Kényszerítve || taekook✓

huszonhatodik

Ahogy a térre értünk, azonnal elment a kedvem mindentől. Az emberek egymáson átesve tolongtak, mindenhonnam árusok szólították le a sétálókat, hogy a portékájukért oénzt kapjanak. Azon nyomban visszafordultam, és már mentem volna haza, mikor Jimin visszafogott.

- Nem, nem mész te sehova! - hangzott eréjes hangja a tömeg zsivajában.

- De-

- Nincs de. Eljöttünk, már nem megyünk haza.

Azzal karomragadott, és bevezetett a színes kavalkádba. Kezdetét vette tehát a több órsnyi szenvedés szülinapom alkalmából, ugyanis tudtam, hogy ha egyszer Jimin elkezd vásárolni, nem fog egyhamar leállni.

Mikor a tüzijátékhoz készülődve forraltborral a kezünkben leültünk, már szinte leszaladt a lábam. Egy zacskót tartottam a karomban, amiben a jelenleg szőke hajú törpétől kapott ajándékok lapultak. A másik tenyerem ujjai egy gőzölgő poharat fogtam, hogy valamennyire felmelegedjek.

Helyet foglaltunk egy még üres padon, ésnonnan bámultunk a folyó felé, ami felett a tüzijátékot tervezték. Lassan mindenki összegyűlt, így felülrünk a pad támlájára, hogy többet lássunk. Az emberek visszaszámoltak tíztől, és mikor éjfélt ütőtt az óra, mindenki sikongatott.

Színes, életteli csóvák szálltak fel a sötét égre, bevilágótva az egész horizontot. A téren minden lámpát lekapcsoltak, így mégnagyobb volt az élmény. Elámulva néztem az égboltott. Az összes szerelmespár egyszerre csókolta meg egymást, és csak akkor vettem észre, hogy Jimin eltűnt mellőlem.

Ijedten vezettem körbe a tekintetem, de mindenhol csak egymás szájába mászó egyéneket láttam. Ezért utáltam valahová is menni. Irigy voltam mindenki boldogságára, ez pedig mélyítette bennem az érzést, hogy én nem érdemlem meg.

Felálltam a padról, majd a töroe otthagyott cuccait felkapva elindultam a keresésére. Szinte összeroskadtam a csomagok súlya alatt, de nem állhattam meg, még a karomba nyilaló fájdalom ellenére sem. A táskák pántjai ugyanis a hegekkel broított alkaromnak feszültek, ezzel felnyitva pár frissebb sebet.

Igen, szégyenszemre vagdosni kezdtem magam. Nem tudtam mit csinálni az egyre növekvő feszültséggel, amit az életem kisiklása okozott. Ilyenkor csak még stresszesebb voltam, ugyanis a kezemből csöpögő vér visszaidézte bennem a múltbéli hibáimat.

Meg kellett találnom Jimint, de nagyon gyorsan. Amint ezt eldöntöttem, gyorsan fordultam is körbe. Legnagyobb szerencsémre és megkönnyebbülésemre megláttam a szőke hajkoronát a tömegben. Az arcát éppen egy kék hajú egyén felé fordította. Úgy látszott, komoly ügyekről tárgyalnak, ugyanis gyakran pillantgattak a mellettük álló alacsonyabb fiúra, aki háttal volt nekem.

- Jimin! - kiáltottam, de a tüzijátékok szüntelen ropogása és az embere ujjongása elnyomta a hangomat.

Lassan átverekedtem magam a tömegen, ami köztünk volt, de úgy éreztem, minél közelebb kerülök, ők annál távolabb húzódnak tőlem. A látóképem széle kezdett homályosodni, és az egész testem zsibbadni kezdett. Még tettem pár tétova lépést a barátom felé, azután viszont nem volt több erőm. Tudtam, hogy újra a rosszullétem jelentkezik, de így, hogy emberek között voltam, távol a biztonságot nyújtó házamtól, ez csak súlyosbodott.

Elájultam.