Páratlan Képesség: Egy vak lány története

7. fejezet - Calla

Az összes fotót, amit találtak, a nappali padlójára halmozták. Felforgattak mindent, de nem engedték, hogy segítsek.
-Mire jó ez? - kérdezte Pearl. - Pihenned kell.
Megráztam a fejem.
-Nem! - csattantam fel. - Semmi bajom.
-Hallucinálsz. Ez neked a "semmi bajom"?
-Nem. Hallucinálok - szűrtem a fogaim között. - Hogy merészelsz ilyet állítani?
Pearl hátrálni kezdett. Szinte észre sem vettem, hogy felpattantam, és megindultam felé. Mikor ennek tudatára ébredtem, ledermedtem.
-Azt mondtam, hogy semmi bajom - ismételtem meg szárazon. - Ezek csak emlékek.
Ezzel visszarogytam a kanapéra. Cy belépett a helyiségbe, és lerakott három fényképalbumot.
-Ez minden. Nincs több. Az összes fiókot, szekrényt átkutattuk.
-A réseket? - kérdeztem.
-Szintén - mondta Jesse, aki akkor lépett be a nappaliba egy dobozba. - Kiburítsam?
-Tedd csak le - legyintettem. - Matrac alatt?
-Igen - bólintott Moana.
-Minden helyiségben?
-Igen - vonta meg a vállát Cy.
-Padlóban?
Egy pillanatig mindenki habozott, aztán eltűntek. Sóhajtva felálltam, hogy átkutathassam a nappalit. Kihúztam a fiókokat, majd áttúrtam őket olyan alapossággal, mintha helyszinelő lettem volna. Szétszedtem a kanapét, és a foteleket, bevilágítottam a résekbe egy régi elemlámpával. A padlón kerestem repedéseket, amik talán titkos mélyedéseket rejthettek. De semmit nem találtam, nem számítva a párkányra helyezett bekeretezett fotókat.
-Calla! - Jesse hangjára felpattantam, és megindultam a hang irányába.
A fiú az egyik hálószobában térdelt egy lyuk felett.
-Mik ezek? - kérdezte, majd bele mutatott.
-Fogalmam sincs - túrtam bele a kupacba. Ékszereket találtam, régi fotókat, megsárgult leveleket, egy naplót, szövetdarabot, és egy tőrt. Gyönyörű volt. A markolatába virágmintákat véstek, amik körbeölelték a közepére helyezett tűzvörös rubint. Azonnal megtetszett.
-Szép darab - vette át Jesse. - És igen éles.
-Kell egy doboz - tekintetemmel körbefutottam a helyiséget, aztán megakadt a tekintetem egy műanyag, fedél nélküli tárolón. Beleszórtam a talált tárgyakat.
-Köszönöm, Jesse. Lehetne, hogy nem megyünk tovább? Hogy holnap is itt maradunk?
A fiú döbbenten kapta fel a fejét, szemét összehúzta.
-Persze - vonta meg a vállát, majd átnyújtotta a tőrt. Bólintottam egyet, aztán lerobogtam a lépcsőn. A többiek szétszóródtak a házban, de nem találtak semmit. Én ezalatt a képeket bújtam. Rengeteg volt, a legtöbb nagyon régi. Még a legfrissebbek is tizenévekkel ezelőtt készültek. Szinte semmit nem találtam ismerősnek, de aztán rábukkantam a családi képekre. A tónál álltunk. Anyám a kezében tartott, a nővérem kezét egy idegen férfi szorongatta. Felismertem. Sokszor láttam álmomban, és őt ölték meg. Ő lehetett az apám. Nyeltem egyet, a tekintetem tovább siklott. Anyám haja egyenes volt, a barna színébe vörös vegyült, de a szeme... Megdöbbentett. Az egyik zöld volt - Essie apánktól örökölte az aranybarna színét - de a másik élettelen. Mint nekem. Döbbenetemben leejtettem a fényképet, de aztán egy hirtelen mozdulattal felkaptam. Aubrielle gyönyörű nő volt, még úgy is, hogy csak az egyik szemére látott. De lehet, hogy mégsem. Mi van, ha a képességemet tőle örököltem? Megráztam a fejem, képet pedig félre tettem. A többi fotót is átnéztem. Szinte senkit nem ismertem fel, de amikor az egyikre rápillantottam... Nem akartam elhinni. A kép 12 évvel ezelőtt készült, a tó előtt, rajta a Felton családdal. Berta és James között egy fiú állt, húsz éves lehetett. Melletük anyám, én, és Essie, aki nevetett valamin. Én a fűben ültem, megmarkolva egy virágot. Megfordítottam. "2023 május. James Felton, Berta Felton, Thomas Felton" - ez a felirat állt rajta. Ekkor voltam három éves, ami azt jelentette, hogy azelőtt készült, hogy árvaházba kerültem volna. Egy másik képen Essie ölében ültem, jóval fiatalabbak voltunk, mint az előzőn. Voltak olyan képek, amiken anyám idegenek között szerepelt, egyes emberek ismétlődtek.
-Találtál valamit? - huppant le mellém Pearl.
Kezébe nyomtam a két fotót, amit félretettem.
-Ez itt... - pillantott rám.
-Mrs. és Mr. Felton fia. Thomas.
-Egész dögös - állapította meg.
-Most nem ez a lényeg!
Pearl félretette, és a másikat kezdte nézni.
