Kényszerítve || taekook✓

tizenkettedik

A folyosón léptek zaja hallatszott, amik még az eső hangos dübörgésén is áthallatszottak. Valaki lenyomta a kilincsemet, majd belépett a szobámba. Az ajtóval szemben levő ablakon beszűrődött a hold kékes, és a lámpák sárgás fénye, ezzel felfedve a látogatóm személyét.

Nem más volt, mint egy plüssállatot szorongató Jeongguk.

Tudtam, hogy ő lesz az, hiszen mámorító illatát már az ajtóm előtt is éreztem. A szagelnyomó tabletták hatása már elmúlt, így lengte be a szobámat ez a vaníliás aroma.

Mikor rámnézett, megláttam kisírt szemeit, és azonnal álltam is fel, hogy egy szoros ölelésbe vonjam. Nem tudtam mire vélni a cselekedeteimet, amik Jeongguk jelenlétében rendszerint tőlem szokatlanok és rendellenesek voltak.

Abban a pillanatban viszont nem foglalkoztam azzal, hogy mit szoktam, vagy nem szoktam csinálni. Csak körbefontam őt a karjaimmal, hogy védelmet találhasson köztük.

Készségesen bújt a mellkasomba, majd újra rázendített. Keserves sírása az egész szobát betöltötte, ez pedig valamiféle visszajelzés volt számomra arról, hogy megbízik bennem. Ez melegséggel töltött el.

Megint rámtört az a bizsergető, furcsa érzés, amit nem tudtam hova tenni. Soha nem éreztem még ilyen szélsőségesen senki iránt, ez pedig nagyon is megrémisztett.

Ez késztetett arra, hogy lassacskán eltoljam magamról, majd könnytől duzzadt szemeibe nézzek.

- Mi történt? - kérdezte halkan, miközben mindkettőnket az ágyamra invitáltam.

- Én csak... félek... - suttogta remegő hanggal, mire nem tudtam megállni, hogy újra magamhoz vonjam.

Sírása lassan alábbhagyott, de könnyei még mindig nedvesen tapasztották mellkasomhoz a pólómat. Jeongguk felnézett rám fekete íriszeivek, majd mielőtt még bármilyen megnyugtató szót is suttoghattam volna neki, lecsukta gyönyörű szemeit.

Elaludt.

A karjaimban tartva őt rájöttem, hogy már rég nem úgy látom, mint előtte. Ő már a védtelen Jeon Jeongguk volt számomra, akit meg kelett óvnom, nem pedig a kegyetlen maffiavezér fia.

Ahogy ott szuszogott a mellkasomnak dőlve, éreztem valamit. Sok év után először újra éreztem valamit, ezt pedig neki, Jeongguknak köszönhettem.

Leültem vele az ágyra, eldöntöttem rajta, majd a fal felé fordítottam törékeny testét. Nyammogott párat, és felém nyújtózkodott, mire elmosolyodtam. Őszintén.

Én is befeküdtem, majd hátatfordítottam neki. Pár perc múlva éreztem, ahogy a karjai körbefonják a derekamat, mire egész testemben megdermedtem. Ekkor vettem csak észre a padlón heverő plüsst.

A maci kieshetett a kezéből, ezért ölelget most engem. Nyújtóztam a játék felé, de az ujjaim csak nem akarták elérni a puha anyagot. Az állat széles mosollyal vigyorgott rám, de közben én szenvedve nyúltam érte.

Jeongguk karjai még mindig szorosan tartottak az ágyban, miközben én minduntalan egyre lejjebb csúszva a matracról próbáltam megragadni az állat fülét, ami a legközeleb esett hozzám.

Végül nem tudtam elérni, így jutottam el arra a pontra, amikor is beletörődtem a sorsomba: akaratom ellenére is Jeonggukkal összebújva kell ma aludnom.

Az azonban nagyon zavart, hogy ugyan ő kisebb volt nálam pár évvel, de mégis az ő karjai szorítottak még midnig a testéhez. Ez olyan volt, mintha ő dominálna.

Márpedig én nem engedem meg akárkinek, hogy felettem domináljon!

Azonnal feléfordultam. A karjai még mindig rajtam voltak, de gyengébben, mint az előbb. A következő pillanatban a fejét a mellkasomba nyomta, és közelebb húzódott hozzám.

Így aludtunk el. Ketten, összebújva.