Kényszerítve || taekook✓

huszonharmadik

Döntő pillanat volt az életemben. Ujjam a ravaszra csúszott, egész testemben remegtem. Többször is tüzeltem, kifogyasztottam a táramat, és szinte lassítva láttam, hogy életem megkeserítője végre összeesik a földön. Halott volt, mégsem éreztem semmit.

Hátatfordítottam, majd kihasználva az emlékezetemben felugró tervrajz képeit kezdtem futni ki az épületből. Vörös, vészhelyzetre figyelmeztető villanyok égtek mindenhol. Kanyargós folyosókon menve használtam ki a gyorsaságom, miközben megpróbáltam elállítani a vérzést a csuklómon.

A testvérem halála okozta sokk lebénította az agyamat, könnyeimtől elfolyva láttam a világot. Határozottan nem voltam jól, de csak haladtam tovább, előre, hogy hátrahagyjam az életemet, és mindent, ami valaha is fájdalmat okozott nekem.

Sikeresen kiértem az épületből, azonnal körbefutottam, majd a kerítésen másztam át nehézkesen. Bepattantam ag autómba, ügyetlenül dugtam be bal kézzel a kulcsot ah indítóba, majd elfordítottam azt, és nekiindultam a napnak.

Délelőtt lévén baromi sokan voltak az utcán, de az autókat elkerülve, és tömérdek szabálytalanságot elkövetve haladtam tovább a házamhoz. Haza kellett érnem, bezárkóznom örökre. Nem álltam készen erre, de nem volt más választásom. Másképp meghaltam volna, nem?

Jeongguk biztosan utál, amiért megöltek az apját. Sajnáltam szegény fiút, amiért velem vesztette el a szüzességét. Őszintén, az volt életem legszebb éjszakája. Komoly érzéseket kezdtem el táplálni, és reménykedtem benne, hogy nem csak az épségemért hazudott az apjának a szerelméről.

Lassan odaértem a házamhoz, már egyet ütött az óra. Gyorsan beálltam a garázsba, aktiváltam a biztonsagi rendszert, és futottam is befelé, már amennyire fájó lábam és vérző kezem engedte. Felsiettem a szobámba, majd utosló erőimből telve bekötöztem a kezemet. Mikor ez megvolt, kenőcsöt kentem a lábamra, oda, ahol a sokkoló véletlenül hozzámért. Muszály voltam lefürődni is.

Mikor visszaértem a szobámba, azonnal az ágyamra vetettem magam. Nem volt egy jó ötlet, mert mindenem sajogni kezdett. És ekkor férkőzött be a mindent ellepő illat az orromba. Elfelejtettem lepedőt cserélni a tegnapiak után, de ha meg is tettem volna, a szobám minden szegletében már úgyis ott volt az az aroma.

A vanília mindent ellepett. Nagyon szippantottam az ágyneműből, ahol még nyomokban a saját illatomat is felfedeztem, de döntően Jeongguké volt a domináns. Nem úgy, mint éjszaka... Khm.

A fiú emléke felütötte a fejét az elmémben, és meg róla álmodva aludtam el. Valószínüleg soha nem fogjuk látni egymást többé. Utál, mert megöltem az apját, és mert elvettem a szüzességét. A láza nem múlt el, szóval ki tudja, kivek fog még lefeküdni...

Ez miért fáj nekem?