Páratlan Képesség: Egy vak lány története

13. fejezet - Cy

    A házat a falu végére építették. Sikeresen megúszta az összecsapást, így itt húztuk meg magunkat. Jesse a konyhaasztalra fektette a halott Calla-t. Mindenképpen bent akartam maradni, de Moana-val és Will-el együtt kirángattak, aztán magukra zárták az ajtót. Csak a férfi maradt kint velem, aki az ajtó előtt ált, és nem engedett a közelébe, miután majdnem betörtem a faszerkezetet. Végül dühösen otthagytam, és felmentem az emeletre. Az egyik szobában Susan és Jackie aludtak, a másikban Pearl az ablak előtt ült. Üveges tekintettel meredt a semmibe. A haja kócos volt, kibomlott a fonatból. Komolyabb baja nem esett, a sebek összezárultak a testén, csak a vér maradt utánuk.
-Nagy balhét csaptál lent - jegyezte meg halkan. A hangja élettelen volt.
-Nem engedték, hogy maradjak.
Pearl nem nézett rám, csak ült a széken, bámulta az esőt, ujjait összefűzte az ölében. Leguggoltam mellé, fél kezemmel a fatámlát fogtam.
-Miért nem vagyok képes sírni? - kérdezte elgyötörten. Annyira halkan mondta, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá.
-Én sem tudok - mondtam, és nyeltem egyet. Meg akartam szabadulni a mellkasomat hasogató fájdalomtól. - Ez csak a sokk. Én még... Képtelen vagyok felfogni. Nem... Nem lehet.
-Neki élnie kell - suttogta Pearl. - Meg kellett volna keresnem.
-Nem. Nekem kellett volna - ráztam meg a fejem.
Pearl mosolyában egy cseppnyi vidámság sem villant. Idegennek hatott azzal a szomorúsággal, élettelenséggel.
-Meg kellett volna védenünk - jelentette ki a lány.
Bólintottam és felálltam.
-Feküdjünk le - mondtam.
-Nem akarok, Cy.
-Én sem, de muszáj - mondtam. Nem sajnáltathattam magam. Ott volt Pearl, akit vigasztalnom kellett, és Essie a hegyekben várta a húgát. Megremegett a kezem a gondolatra, ahogy felemeltem Pearl-t a székről, aztán az ágyra tettem. Úgy maradt, ahogy én hagytam ott, ezért levettem róla a cipőjét, majd lerúgtam a sajátomat is. Mozdulataim gépiesek voltak, szinte fel sem fogtam, mit tettem, de a fájdalmat éreztem. Magam mellé húztam Pearl-t, mert magától nem feküdt el. A lány a vállamba fúrta a fejét, ahogy zokogott, én pedig magamhoz szorítottam. Testünk egymásba gabalyodott, ahogy kétségbeesetten kapaszkodtunk a másikba. Fejemet Pearl hajába temettem, miközben a könnyek némán peregtek az arcomon.
-És téged ki fog megvigasztalni? - motyogta Pearl, mielőtt teljesen elaludt volna. Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy senki, de én is belezuhantam a tudatlanságba.
    A vihar már elült, amikor Moana felrázott. Fáradtnak tűnt. Fekete haja az arcára és a nyakára tapadt. Sebei nem voltak ellátva. Szemei alatt az alvatlanság karikái húzódtak, de megkönnyebbülten közölte, hogy Calla életben volt.
-Az életjelei gyengék, de él.
    Pearl azonnal felpattant és cipő nélkül robogott le a lépcsőn, én pedig Moana-t kikerülve követtem őt, anélkül, hogy a másik lánynak bármit is mondtam volna.
    Jesse a konyhában ült egy széken, az asztal mellett, amin Calla feküdt. Rosszul festett, mint a húga, amit elégedetten nyugtáztam. Tekintete hideg volt, amikor rám tévedt. Szó nélkül távozott. Pearl azonnal leült a helyére, megragadva Calla bal kezét. Én a másik oldalára húztam egy széket. A lány cserepes ajkaiba visszatért egy halvány pirosság, és bár sápadt volt, nem krétafehér. A kezét hidegnek éreztem, de egyáltalán nem hasonlított egy halottéhoz. Én pedig már csak tudtam, az milyen.
    Aznap éjszaka némán sírtunk Calla felett, és másnap sem tágítottunk mellőle. Délután körül járt az idő, amikor Pearl felállt a székről, és elment sétálni. Egyetlen végtagomat sem éreztem, de nem voltam hajlandó felállni mellőle. Képtelen voltam megtenni. Végül megragadtam a kezét, de aztán megdermedtem. Szó nélkül pattantam fel, és rántottam fel az ajtót. Felrohantam az emeletre.
