Advent a Pál utcában 2021

22. Karácsony az iskolában

1943. december

Az ötödikes Kiss László volt az utolsó diák, aki elhagyta az iskolát, hogy a családjával töltse a karácsonyi szünetet. Boka János a második emeleten egy folyosói ablak párkányára támaszkodva nézte, ahogy Janó bácsi, a gondnok férfiasan kezet nyújt neki, majd Garas tanár úrral együtt megvárták, amíg Laci apró termete eltűnik a fekete autóban, és búcsút intenek neki.

– Ennyi – szólalt meg Geréb izgatottan Boka mellett. – Miénk az iskola!

– Azért ez így nem igaz – mondta Kolnay –, maradt még rajtunk kívül más is itt. Például a másik osztályból Áts Feriék.

Geréb horkantva leintette Kolnayt.

– És nem csinálhatunk azt, amit akarunk – folyt bele Csele is a beszélgetésbe. – Garas is megmondta, hogy csak tanítás nem lesz, attól még az étkezések ugyanúgy fognak zajlani, és szerintem a délutáni csendes olvasást is megtartják.

– Maradhatott volna itt valaki más velünk – morgolódott Barabás. – Miért pont a pápaszemes Garast választották felügyelőnek? Még a végén latin feladatokat fog megoldatni velünk.

– Lehetett volna rosszabb is, papuskám – mondta Csónakos. Ő már egészen szünetesre vette a figurát. A nyakkendőjét már meglazította, az ingje kilógott a nadrágjából, és az egyik lábát Kolnay székének pereméhez támasztva ült, közben pedig egy darab drótot hajlítgatott. – Szerintem jól jártunk a pápaszemmel. Tudjátok, milyen vajszíve van, és Nemecseknek elég csak szomorúan ránéznie, aztán már kenyérre is lehet kenni. Könnyekkel bármire rá lehet venni.

A kis szőke Nemecsek a neve említésére felnézett az ölében heverő könyvből, és bizonyításképpen bánatosan Barabásra nézett. Csele és Geréb is egy határozott bólintással tudatta Nemecsekkel, hogy még mindig nagyon meggyőzően tud szomorúan nézni.

– Boka? – szólította meg Nemecsek a még mindig az ablakpárkánynak támaszkodó vezérüket.

Boka megfordult. Gondterhelt arcvonásait egy pillanat alatt rendezte, de a többiek pontosan tudták, hogy milyen fájdalmat cipel a nyugodtság álarca alatt.

– Menjünk le a tanulószobába – mondta Boka.

– Minek? – vonta fel Csónakos a szemöldökét.

– Engedélyt kérni Garastól, hogy kimehessünk a kertbe hógolyózni.

Csónakos olyan gyorsan pattant fel a székről, hogy közben majdnem lerúgta Kolnayt a sajátjáról.

– Eszednél vagy? – mordult fel Kolnay.

– Olyanja nincsen neki! – nevetett fel Geréb.

– Na megállj, te kis elkényeztetett ficsúr!

Geréb nevetve rohant végig a kihalt folyosón Csónakossal a nyomában. Lépéseik visszhangot vertek az ódon épület falai között. A kergetőzés egészen a folyosót lezáró ajtóig zajlott, aminek Geréb nekiesett, Csónakos pedig könyörtelenül csiklandozni kezdte.

– Elég legyen! – szólt rájuk Boka szigorúan. – Azt akarjátok, hogy bezárjanak titeket?

Csónakos még egy utolsót belemart Geréb oldalába, aki, mint egy ló, nyerítve felnevetett.

– Mi folyik itt? – jelent meg Garas az ajtóban.

Egyetlen pillanat alatt rendezték a soraikat a fal mellé.

– Tanár úr – szólalt meg Boka, – kimehetnénk levegőzni a kertbe?

Geréb majdnem elröhögte magát a levegőzni szó hallatán. Csele finoman lábon rúgta. Garas tanár úr lassan végignézett a társaságon, aztán Csónakoson megállapodott a tekintete, és bozontos szemöldöke felszaladt egészen a ráncos homloka közepéig.