Páratlan Képesség: Egy vak lány története

4. fejezet - Calla

Magamtól keltem, és a többiek még aludtak. Nagy nehezen sikerült begyújtanom a tüzet, aztán fogtam a három holttestet, és egy vaddisznók által kitúrt mélyedésbe ráncigáltam őket. Valószínűleg egy család lehettek. Felismertem a közös vonásokat. Már épp beakartam temetni őket, amikor megláttam valamit a fiú nyakában. Különös vonzást éreztem, és hirtelen nem tudtam róla levenni a szemem. Nem emlékeztem, hogyan kerültem oda, és mikor fogtam a kezembe, de ott volt az ujjaim között. A nyaklánc aranyból készült, és a köralakú medálját két összefonódott kígyó díszítette. Tudtam, hogy ez tiltott tárgy volt. Vagyis inkább a szimbólum. A Pokol Szektájának szimbólumát sohasem ábrázolhattuk. Tiltott volt a tiltottak között, mégsem tudtam levenni róla a tekintetem. Ujjaimmal végigfutottam a mintát. Mögülem lépteket hallottam, úgyhogy gyorsan a nyakamba akasztottam, és ráhúztam a sálamat.
-Calla! - kiáltott fel meglepetten Moana. Sűrű fekete haját oldalt fonta, ami így elegánsan omlott a kabátjára. Sapkája alól kilógott néhány tincs.
-Mit csinálsz itt?
-Eltemetem a hullákat? - kérdeztem vissza.
Egyszerű lendülettek kiragadtam egy jó nagy darabot a fölből és hagytam, hogy betemesse a rögtönzött sírt.
-Hát ez igen sajátos megoldás volt - jegyezte meg Moana.
-De megoldotta a problémát, nem? - kérdeztem hátra sem fordulva.
A Nap éppen hogy feljött. Jesse szokás szerint a tűz mellett ült, és rám sem nézett, amikor elhaladtam mellette, hogy beszéljek a társaimmal.
-Megtaláltam Essie-t - jelentettem be suttogva.
Cy és Pearl döbbenten összenéztek.
-Ho...hogy mi? - kérdezte Cy.
-Jól van. Tegnap láttam. Sikerült megtalálnom. Jesse segített - tettem hozzá.
-És szerinted nem vágott át? - kérdezte Pearl.
-Nem. A nővéremet láttam.
-Mióta álltál át a sötét oldalra? - kérdezte a lány. - Úgy volt, hogy nem bízunk bennük.
-Tényleg nem. Viszont azt tudom, hogy láttam Essiet. Eddig azért nem találtam, mert túl messze volt tőlem. De Jessie leírta a helyet, én pedig elképzeltem és egyszer csak ott volt - vágtam vissza. - Miért nem bízol bennem? Mi ütött beléd?
-Hogy mi ütött? Hogy belém mi ütött? Most komolyan kérdezed? - Pearl szeme dühösen villant. - Elment az eszed, Calla. Bennük nem bízhatunk! Először a tegnapi, most meg ez?! Hogy vagy képes ezt tenni? - a lány sarkon fordult, és ott hagyott minket.
-Cy? Te is ezt gondolod? - fordultam a fiú felé dühösen.
-Nem - túrt a hajába idegesen. - Pearl túlreagálja. Viszont abban igaza van, hogy ezt nem csinálhatod. Döntsd el, hogy mit akarsz, Calla. Velük vagy ellenük?
-Tessék? Hogy kérdezhetsz ilyet? - csattantam fel. - Már a legelején megmondtam, hogy nem kell jönnötök! Ha nem tetszik, akkor forduljatok sarkon!
-Ez nem rólad szól!
-De! Rólam szól! És Essie-ről! Ő az én nővérem, és nem a tiétek! Egyáltalán mit kerestek itt? Hogy felhánytolgassátok a hibáimat? - kérdeztem gúnyosan.
