narven sütött a konyhában, nevelőanyám pedig vagy besegített, vagy az üzleti utakról és megbízásokról mesélt. John apja, Frank ilyenkor általában a kanapén ült Camille apjával, Lucas-szal, egy pohár félédes vörösbort iszogatva, amiből olykor kaptam néhány lopott kortyot és hallgatta a történeteket. A felesége, Mabel mindig ruhákat vagy ékszereket hozott nekünk, jókat nevetett Cy viccein, segített nekem és Pearl-nek felcsenni a szobánkba a meggyes diós sütiket, vagy Essie-vel ment el karácsonyfadíszeket venni, mert az előző években eltörtünk néhányat. John unszolására elajándékoztuk őket a rászorulóknak, majd minden évben újakat vettünk, amik a következő szezonban már egy másik család házában díszelegtek. Amikor nagyobbak lettünk, mi is mentünk velük. Szép lassan karácsonyi hagyománnyá vált. Lucas mindig segített felállítani a fát, az unokatestvérek, Rolly, Amanda, Lily, Julian és Mark pedig velünk együtt díszítettek. Jó néhány díszt összetörtünk. Amanda és Mark velünk egyidősek voltak, a többiek mind idősebbek, Rolly akkoriban múlt húsz. Lassan közeledett a karácsony, én pedig a semmi közepén fagyoskodtam. Elhessegettem az emlékeket. Fontosabb dolgom volt.
- Már régen beszélni akartam veled - fújta ki végül Pearl a levegőt előre meredve.
- Miért nem tetted?
- Nem volt könnyű rászánnom magam. Ezidáig - elhallgatott pár pillanatra, majd folytatta. - Mi van veled?
Igyekeztem semleges hangot megütni.
- Mi lenne?
- Miért taszítasz el minket? Annyi gyűlölet van benned, Calla, amit se Cy se én nem értünk! Nekünk nem mondasz semmit, csak mész előre vakon, meggondolatlanul!
- A múltkoriról van szó? - kérdeztem. - A faluról?
- Nem, úgy általában! Mégis mit képzelsz, ki vagy te? Essie eltűnt, ez minket is megviselt, de ahelyett, hogy összetartanánk, te szétszakítasz minket! - fordult felém, a szeméből tiszta düh villogott. - Mi a franc bajod van?
- Semmi - hazudtam fagyosan.
- Még te bunkózol, nem igaz? - szorította ökölbe a kezét. - Ideje, hogy kibökd! Megváltoztál. Miért?
Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondani. Nem jöttek a szavak, félúton elakadtak a torkomon. Végül becsuktam és csak álltam a tekintetét. Annyi mindent akartam mondani, a félelmeimet, az aggályaimat, a rémálmokat, a látomásokat, az ájulásokat, de képtelen voltam megtenni. Nem tudtam, miért.
- Beteg vagy?
- Nem hiszem - ráztam meg a fejemet.
- Akkor mi ez az állandó ájuldozás? Mit nem mondasz el, Calla?!
- Nincs semmi, amit mondhatnék! - csattantam fel, mire a lány arca elsötétült.
- Világos - mondta hidegen. - Mindig ugyanaz. Nem tetszik valami és felcsattansz! Igenis jogosan akarok válaszokat! Nem tudom, hogy mi folyik itt, te nem mondasz semmit! Legyen. Itt az ideje, hogy valaki elmondja a véleményét. Önző vagy! Önző, meggondolatlan és a világnak körülötted kell forognia! Elegem van belőled, érted? - kiáltotta könnyezve. - Minden rólad szól! Csak te, te, te és te! Már Cy sem tudja hova tenni!
Döbbentem meredtem rá, a mellkasomat fájdalom marta. Közelebb léptem, de elhúzódott.
- Pearl én... - elhallgattam egy pillanatra, mielőtt elcsuklott volna a hangom. - Sajnálom.
Pearl megrázta a fejét miközben összébb húzta magán a kabátot.
- Ezt nem intézheted el egy "sajnálom"-mal, Calla Rosewood. Már nem kisgyerekek vagyunk, akik csokit lopnak a másik ágya alól. Már nem tudom, hogy ki vagy. Hogy ki az igazi Calla. Ez - intett felém megvetően. Szeméből eltűnt a düh, csak csalódottság és szomorúság ült benne - , vagy akit eddig láttam.
Nem szóltam. Nem volt értelme. Csak figyeltem, ahogy a lány, aki mellett felnőttem, eltűnt a barlangban. Az éjszaka súlyosan nehezedett rám, miközben sarkon fordultam és magam mögött hagytam mindent.
Hosszú idő után a csupasz, néma fák megnyugvást nyújtottak, ahogy sétáltabb egyre beljebb. Ujjaim a medállal babráltak, tekintetem céltalanul ugrált ide-oda. Pearl szavai zúgtak a fejemben. Önző vagy. Csak te, te, te és te! Elegem van belőled, érted? Már Cy sem tudja hová tenni!
Cy. Ő tudta, hogy ez lesz, de nem jött. Fájdalom hasított belém a gondolatra. Tényleg ennyire rossz barát voltam? Ennyire önző, ahogy Pearl mondta? Cy mindig mellettem állt, még abban a pillanatban is, mielőtt kiléptem volna a barlangból. De nem állította meg Pearl-t sem, csak egy gyenge kísérletett tett rá, ami nem tűnt meggyőzőnek. Csak félszívvel tette. Végig attól tartottam, hogy ők árulnak el engem, de talán ők is ezt érezték.
