Páratlan Képesség: Egy vak lány története

6. fejezet - Calla

Gőzölgő bögrét tartottam a kezemben. A tea forró volt, én pedig hálásan kortyolgattam.
-Jesse mindent elmesélt - törte meg a csendet Moana.
A pajta végébe vonultuk félre, és megajándékozott egy bögre teával. A többiek nem tudhattak róla, ezért rángatott ide.
-Igazán? - vontam fel a szemöldökömet.
-Igen. Úgy hallottam, szép kis mészárlást végeztél.
-Mert így is volt - vontam meg a vállam. - Jesse az utolsó pillanatban futott be.
-Azért nem volt semmi, hogy egyhuzamban lesétáltatok ekkora távot. Szinte majdnem összeestél, amikor megérkeztetek. El nem tudtam képzelni, hogy mi történt. Jesse azt mondta, megerőltetted magad - vonta meg a vállát.
Félrenyeltem. Köhögve próbáltam levegőhöz jutni, miközben a lány a hátamat ütögette. Azon gondolkodtam, hogy a fiú hogyan jött rá.
-Jól vagy? - kérdezte.
-Hogy a pokolba ne? - mormogtam. - Köszi.
-Meg kellett volna állnotok pihenni. Miért nem tettéttek?
Most rajtam volt a sor, hogy megvonjam a vállam.
-Ide akartam érni időben.
Beugrottak az éjszaka történtek. Hulla fáradt voltam. Ideje lefeküdnöd. Majd én elmesélek neki mindent. Természetesen a kis pihenőről nem szánolok be. Az a mi kis titkunk marad. Az emlékbe beleborzongtam. A mi kis titkunk... Gyorsan elűztem magamtól a gondolatokat, és halványan Moana-ra mosolyogtam.
-Amikor kislány voltam, sokat jártunk a hegyekbe. De ezekkel a helyekkel sosem találkoztam.
-Az azért van, mert mint látod, csupa olyan helyen állunk meg, ami jól el van rejtve - sóhajtotta Moana. - Mi vagyunk az utolsó Montgomery-k. Ez a családi örökségünk. Ha mi meghalunk, ezek az utak... Nem is tudom. Eddig volt értelmük. De ha mi meghalunk? - ismételte meg korábbi kijelentését keserűen.
-Akkor már nem lesz. Értem.
Hirtelen léptek zaja szakította félbe a beszélgetésünket.
-Indulnunk kell lányok - mondta Cy.
Feltápászkodtam, és a hideg, üres bögrémmel a kezemben csatlakoztam a többiekhez.
-Calla - szólt utánam Cy, mire megálltam. Megvártam, amíg utolért.
-Igen? - kérdeztem.
A fiú válaszul a hajamhoz nyúlt, és elkezdte kiszedegetni belőle a szalmaszálakat.
-Tele van velük - jegyezte meg. - Na, most már mehetsz.
Köszönetképpen villantottam rá egy mosolyt aztán a korsókhoz sétáltam. Kiöblítettem, majd elcsomagoltam a bögrét. Felkaptam a hátamra a táskát, és kiléptem a szabadba. Hideg levegő csapta meg az arcomat, miközben a többiek még bent készülődtek. Legutolsónak Moana lépett ki a pajta ajtaján. Elindult én pedig követtem. A nap épp hogy csak feljött az égen, volt, ahol még a csillagok látszódtak. Elszakítottam a a tekintetem az égboltról, és meggyorsítottam a lépteim.
-Jesse! - kiáltottam előre, mire mindenki hátrafordult.
A fiú értetlenül nézett rám.
-Itt mindenkit Jesse-nek hívnak? - csattantam fel.
A többiek elindultak. Cy még vetett rám egy utolsó pillantást, mire rámosolyogtam. Jesse nem mozdult, én pedig beértem.
-Honnan tudtad? - tértem a lényegre.
-Mit? - kérdezett vissza.
-Hogy megerőltettem magam.
Jesse megvonta a vállát.
-Kimerült voltál, és láttalak tegnap előtt. Az emberek nem ájuldoznak el csak úgy. De nem tudom, hogy mi történt.
Hirtelen bevillant egy kép. Az a sötétkék szempár Jesse-é volt.
-Essie-t kerestem - böktem ki. Jesse-t megdöbbentette az őszinteségem. Engem is. - Ha valami újat csinálok, akkor kifáraszt. Főleg, ha ilyen nagy horderejű. Azt hiszem, kicsit messzire mentem.
-És jól vagy? - kérdezte.
-Sokkal - bólintottam. - De örülnék, ha erről nem tennél említést a többieknek.
Lopva Jesse-re pillantottam. Sötét haja kócos volt, járása hanyag, de mégis magabiztos, ami a legelső pillanattól lenyűgözött. Mindezek mellett volt benne valami kecsesség. Hihetetlenül jól állt mind neki, mind a húgának.
-Nem teszek. Tudod, egyre több kis titkunk lesz - mosolyogva rám pillantott, én pedig elnevettem magam.
-Igen, de a legtöbb az miattam. Mi lenne, ha a tieid közül is írnánk a listára? - kérdeztem.
Jesse elfintorodott.
-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
-Nyilván. Egyből gondoltam - bólogattam helyeslően, aztán ott hagytam. Végül hirtelen megtorpantam.
-És most, hogy ezt megbeszéltük, akadj le rólam. Nem kell pesztrálnod, világos?
-Cal...
-Ne nevezzz, így Jesse - fenyegetően meredtem rá.
Ezt tegnap is hallottam már. Akkor megdöbbentett. Nem akartam, hogy beceneveket akasztgasson rám.
-Félreérted, amit mondtam.
Felnevettem.
-Azt hiszed, érdekel a piszkos kis múltad? Te a Pokol Szektájához tartozol, és ha nem lesz meg a nővérem, megölöm mindkettőtöket - ezt a fenyegetést egyszer sem haboztam a fejéhez vágni. - Minden gond nélkül, ahogy a társaiddal tettem.
Jesse arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy... Nem! - gondoltam. Lehunytam a szemem, és a körmeim a tenyerembe vájtak, ahogy összeszorítottam a kezem. A medál sziszegett felém, de én igyekeztem figyelmen kívül hagyni a szavakat. Öld meg.... Gyerünk... Tedd meg! Nem érdemel mást, és ezt te is tudod... Aztán elhallgatott, én pedig lenyugodtam. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy bocsánatot kérjek, vagy sem.
-Bocs - mondtam végül, aztán Pearl mellé léptem. A lány rám pillantott, de nem kérdezte meg, hogy miről beszélgettem Jesse-vel.