-Azt hiszed, hogy csak te szereted? Hogy csak neked hiányzik? - kérdezte halkan Cy.
-Nem, persze, hogy nem! Én csak azt mondom, hogy bízzátok rám! Tudom mit csinálok - mondtam és ott hagytam.
Egyáltalán nem tetszett, hogy ennyire nem bíztak bennem. Sosem tettem volna olyat, amivel veszélybe sodortam volna őket. Soha.
Dühösen lehuppantam Jesse mellé, és a tűz felé nyújtottam a kezem, hogy felmelegítsem.
-Moana mondta, hogy eltemetted a holttesteket - mondta a fiú, rám sem nézve. Pearl rosszallóan meredt ránk.
-Igen - bólintottam. - A Szekta küldte utánunk.
Erre a kijelentésre mindenki felkapta a fejét.
-Mi? - kérdezte Pearl. - Biztos vagy benne? Ez erős vád.
-Találtam egy nyakláncot a fiú nyakában, a Szekta szimbólumával - mondtam. - Ez teljesen nyilvánvaló. Épeszű alakváltó nem támadott volna ránk, és nem viselt volna tiltott jelet.
-És otthagytad, ugye? - kérdezte Moana.
-Persze. Mire kellett volna nekem? - éreztem, ahogy a nyaklánc elnehezedett a nyakamban a hazugságom hallatán. Elkapott a bűntudat, de nem tudtam bevallani nekik, hogy képtelen voltam ott hagyni.
-Nagyon helyes, Calla - bólintott Pearl.
A reggeli után összepakoltunk, és útnak indultunk. Sosem voltam igazán beszédes: inkább a háttérből figyeltem. Ez most sem volt másképp. Miközben a többiek beszélgettek, én hátul zártam a sort, és elmerültem a gondolataimban.
Nem sok mindent tudtam a múltamról. A szüleimre egyáltalán nem emlékeztem. Csak annyit tudtam, hogy három évesen kerültem az árvaházba, és egy levélben a nevünk állt, a születésünk dátumai, valamint az, hogy fogadjanak be. Anyámat Aubrielle-nek hívták, és én hat évesen ezt a nevet választottam a másodiknak. Három évig éltünk az árvaházban, amikor Camille Rosewood ránk talált, és örökbe fogadott minket. Én voltam hat, Essie nyolc. Hőstettnek tartotta, én pedig egyetértettem vele. Ő és John megmentettek minket.
Viszont semmit nem tudtam a múltamról. Csak egy-két foszlány maradt meg, azokat is álmaimban láttam. Közel sem volt biztos, hogy valóban átéltem őket. Nem tudtam, hogy kik voltak a szüleim, hogy miért hagytak el minket. Hogy miért különböztem másoktól. Essie ugyan elmesélt egy-két dolgot, amire emlékezett, de neki sem maradt meg sok öt évesen. Mindenesetre több, mint nekem. Vidéken laktunk egy nagy házban, ami mellett volt egy barackfa, és egy nagy tó. Egy hintát erősítettek rá Essie kedvéért, mert akkor én még túl kicsi voltam, hogy használjam. Az egész birtok a miénk volt. A nővérem emlékeimben apám nem szerepelt, és anyám kinézetére sem emlékezett, de ő legalább velünk élt. Aztán történt valami, és az árvaház lépcsőin találtuk magunkat, egy levéllel, amin anyám teljes neve nem szerepelt, csak annyi, hogy "Aubrielle". Essie-nek csak én voltam, nekem pedig csak ő.
-Mi van veled? - kérdezte Cy mellettem, mire visszazökkentem a valóságba. A többiek pakolni kezdtek, amiből arra következtettem, hogy pihenőt tartottunk. Észre sem vettem, hogy ennyire elkalandoztam.
-Hogy érted? - néztem rá kérdőn.
-Mintha máshol járnál.