Fagyos szél süvített a fák között nem kívánt hangokat sodorva magával. Ne feledd az alkut és én sem felejtem a rám eső részét! A medálra markolva próbáltam elhallgattatni. Pár pillanatig még sziszegett a fülemben és a csupasz növények között, majd olyan hirtelen elhallgatott, ahogyan jött, én pedig egy félig kidőlt tönknek támaszkodtam. Az ujjamat égette a tiltott szimbólumot viselő ékszer. Elvettem a kezem róla és gondosan a több réteg alá rejtettem, a sálat úgy igazítva, hogy a lánc se látszódjon. Újabb titok, amiről senki nem tudott.
Vettem egy mély levegőt, kezeimet leengedtem magam mellé, majd erősen koncentrálva magam elé képzeltem egy másik barlangot, szűk folyosóval, egy kis tűzhellyel, amíg szépen lassan kitajzolódott előttem. Essie éppen akkor lépett be a helyiségbe, egyik kezében egy véres tőrrel, a másikban a fülénél fogva tartott el magától egy szürke nyulat. A filmekben látott mozdulatokkal próbálta megnyúzni, kisebb sikkerrel, mint ahogy azt a Montgomery testvérek csinálták, de a végeredmény már ehető volt. Gyakorlottabb mozdulatokkal darabokra vágta, majd egy tisztább kőre fektette a cafatokat. Felkapott pár ágat, majd kihegyezte a végüket és a többi nyárs közé tette. Pár farönköt a tűzre dobott, aztán megvárta, amíg a lángok élettel telve nyújtóztak a barlang mennyezete felé. Ekkor a nyársokra rászúrta a megtisztított húst, a tábortűz fölé tett egyet, majd összegyűjtötte a belsőségeket, azokkal együtt tűnt el a folyosón. Pár percel később visszatért, a keze tiszta volt, valószínűleg megmosta egy közeli vízforrásban. A nyárshoz lépett és megforgatta, aztán a kezét melengette a tűz fölött.
Valami reccsent mögöttem, ezzel kizökkentve. A barlang, a hús és Essie eltűntek, csak az erdő maradt. De legalább jól volt.
Pearl-re és Cy-ra gondoltam, az arcuk megjelent előttem, komor, csalódott tekintetük a lelkemig hatolt. Pislogva próbáltam megszabadulni a képektől, két kézzel túrtam a hajamba, amitől még inkább ziláltabbá vált a kócos hajam. Amikor a látvány megszűnt, kibontogattam valamelyest a csomókat. Minden erőfeszítés nélkül. Még csak meg sem tántorodtam. Annyiszor figyeltem a nővéremet, hogy megedződtem, többé nem jelentett gondot a képességem ezen formájának használata.
A szövetdarab a barlangban maradt, ezért egybe csavartam a tincseket és a sapkám alá gyűrtem.
A rideg erdő elűzött minden maradék melegséget belőlem, amit véres testek, halálhörgések, sikolyok és vér, még több vér váltottak fel. Elodie és Flynn teste, Mina öntelt vigyora, rémálmaimból előbukkanó sikoltozó, megtört Essie, anyám naplójából megragadt mondatfoszlányok, hollószemek fenyegető és sötét, mégis emberi villanása, ártatlanok felismerhetetlenre kínzott arca, apám haláltusája, a hulladomb, ami mellől Pearl-t úgy kellett elrángatni és a falu, aminek tönkretételéhez én is hozzájárultam - akaratlanul. Még ha a falusiaknak nem is esett baja, nem volt hova visszatérniük. Éjjel-nappal kínoztak a maguktól önkényesen fel-felvillanó rémképek, amiket olyan látomások váltottak fel, amik inkább hasonlítottak rég eltemetett emlékekre. Mégsem tudtam rájuk így gondolni, mert a saját álmaimban sem bíztam. Idegenek voltak számomra.
A Hold előkúszott az őt eltakaró felhő elől. A csillagok továbbra is ékes gyémántként ragyogtak a fekete éjszakában, emlékeztetve arra, hogy újabb emberek életét készültem elvenni, fájdalmat okozva azoknak, akiket szerettem. De megkellett tennem.
Tudtam, hogy valami nem volt rendben. Eleinte a fáradtságnak, frusztráltságnak, stressznek, kimerülésnek tudtam be, de annál több történt. Köze lehetett a látomásokhoz, a hanghoz és az ájulásaimhoz, talán a fejemben megjelenő Essie-nek is - már ha őt hallottam egyáltalán - de nem találtam az összefüggést, a szálak összecsomósodtak, nem tudtam kiigazodni. De én küzdöttem ellene, Pearl szavai mégis ólomsúllyal nehezedtek rám. Csak te, te, te és te! A szavak újra és újta visszhangoztak a fejemben, mire ökölbe szorítottam a kezem. Köröm vágott a húsomba, az éles fájdalom kizökkentett. Újra egyedül álltam teljes csendben, körülöttem az erdő nyújtózott. Vastagon borított mindent a hó, fehérsége szinte érintetlenül szikrázott a holdfényben. Teteje egy kissé megfagyott, recsegve besüppedt alattam. Csak ez törte meg az erdő szokatlan csendjét, miközben az égnek emeltem a fejem. Hagytam, hogy a jeges szél karistolja az arcomat. A hideg befurakodott a ruhám résein. Megborzongtam, de nem mozdultam. A kesztyűimet a hátizsákomban hagytam, az ujjaim szinte már kékültek, amikor újra elindultam. A kabátom zsebébe tettem, miközben követtem a nyomaimat visszafele. A csend a vihar előtti némaságra emlékeztetett, bár kilométerekkel arrébb sem volt semmi, csak csend és nyugtalanító béke. Vihar közeledett. Ha szerencsém volt, ők ketten anélkül haltak meg, hogy nekem közöm lett volna hozzá. De meg kellett tennem. Összeszorítottam az állkapcsomat, lépteim dühtől döngtek. Hány ember halála tapadt így is a kezemhez, és hány fog még?