Kényszerítve || taekook✓

tizenhatodik

Fogalmam sem volt arról, hogy Jeongguk ilyen szinten tud zongorázni. Ujjai csak úgy szaladtak a fehér és fekete billenytűkön, szinte csak pillangóként érintették a hangszert. Én csak elvarázsolva hallgattam ahogy a harmónikus dallamok a fülembe kúsznak.

De az egészben talán ő volt a legszebb. Ott ült a kis, kerek széken, lábaival a pedlát nyomta le néha. Az ingén kirajzolódtak izmai, és ahogy koncemtrált kissé kidugta a nyelve hegyét. Talán ez volt az, ami az összképet irtó aranyossá tette.

Amíg Jeonggukot bámultam, szinte nem létezett számomra senki és semmi. Csak ő volt a szememben, még a tanárt is kizártam, aki néha-néha beleszólt a játékába. Egy kicsit ismerős volt, csak azt nem tudom, honnan.

Hallottam lépteket a hátsóajtó mögül; ez volt az, ami kiszakított a gondolataimból. A cipő koppanásai egyenletesek, ámde lassúak voltak. Hallottam a lélegzetvételét és a szívverését, ami mind gyors volt. A pulzusa nem lehetett alacsony, valamint azt is megállapítottam, hogy az illető egy férfi, méghozzá alfa.

A következő pillanatban megragadtam Jeongguk karját, majd magam mögé húztam a sarokba. Elé álltam, így nem bánthatta senki.

- Hé, mi történt, V? - kérdezte kétségbeesetten.

- Ssh! - csitítottam el.

Ami a legfurcsább volt az egészben, hogy a tanár csak vigyorogva nézett ránk. Ebből már tudtam, hogy rossz helyen vagyunk. Elkaptak bennünket.

Egy szempillantás alatt csapódott ki az ajtó, majd szembe találtuk magunkat egy borostás, kalapos fickóval. Letette a lábát, amivel az előbb berúgta az ajtót, majd ránkvigyorgott.

- Minő meglepetés, kedves V! - felismertem a hangjáról, egy pillanatra mintha visszarepültem volna a múltba.

- Gyerünk, mutatsd, mit tudsz! Ne legyél gyenge! Ez a hely az ilyen kiváltságosok számára épült! Te vagy a leggyengébb mindközül, ha így folytatod! Csináld már te fattyú! Ahj, ti hatan... Olyan nehéz veletek!

Csak álltam, mögöttem Jeonggukkal, és próbáltam kiűzni a keserű emlékeket a fejemből. Felsóhajtottam, majd remegve fújtam ki az eddig benttartott levegőt.

Éreztem, hogy Jeongguk mögöttem reszket, mint a nyárfalevél. Tenyere a hátamon volt, és egyre csak rázkódott. A szíve hevesen dobogott, a lélegzete szapora volt. Azt hittem, mindjárt elájul.

- Emlékszel rám, nemigaz? Hát így illik köszönteni a nagybátyádat? - egy csalafinta vigyort engedett el, mire még a gyomrom is felfordult.

- Nagybáty? Ez a te nagybátyád, V? - kérdezte Jeongguk halkan.

- Igen, sajnos. - suttogtam neki. - Ne gyere közelebb! - utasítottam rendes hangon a férfit.

Ekkor a zongoratanár is felállt, majd mellésétált. Együtt néztek ránk lesajnálóan, miközben elállták a hátsóajtót. Az első viszont még mindig szabad volt, de direkt nem néztem oda.

Ezután villámként csapott belém a felismerés: hát ezért éreztem úgy, mintha ismerném őt! A tanár az egykori tanítóm volt az akadémián, mielőtt megszöktem.

Hirtelen megéreztem, ahogy Jeongguk illata elárasztja az egész helyiséget. Félelemmel keverve ugyan, de a szokottnál is jobban felerősödött.

A két alfa férfi azonnal szimatolni kezdett, majd mindketten éhes tekintettel meredtek a mögöttem álló omega fiúra.

- Érdekes, érdekes... - morogta a borostás, akit mar rég megtagadtam rokonomként.

Azután egy pillanatig nem történf semmi, majd az öklöm egyenesen az arcában pandolt. Olyan sebességgel tértem vissza Jeonggukhoz, hogy szinte látni sem láttak. Az előbbi ütésemet is csak másodperccel később érezte meg igazán, és akkor borult oldalra.

Gyorsan megragadtam a homályos tekintetű fiút, majd kirángattak az ajtón. Már meg sem lepődtem azon, hogy többtucatnyi gyilkos meredt ránk vissza, mikor kiértünk a poros utcára.

- Jó téged látni, V! - morogta az egyikük, majd a kezemben tartott egyénre meredt. - Hmm, friss hús? - majd vetette is felém magát.

Eközben senki mas nem mozdult. Még én sem. Tudtam, hogy úgysem merne bántani, hiszen régebben még egy bandában verekedtünk, és tudja, milyen súlyos a velem való hadakozás ára.

- Ahh, mily' finom illat! - nyalta meg a száját hosszú nyelvével, majd harci pózba állt velem szemben.

- Abból nem eszel. - morogtam ellenségesen, mire megmerevedett.

- He? - kérdezte.

Egy pillanattal később viszont már sehol sem voltam. Életemben először menekültem a képességemet használva, hiszen a karjaimban tartottam a fiút. Jeongguk a mellkasomba bújt, mikor felkaptam, és karjait a nyakam köré tekerte.