-Igen, éppen azon gondolkodtam, hogyan áruljalak el titeket - mondtam, szándékosan olyan hangosan, hogy Pearl is meghallhassa. - Erről jut eszembe, Moana! Nem vesztek be a Szektába? Kedvem támadt elárulni a legjobb barátaimat.
-Calla! - kiáltotta megrökönyödve Pearl.
-Túl messzire mész - figyelmeztetett Cy.. - Pearl nem akart rosszat.
-Csak gyakorlatilag árulással vádolt. Minek neveznéd te ezt? - vontam kérdőre.
Cy sóhajtott, de még mielőtt válaszolgatott volna, Jesse lépett közbe.
-Már miért is lenne áruló?
-Ezt szeretném én is tudni - vágtam rá.
Cy hol rám nézett, hol a fiúra. A tekintete elsötétült és mintha csalódottságot láttam volna villani a szemében.
-Értem már - mormogta, és kerülte a tekintetem.
Szemeimet forgatva elfordultam tőle, de legbelül fájdalmat éreztem. Fájt, hogy nem bíztak bennem. Még mindig ott lebegett a lelki szemeim előtt Pearl megütközött arca, és Cy csalódott tekintete, amikor elindultunk.
-Ha jól sejtem, ma már nem állunk meg többet, igaz? - szegődtem Moana mellé.
-Igen - bólintott. - Ne légy velük olyan szigorú - biccentett a társaim felé. - Bárkinek nehéz lenne megszokni, hogy a Szekta tagjaira támaszkodik.
Sóhajtottam, mert igaza volt. Viszont akkor is meg lettem gyanúsítva és ez nagyon nem tetszett. Mert nem tettem semmit. Szóba álltam Moana-val és Jesse-vel? Miért, Pearl talán nem együtt főzött a lánnyal? Én mégsem vagdostam a fejéhez, hogy áruló.
Sokat gondoltam az előző éjszakára. Jesse tett értem valamit, és ez elbizonytalanított. Talán tényleg megszöktették a nővéremet, de ez azt jelentette, hogy akkor üldözték őket. Mostanra biztosan kiderült. A Pokol Ura előtt semmi nem maradhatott titokban. Már nem tudtam mit gondoljak, és a nyakamban lógó nyaklánc sem segítette a dolgomat. Tudtam, hogy meg kellene válnom tőle, de képtelen voltam rá.
-Mon, ezt nézd meg! - Jesse kiáltására mindketten megtorpantunk, és kérdőn fordultunk felé.
A holttestnek elvágták torkát, és már régen halott lehetett. Ahogy körbenéztem, többet is találtam. Nőket, gyerekeket, fiatalokat, öregeket, és férfiakat. A torkukra száradt feketés folt alapján tudtam, hogy pár napja mészárolták le őket.
-Ennyi holttestet nem tudunk eltemetni - jegyezte meg Pearl.
-És nem is fogunk - mondtam. - Ezekért nem tehetünk semmit. Jobb lesz, ha tovább állunk. Van jobb dolgunk is.
A többiek elfordultak, hogy visszatérjenek a főútra, egy valaki kivételével.
-Pearl! - szóltam rá.
De nem mozdult. Csak bámult maga elé.
-Pearl! - a hangom keményebben csengett. Végül erősen megráztam, és rákiáltottam, mire összerezzent. A tekintete üres volt, amikor rám nézett.
-Annyi... a halott - suttogta. - El... Elkellene temetni őket. Úgy tisztességes.
-Nem tehetünk semmit - mondtam óvatosan. - Ha csak kettőről lenne szó... De ez itt egy egész falu. Nem tehetünk semmit. Tovább kell mennünk Pearl, hogy olyanokkal foglalkozzunk, akik még élnek. Őket még megmenthetjük.
Pearl lassan bólintott, majd visszafordult a völgy felé.
-Sajnálom - suttogta a semmibe, majd hátat fordított.