-Nincs pulzusa! Nincs pulzusa! - ismételgettem kiabálva. A folyosó elején lévő ajtó azonnal kivágódott, és Jesse rontott ki rajta, mögötte Moana-val. Követtem őket, de rám vágták az ajtót. Zár kattanását hallottam. Kizártak. Két nap alatt már mádodjára.
    A földre rogytam. Az ujjaim hidegek voltak, de nem vettem fel a kabátomat. Amikor Pearl visszatért, ott talált. Tekintete azonnal a zárt ajtóra tévedt, majd vissza rám.
-Mi történt? - kérdezte sírva. Tudta.
-Meghalt - mondtam rekedten.
Pearl arcából kifutott a szín, aztán térdre rogyott mellettem. A kezére támaszkodott, miközben egy szót hajtogatott. Nem. Egy idő után elfogadta a tényt, és egy másik váltotta fel. Miért? Ugyanezt kérdeztem én is.
    Amikor legközelebb magamhoz tértem, nem tudtam, hogy kerültem a szobába. A függönyöket elhúzták, teljes sötétség borult rám. Nem tudtam vissza aludni. Calla halála előhozta a rég eltemetett emlékeimet. A véres testeket. A sikolyokat. A könyörgéseket. A fájdalmat. Magam előtt láttam a szüleim, a nővéreim, és az öcsém megkínzott, véres testét. Abban az időben sötétség borult rám. A bosszú hajtott tovább. Kicsi voltam, csak ez segített továbblépni. Aztán ugyanahhoz a bizottsághoz kerültem, ahol Camille és John Rosewood dolgozott, akik magukhoz fogadtak. Arra eszméltem, hogy egy hangos család ajtajában álltam, olyanéban, amilyen valaha az én családom is volt. Valahonnan fentről egy nő nevetése szűrödött le. Pearl, Essie, Calla, John és Camille fogadtak. Pearl-ről kiderült, hogy az ő szüleit is a Szekta ölte meg. Ő segített feldolgozni a traumámat. Eleinte elzárkóztam tőlük, de nem tudtam távol tartani magam egy olyan családtól, amiben a sajátomat láttam viszont.
    Camille energikus volt, hangos, vidám, de ha ügyet kellett intézni, számító, aki úgy csavarta a dolgokat, hogy ő jöjjön jól ki belőle. Ezzel szemben John csendes, kedves ember volt, aki a legtöbb időt töltötte Essie-ékkel. Mindketten szerető szülőkként bántak a lányokkal, majd velünk is. Sosem házasodtak meg, unokatestvérekként együtt éltek, és neveltek minket.
    Amikor Pearl berontott hozzám, hogy Calla állapota stabil, nem mozdultam. Kérlelt, hogy menjek le, de nem tettem. Nem tudtam úgy a lány mellé ülni, hogy bármelyik pillanatban meghalhatott. Kétszer sikerült visszahozniuk az ikreknek, de nem játszhatták újra és újra ezt a játékot. Valamelyik félnek veszítenie kellett.
    Másnap a szobában maradtam. Egész nap az ágyban feküdtem. A fejemet vertem a falba. Nem volt nyugtom sem ébren, sem alva. Vagy az emlékek, vagy az álmok kínoztak. Nem ettem, nem ittam, csak vártam, hogy valaki közölje: itt a vége. Nem jött senki. Én pedig csak feküdtem.
    A negyedik nap Susan jött be, és ellentmondást nem tűrve elküldött fürdeni, majd belém diktált valami ragut.
    Végül rászántam magam, hogy bemenjek Calla-hoz. Elakartam köszönni. Már épp be akartam nyitni, amikor hangokat hallottam. Megtorpantam.
-Cal? Hallasz?
Nem érkezett válasz, a kétségbeesett hang pedig folytatta:
-Ha hallasz, szorítsd meg a kezem. Kérlek, Cal!
Pár percig néma csönd volt, én pedig már majdnem beléptem, amikor bent megkönnyebbült sóhaj hangzott fel.
-Felviszlek egy szobába. És szólok a többieknek is.
    Dühösen fordultam sarkon. Kirontottam a szabadba. Az a rohadék mindent elrontott. És ami rosszabb volt, örülnöm kellett volna, de ehelyett dühös voltam. Feladtam. Cserben hagytam. Lemondtam róla. Meg sem fordult a fejemben az a lehetőség, hogy túlélheti. Nekem kellett volna ott lennem, nem neki.
-Olyan Cal-t adok én neked - mormogtam, és egy fához vágtam a legközelebbi követ, ami a kezembe került.

Sziasztok! ❤
Ezzel meg is volnék a 13. fejezettel. 😇
Fogalmam sincs, hogy milyen gyakran lesznek részek, de nagyon igyekszem, eskü.
Még annyit, hogy aki esetleg tegnap olvasta már az előző fejezetet, annak mondom, hogy a végét átírtam egy kicsit. Akadt némi fennakadás, de sikerült (ilyen is csak velem történhet meg😂).
Köszönet mindenkinek, aki olvassa! 🥺❤❤❤