Páratlan Képesség: Egy vak lány története

16. fejezet - Essie

    A kötelék már napokkal ezelőtt megszakadt. Az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, az egyetlen emberrel, aki igazán számított. Nem tudtam létrehozni, de éreztem a szakadást a fejemben, a hideget körülöttem. Valami történt. Ugye nem...? Nem. Nem lehet. Lehetetlen.
    Hetek óta a hegyekben éltem, és semmi más nem táplált, csak a remény. Bíznom kellett az ikrekben. Bíznom kellett abban, hogy Calla megtalál. Bíznom kellett benne, hogy a szeretteim éltek még. Emlékeztem az elrablásom napjára, a csuklyás, fekete alakokra, a helyre, ahova vittek. Minden nap újraéltem az ott töltött heteimet. Láttam a cellát, a felém közelítő alakokat, a csillanást a kezükben... Éreztem a félelmet, amit akkor éreztem, átjárta a csontjaimat. Hallottam a csörömpölést, a kárörvendést. Éreztem az égető fájdalmat, hallottam a vér zubogását a fülemben. De nem számított. Kint voltam. Éltem. Csak várnom kellett. Remélni. Túlélni. Hinni. Bízni. Várni.
    Újabb ágakat tettem a tűzre mielőtt felálltam volna. A plafon annyira volt magas, hogy éppen kitudtam nyújtani a kezemet. A barlangban viszonylag megmaradt a meleg, a szűk bejáraton nem sok jutott be a kinti fagyból, ami pedig mégis, azt a tűz enyhítette. Körbetekertem a nyakamon a sálamat. Koszos volt, de melegített. Bekaptam néhányat a bogyókból, amiket a sziklákon nőtt növényekről szedtem. Savanyúak voltak, de tompították az éhségemet. Bekaptam hozzá a tegnapról megmaradt kevés húst, miközben felhúztam a bakancsomat. Az orrát lenyúztam, de még megfelelt. Kócos kontyba kötöttem a hajamat egy gumiszalaggal, aztán a tőrömért nyúltam. Még Moana hagyta itt nekem, én pedig megöltem vele, amit tudtam: egereket, kígyókat, ha szerencsém volt, akár nyulat vagy mókust is.
    Aggódtam. A félelem újra és újra bekúszott a gyomromba, amitől az a kevés is kikívánkozott belőlem, amit magamba diktáltam. A falnak támaszkodtam, majd a földre csúsztam. A tőr hidegen simult a tenyerembe, de szinte nem is éreztem. Fejemet hátradöntöttem. Megpróbáltam létrehozni a kapcsolatot, éreztem a vér ízét a számban, mint azon az éjszakán, de semmi nem történt. Csalódottan a plafonra emeltem a tekintetem, a szemembe könnyek gyűltek. Nem akartam elhinni. Nem történhetett meg. Újrapróbálkoztam, újra és újra, de nem történt semmi. Könnyek folytak az arcomon, az öklömet a mellkasomhoz szorítottam. Éles fájdalom nyilallt belém. Éreztem a veszteséget, a világ elmosódott. Egyre csak egy arcot láttam magam előtt, amit többé nem láthattam. A kötelék nem létezett. Ő sem. Előregörnyedtem és a számba haraptam, amivel elfojtottam egy kiáltást. Legszívesebben kirohantam volna a barlangból, egyenesen a rohadékhoz. De mozdulni sem tudtam. Mintha minden sivárabb és élettelenebb lett volna körülöttem. A könnyek a padlóra zúdultak. Olyan erővel szorítottam a tőrt, hogy elfehéredtek az ujjaim. A legelején tudtam, hogy valami nem volt rendben, de nem akartam elhinni. Csak ő volt nekem. Már semmim sem maradt. Erőtlenül kényszerítettem magam a levegővételre. A hátamat az egyenetlen sziklafalnak támasztottam. A könnyek gondtalanul folytak az arcomon. Beletörődtem de küzdenem kellett. Nem akartam, de kelett, az ő kedvéért. Végül remegve felálltam. Vele együtt egy részem ment vele. Vajon hogy történt?
    A barlangban nem sok tárgy állt rendelkezésemre, szinte semmi. Egy edény, egy korsó, egy kampó, amire az edényt akasztottam, egy vastag takaró, egy repedt tányér és egy lepattagzott bögre, ami valaha pöttyös volt. Vizet a közeli forrásból nyertem, ami a sziklák közül tört felszínre a hegyben. Hiába igyekeztem beosztani, az ellátmány egyre fogyott, ami miatt többször kényszerültem vadászni. A konzerveket és tartósított ételeket igyekeztem meghagyni. A barlang legtulsó végébe tettem őket, minél messzebb tőlem.
    Megindultam a kijárat felé, majd végigmentem a keskeny járaton. Gépiesen mozogtam, megszokásból lépdeltem, szinte fel sem fogtam. Az elmém ködös volt és zavart. Megcsapott a hideg, mire összerezzentem. Kiléptem a párkányra és jobbra fordultam. Óvatosan lépkedtem, arrébb rugdosva a szikladarabokat. Hideg szél fújt hátulról, bekúszva a ruhám résein, de igyekeztem kizárni. A kesztyűm ujja foszlott, ezért a bal kezemet zsebre vágtam. Befordultam a sarkon, majd óvatosan lejjebb léptem. Egy pillanatig még fogtam magam fölött a peremet, majd elengedtem.
    Hirtelen megéreztem. Elárasztotta az elmémet.
Essie?
    Megszédültem, majdnem leestem a párkányról, de épp időben kaptam kapaszkodó után. A világ forgott.
Calla?! Édes Istenem, azt hittem, meghaltál!