-Sajnálom - ismételte meg a korábbi kijelentését a lány. - Igazad volt. Olyanokkal kell foglalkoznunk, akik még élnek. Most Essie a legfontosabb, ő vele kell foglalkoznunk. Csak amikor megláttam a sok ártatlan... Úgy éreztem, annyi kijárna nekik, hogy legalább eltemetik őket.
-Leróttad a tiszteleted. Ez bőven elég.
Pearl bólintott.
-És tartozom még egy bocsánatkéréssel. Nem voltam igazságos veled szemben.
-Nem - helyeseltem.
-Én is sok időt töltök Moanával. Egyszerűen attól féltem, hogy rájössz, hogy nem rossz emberek, csak rossz helyen vannak.
-Ez azért nem biztos. A színészkedés nagyon meggyőző tud lenni - szakítottam félbe.
- Tudom. De attól féltem, hogy megkedveled őket, mint én. Én belesétáltam a csapdájukba, és ha te is, akkor ki ment meg minket tőlük?
-Muszály jópofiznom - közöltem. - De gyűlölöm őket. Jobb ha tőlem tudod. És jobb ha tőlem tudod azt is, hogy bármikor képes lennék megölni őket, szóval ne ragaszkodj hozzájuk túlságosan. Építs magad köré falat, és tégy úgy, mint aki megbékélt velük. A mentális fal meg fog védeni, amíg magad mellett tartod. Ezt teszem én is.
Pearl elmosolyodott.
-Hogy is hihettem, hogy áruló vagy.
Elnevettem magam. Láttam, hogy mögöttem Jesse és Moana döbbenten néztek rám. Nem tudták, hogy nevetni is tudok. Okozok meglepetéseket.
A délután már kora estébe fordult, amikor megérkeztünk a kunyhóhoz. Kőböl épült, belül igen gyér bútorzattal. Vacsorára nyulat ettünk: Jesse vadászta, és bár nem voltam oda érte, meg kellett ennem. Tudtam, hogy esett kint a hó, de nem tettem szóvá.
Megvártam, amíg a többiek elaludtak, majd kiosontam az ajtón. Az nyikordult egyet, de senkinek nem tűnt fel, hogy kiléptem. Túl mélyen aludtak hozzá. Összehúztam magamon a vastag bundámat. A szűz hó ropogott a bélelt bakancsom alatt, miközben távolodtam a menedéktől. Szikrázott minden a nagy fehérségben. Leültem egy rönkre, és összpontosítani kezdtem. Próbáltam felidézni Jesse szavait, miközben magam elé képzeltem a barlangot. Először halványan, végül határozottan kirajzolódtak a körvonalak, én pedig jobban összpontosítottam. Essie a földön ült, távolabb a tűztől. Fogát összeszorította, miközben a kezére locsolta a vizet. Egy nagy vágás égtelenkedett rajta, de nem tűnt súlyosnak. Nem volt okom aggódni. Jobban megszemléltem a barlangot, de mielőtt bármit is láthattam volna, a látomás eltűnt, én pedig újra a hidegben ültem. Megszédültem a lüktető fejemtől, de tudtam, hogy nem maradhattam kint. Nem kockáztathattam sem a meghűlést, sem pedig a tüdőgyulladást. Remegő lábakkal, és szédüléssel botorkáltam a kis házig. Az utolsó pár métert már képtelen voltam megtenni. Belerogytam a hóba. Szinte azonnal éteztem a hideget, ami átitatta a nadrágomat. Nagy nehezen erőt vettem magamon, és felkeltem. Az ajtó elmosódott előttem, párszor félrenyúltam, de végül megragadtam a kilincset és lenyomtam. Azonnal megcsapott bentről a meleg, én pedig összeestem. A világ elsötétült még azelőtt, hogy a fejem koppant volna. Utolsó emlékképem egy aggódó szempár volt.