-Ez itt... Ó, te jó ég? Az ott anyád?
Bólintottam.
-A szeme...
-Igen - bólintottam újból.
-És a férfi?
Elkaptam róla a tekintetem, az ujjaimat összefűztem.
-Hát... Nem vagyok benne biztos, de szerintem az apám. Sokszor láttam álmomban, és az a látomás, amit ma láttam... - megvontam a vállamat. - Meggyilkolták.
-De nem élt veletek - állapította meg.
-Nem - ismertem be.
-Miért nem?
-Fogalmam sincs - hazudtam.
Újból a fényképekre összpontosítottam.
-Azok mik? - mutatott a műanyag tárolóba szórt kupacra. Egy futó pillantást vetettem rájuk, aztán újból az ölemben tartott fotóalbumra összpontosítottam.
-Még nem néztem át őket - mondtam.
-Ne segítsek?
-Nem kell. És jobban örülnék, ha magamra hagynál. Nincs szükségem társaságra. Igazság szerint, feltartasz.
Pearl sóhajtva felállt, aztán kiment az ajtón. Akkor sem néztem fel, amikor valaki egy tányért, és egy poharat rakott elém. Teljesen belefeledkeztem a családi fotóalbumba. A fekete fehér képekkel kezdődött, aztán átváltott a színesekre. Anyámon kívül senkit nem ismertem fel. Bájos kislány volt, és a születésétől fogva vak a fél szemére, mint én a kettőre. Biztos voltam benne, hogy ő is a különlegesekhez tartozott, mint én. Amikor az esküvői fotókhoz értem, bebizonyosodott a sejtésem, hogy apámat is láttam álmaimban. Egyre kevesebbet szerepelt az albumban, végül teljesen eltűnt. Sóhajtva becsaptam, és arrébb toltam. A nap lemenőben volt, nekem pedig fel sem tűnt, hogy valaki felkapcsolta a villanyt, ami reggel még nem működött. A tányéromra pillantottam, aminek a tartalma már réges régen kihűlt. Magamhoz vettem, és komótosan belapátoltam, aztán lehajtottam vizet. Kivittem a konyhába a tányért és a poharat, majd felöltöztem, és kimentem az udvarra. A jeges szél belekapott a hajamba, és a bágyadtságom eltűnt. A tó felé vettem az irányt. Még nem fagyott be. Megálltam előtte. Sokkal kisebb volt, mint álmomban. Sokáig néztem a hullámait, amit a szél kavart, az ég besötétedett.
-Calla - számítottam a hangra, mert láttam, amikor közeledett felém. Moana mellém lépett, zsebre vágta a kezét.
-Kész a vacsora.
-Nem vagyok éhes - hárítottam el az ajánlatot.
-Nem ettél ma.
-De. Mondtam, hogy nem kérek. Mit nem lehet ezen érteni?
Moana sóhajtott.
-Gyere be. Megfagysz.
-Nem fázom.
Nem néztem rá, csak hallottam a távolodó lépteit. Alakját lassan elnyelte az éjszaka.
-Mondtam, hogy nem megyek be, és éhes sem vagyok! - kiáltottam hátra. - Kezdjétek nélkülem!
Jesse hamar odaért hozzám.
-Mégis ki mondta, hogy hozzád jöttem?
Nem válaszoltam. A gondolataim a képek körül forogtak.
-A tavat akartam látni - folytatta.
-Sötétben?
Megvonta a vállát.
-Ez szar kifogás - közöltem vele.
Jesse a hajába túrt.
-Gyere be, Cal - kérte.
-Az előbb mondtam.
-Leszarom, hogy mit mondtál. Addig fogok itt álni, amíg be nem mész.
Ezzel leterített egy pokrócot, és leült rá. Hitetlenkedve meredtem rá, amikor egy lámpást is meggyújtott és elővett két szendvicset.
-Senki nem mondta, hogy be kell menned enni. Meg teheted itt kint is.
Leültem mellé.
-Milyen? - kérdeztem.
-Sajtos sonkás - elmosolyodott. - Egy kis nyomozás után kiderítettem, hogy ez a kedvenced.
Elvetetem tőle, és beleharaptam.
-Mit akarsz itt? - kérdeztem.
-Mondtam már. A tavat akartam látni.
-Nem érdekel, hogy mivel akarsz beetetni, Jesse. Az igazságot akarom.
-Ez az igazság.
-Nem - mondtam élesen.
Jesse elnevette magát. Hátradőltem a pokrócon, és a csillagos eget kezdtem bámulni.
-Kérhetek egy szívességet? - kérdeztem hirtelen.
-Vagyis?
-Megtanítanál használni a tőrt?
-Miért tennék ilyet?
-Láttalak harcolni. Szinte oda se nézel, úgy dobálózol a késeiddel. Nagyon gyorsan mozogsz, én is csak a szemem miatt tudom követni. Nagyon jó kiképzést kaptál.
-Így volt.
-Mi?
-Jó kiképzést kaptam - vonta meg a vállát. - Komoly hírem van a Szektánál. Mindenki tudja, hogy ki vagyok.
Az igazság az volt, hogy számítottam rá, de csöndben maradtam. Jesse nem adott választ, én pedig a kósza felhőket és a csillagokat bámultam. Az ég meglepően tiszta volt, a Hold a tó fölé kúszott. Én a ház nappalijában jártam, a sok kép között, de nem tudtam összerakni a kirakós darabkáit.