Kényszerítve || taekook✓

huszonnegyedik

Életem legrosszabb napja volt a mai. Először is, hasogató fejfájással keltem. Hétvégeként tudatosult bennem, hogy nem kell iskolába mennem. Viszont, mivel elmúltam tizenhat, már nem voltam tanköteles, és a maffiában már úgyis megtanultam mindent. Igaz, ott egy kicsit máshogy mentek az órák, hiszen egy pár kegészítő tantárgyat is besuvasztottak a többi mellé.

Az alap tantárgyakat csak kevés óraszamban, és azokat is csak egy kicsit elferdítve. A plusz órák önvédelmiek vagy támadó készéges fejlesztők voltak. Könyörtelen volt az a pár év, amit ott töltöttem.

Visszatérve a napomra, amikor csináltam magamnak zabkását reggelire, leégettem a kezemet forró vízzel, így a csuklómon lévő kötés mellé tarsult még egy adag fásli. Azután leültem a tévé elé, és csak néztem ki a fejemből.

A telefonom csörgése szakított ki az elmélkedésemből. Azonnal kikapcsoltam a készüléket, amint rápillantottam. Ismeretlen számot írt ki, de szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy az egyik ellenségem az.

A következő egy héten lábadoztam. Nem mentem iskolába, habár ezt már előbb eldöntöttem, hogy nem járok oda tovább. Isten ments, hogy Hoseok leadja a drótot a maffiának rólam.

Volt itthon kaja szerencsére, az már egy másik kérdés, hogy honnan halmoztam fel ennyi egészségtelen zsacskós kaját. Egyetlen hétig bírtam otthon, utána muszály voltam lemenni a boltba, vagy egyáltalán az utcára.

A megtakarított készpénzem a zsebemben lapult, minden lépésemre megcsörrent. A fejemet sapka fedte, arcomon egy fekete maszkot viseltem. Nem kellett, hogy felismerjenek, habár ez a kezemet fedő fáslirengeteggel is könnyen megeshetett.

Amikor a boltba lépve megcsapott a meleg a kinti hűvös után, fellélegeztem. A megkönnyebbültségem viszont nem tarthatott sokáig, ugyanis egy elég visszataszítóan ismerős vörös hajkoronát pillantottam meg a sorok között.

Ő volt az az ember, aki Jeonggukkal látott, és azonnal féltékeny lett. Szerencsére nem vett észre, így a kezemet végighúztam az instant kaját polcán, ésn akosaramba szórtam vagy tizenöt darabot. Ezután lopakodva mentem a ramenekhez, onnan is beszereztem párat, majd a pénztárhoz settenkedtem.

Éppen körülnéztem, hogy végre leráztam-e, és feltettem a dolgokat a futószalagra, amikoregpillantottam őt... A pénztár mögött. Hálálkodtam magamnak, hogy maszkot viseltem, lesütöttem a szemeimet, próbáltam minél kevésbé feltünő lenni.

Lehúzta az árut, és kimondta a végső összeget, de ekkor mellkason csapott egy ismeretlen érzés. Lefagytam, a szívem hevesen kezdett kalapálni, és csomószerű érzés keletkezett a hasamban. Az egész felsőtestemre átirányult a fájdalom, a végtagjaim zsibbadtak.

- Hé, jól vagy? - kérdezte aggódva.

Szerencse, hogy nem ismert fel. Még a fejemet sem tudtam megráz i, aannyira bizsergett és remegett a testem. Már csak annyot észleltem, hogy átkaroljana vállaimat, és a raktárhelységbe vonszol.

Le akarta venni rólam a sapkát, és a maszkot, én pedig ellenkeztem volna, de nem volt erőm. A testem elernyedt, és félig már nem voltam magamnál. Amikor minden kitisztult, már csak egy pulcsiban és gatyában feküdtem a földön, a kabátom és a kiegészítőimen a fejem pihent. A vörös törpe kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte, szinte köpte felém a szavakat.

Csak a fejemet tudtam rázni. Zsibbadó testtel ültem fel, szédülve akartm elindulni, hogy végre otthon legyek. Nem tudom, mi volt az, ami hirtelenjében rámtört.

A fiú csak a vállaimnál fogva visszanyomta gyenge valómat a földre. Mikor látta, hogy semmi erőm ellenkezni, végre elengedett. Hosszasan méregette az arcomat, majd a kezemre tévedt a tekintete, és sóhajtott.

- Hol laksz? - kérdezte hirtelen.

Nyitottam a számat, de tudtam, hogy nem bízhatok benne. Utáltam a maffiát, most végre elhagytam, nem hagyhattam, hogy megtudjon rólam bármit is. Biztosan jelentené, ahogy azt is, hogy éppen a környéken ólálkodom. Apropó, mit keres ő itt, az Isten háta mögött ebben a lepukkant boltban?

- V, mondd meg. Hazaviszlek. - nézett mélyen a szemembe. Tudtam, hogy nem szabad, mégis kimondtam.

- A szomszéd utcában van egy nagy, fehér ház. Ott. - nyögtem halkan.

Bólintott, és nagy erőlködések árán felkapart a földről. Kivitt a boltba, valamit odaszólt az egyik munkatársának, aki erre tüstént egy zsacskóba kezdte pakolni a sok instant kaját. Már nyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a pénzemet, amikor a vörös hajú megállított.

- Hagyd, majd én. - azzal előkotorta az aprómat a zsebemből. Felmerült bennem, hogy meg akar lopni, így meglepődtem, mikor a várt összeget tette le a pénztárba.

Utána felkapta a zacskót az egyik kezébe, a másikkal engem tartott, és elindultunk kifelé. Egy nagyobb séta várt a megerőltetett testemre, de az út még a vártnál is rövidebb volt, ugyanis szinte alva tettem meg, a törpébe kapaszkodva. Nem is tudom a nevét.

- Park Jimin vagyok. - mondta sóhajtva, mikor megérkeztünk a lakhelyemhez.