Advent a Pál utcában 2021

5. Sálom - Szebenics/Wendauer

[Szószedet a végén]

A folyosó végén lévő közös konyhában nagy volt a nyüzsgés, amikor Wendauer belépett, hogy elöblítse a műanyag dobozait. Igyekezett a legkisebbre összehúzni magát és gyorsan végezni, hogy ne vegyék észre, de nem volt szerencséje.

– Wendauer! – kiáltott oda neki Csele vidáman. – Pont időben! Tessék, itt a meghívód.

Wendauer lemondóan sóhajtott. Már egy hete bujkált Csele elől, remélve, hogy megússza az idei meghívást. Elvette a feléje nyújtott kinyithatós kártyát. Az elején a múlt századot idéző képeslapszerű karácsonyi kép. Meghívó Cseléék szokásos éves karácsonyi báljára. Csele egy hatalmas villát örökölt a nagyszüleitől és évente többször rendezett bálokat, amik félig társasági események, félig pedig jótékonysági estek voltak. Minden bálra belépőt szedett, aminek az árát egy minimum összegben határozta meg, de aki akart és tudott, fizethetett többet is. A befolyt pénzt pedig általában árvaházaknak vagy alapítványoknak ajánlotta fel.

Tisztelte Cselét, amiért az örökségét és a hírnevét ilyen nemes célokra használta, és Wendauer is rendszeresen részt vett a bálokon. Legtöbbször jól érezte magát, kivéve a karácsonyi rendezvényeken. Ő nem ünnepelte a karácsonyt, ezt pedig sokkal nagyobb megdöbbenéssel fogadták az emberek, mint azt, hogy meleg. Nem volt baja a karácsonnyal. Szép ünnepnek tartotta, tetszett neki az ünnepi fényekbe öltözött város, a vásárok hangulata és imádta a diós bejglit. De nem szerette az "és nálatok, hogy fognak telni az ünnepek?" típusú kérdéseket, mert sose tudta, mit mondjon. Ha azt mondta, hogy úgy, mint a többi nap, furán néztek rá. Hazudni pedig már nem akart. Abból a korból már kinőtt, hogy kitaláljon magának egy karácsonyi forgatókönyvet.

Idén ki akarta hagyni a karácsonyi bált. Első terve az volt, hogy elkerüli Cselét, de mivel ez nem jött össze, így most a bátorságot gyűjtötte, hogy udvariasan visszautasítsa a meghívást.

– Köszönöm, Csele, de nem...

– Nemleges választ nem fogadok el! – Csele felemelte a mutatóujját, akár csak egy szigorú tanár, de közben fülig ért a szája. – Kivéve persze a vészhelyzetet, mint például a kórház vagy temetés.

Wendauernek egyetlen röpke pillanatra megfordult a fejében, hogy eltöri a lábát, de a hat hét gipsz rosszabbul hangzott, mint négy kínos óra.

– Az idei nagyon jó lesz. – Csele összedörzsölte a tenyerét. – Idén két alapítványt is akarok támogatni, és sikerült szponzorokat szereznem. Lesznek mindenféle karácsonyi játékok is, és meghívtam egy árvaház gyermekkórusát. Én mondom neked, úgy énekelnek, mint az angyalok! Nagyon édesek.

Csele olyan volt, mint a Mikulás egyik segítő manója, csak a bekávézott, hiperaktív fajta. Ilyenkor iszonyatosan pörgött. Wendauer kétségbeesetten törte a fejét, milyen kifogást találjon, amivel kimentheti magát.

– Sajnos Wendauer nem tud menni – lépett melléjük Szebenics. A semmiből bukkant elő, ahogy általában szokott. Mindig csak azt vette észre, hogy Szebenics csatlakozott a beszélgetéshez, de az sose látta, hogy a társaság felé közeledik. Mintha teleportálna, vagy a földből bukkanna elő, akárcsak egy friss hajtás. Egyik nap még csak a csupasz földet nézed, a következőben meg már ott egy kétleveles kis izéke a cserép közepén.

Wendauer fellélegzett, hogy valaki más mondta ki helyette.

– És én sem – folytatta Szebenics. – Színházjegyünk van arra az estére.

– Mi? – hördült fel Wendauer.

– Hupsz! Elszóltam magam. – Szebenics színpadiasan a szája elé emelte a tenyerét, és az ujjai közé kuncogott, aztán megfogta Wendauer kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Ne haragudj, meglepetésnek szántam, ezért nem szóltam.