Advent a Pál utcában 2021

10. Összebújás hideg ellen - Nemecsek/Pásztor

Pásztor Ádám kitartóan gyalogolt haza a hóesésben. A kihalt nyolcadik kerületi utcákat csak ímmel-ámmal takarították, legtöbbször csak egy keskeny sávban túrták el a havat. A házmestereknek csak erre telt, a sóért szóltak, a bio cuccok meg drágák voltak.

Beütötte a kódot, belökte az ódon kaput és átvágott az udvaron. Amikor ideköltözött, még felnézett az emeleti lakásokra, de az ablakokon kiáramló meleg sárga fények összeszorították a mellkasát. Hiába kapcsolt lámpát, hiába nézte a saját ablakát az udvarról, sose hasonlított azokhoz, amelyek az emeleten vannak. Mintha a világ ezzel is azt akarná érzékeltetni, hogy azok, akik feljebb laknak, magasabb rendűek nála, pedig tudta, ott is hasonlóan szegény emberek élnek.

A kulcs nyikorogva elfordult a zárban, az ajtót csak annyira nyitotta ki, hogy be tudjon csusszanni. Vigyázott az összes melegre, amit sikerült a lakásban tartania. Levette a kabátját, és könyökkel rányomott a villanykapcsolóra. A műanyag lap átbillent, de a fény elmaradt. Újra megpróbálta, de semmi. Ádám az orra alatt morogva, a félhomályban papucsra cserélte a bakancsát, aztán a szobai lámpát akarta felkapcsolni, de ott se járt sikerrel. Visszament a konyhába, a mikró nem mutatta az időt, a bojler se jelezte a hőmérsékletet, feldugta a telefonját a töltőre, de semmi.

– Áramszünet – állapította meg félhangosan. – Nagyon fasza.

Visszavette a bakancsát, magára dobta a kabátját és kiment az udvarra. Felnézett. A fenti emeleteken mindenhol égtek a lámpák, sárgára festették a körfolyosót. A földszinten összesen három helyiség volt, két raktár és az a lakás, ahol ő lakott. Ádámnak voltak olyan sejtései, hogy eredetileg azt sem lakhatásra szánták.

Felsétált a félemeleten lévő gondnoki lakáshoz. A gondok, egy hatvanas évei vége felé járó, hajlott hátú öreg úr, foltos ingben nyitott ajtót.

– Estét, Géza bá'! Nincs nálam áram. Tud erről valamit?

– A vihar miatt – felelte az öreg. – Lefagyott vagy leégett vagy tudja Isten valami doboz. Délután beszéltem az elműsökkel, aszonták, küldenek ki szakembert.

– Mikor?

– Aszonták, amint tudnak. Sok a munka a vihar miatt.

– Értem. – Ádám ökölbe szorította a kezeit. Bólintott és elköszönt.

Az udvaron megvetően felnézett a fényárban úszó lakásokra, és nagyon szerette volna kővel kidobni az ablakukat. Most jobban utálta a világot, mint általában. Hangosan bevágta maga mögött az ajtót.

Nem voltak gyertyái vagy mécsesei, de még elemlámpája sem, így a telefonjával világított. Beállt a konyha végében kialakított zuhanyzóba, megnyitotta a csapot és reménykedett benne, hogy a bojler kitart. Nem szokta állandóan bekapcsolva hagyni, ahogy a villanyradiátort is csak minimálisra állítja, amikor elmegy reggel, miután hazaér, felkapcsol mindent. Amíg a víz melegszik, enni szokott és kávézni, elindítja a mosógépet, leszedi a szárítóról a ruhákat. Mire végez, a víz és a szoba is felmelegszik, de nem most.

Felzörögtek a régi csövek, amik sárgára festették a vízsugár elejét. Maximumra állította a meleget, hideget nem is nyitott hozzá, de még így is csak langyoska volt a víz, ami a hátának csapódott. Ennyit a megváltó meleg zuhanyról, gondolta. Gyorsan mosakodott, mert a víz hőmérséklete minden perccel csökkent. Dideregve törölközött, egész testében remegve vette magára a melegítőjét, és lehuppant az ágyára.

Ádám körülnézett a telefonfényben megvilágított nappaliban. Mit csináljon? Tévéje nem volt, de azt amúgy sem tudna nézni. A telefonján szokott játszani, de mivel jelenleg ez volt az egyetlen fényforrása, inkább nem merítené tovább. Nem volt jó egyhelyben ülni, mert a hideg kezdett alattomosan a melegítője alá férkőzni. Elpakolta a szárítóról a ruhákat, amit kellett, újra hajtogatott. A törölgetésről gyorsan letett, mert a jeges víztől még jobban remegett. A végén feladta és inkább elment aludni.