Don't Forget Where You Belong (Larry, One Direction fanfiction)

30.

Valamit felépítettünk lassan, nehezen, sok veszekedés árán Harryvel és egy pillanat alatt döntötték romba. Nem tudtam megszólalni hazafelé, de nem csak én voltam így vele. Az egész autóra csend telepedett. Niall nem pofázott egyfolytában és mi nem nevettünk rajta. Lepörgött előttem minden. Talán most fogom Harry kezét, most ülhetek mellette az autóban utoljára. Talán most csókolhattam meg utolsó alkalommal. Borzasztó volt ezekbe belegondolni. Most úgy éreztem, hogy feladnám a bandát ezért. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ebben nem ketten vagyunk, hanem öten. Van mellettünk még három ember, akinek a sorsáról van szó és több millió, aki évek óta a visszatérésünkre vár. Tudom, vannak olyan emberek, akik megértenék, és rájönnének miért nem történtek úgy a dolgok, ahogy azt mi bejelentettük, de az elenyésző azokhoz képest, akik ezek után a végünket kívánnák. A szívem sajgott, mert akárhogy fog történni, össze törik holnap.

Amint megérkeztünk haza, az utam nem a házba, hanem az udvar végébe vezetett. Egy kicsit egyedül akartam maradni, mielőtt szembe kell néznem azzal, hogy meg fogjuk lassan hozni a döntést. Nem egyedül, nem is ketten, hanem öten. Elővettem a cigimet és rágyújtottam, majd leültem a kissé nyirkos fűre és néztem magam elé. Alig tapasztaltam meg azt az elképesztő érzést, hogy újra együtt vagyunk, már vége lesz. Nem hinném, hogy van esély arra, hogy ne a szerelmünk veszítsen. Pont ezért jöttem el a többiektől. Meg kellett emésztenem.

- Szia. – ült le mellém Liam, én pedig kellően megijedtem. – Annyira sajnálom. – simított egyet a hátamon.

- Li, ez van. – néztem fel a szemébe.

- Tudd, hogy nem haragudnék rád, ha Harryt és nem a bandát választanád.

- Nem tehetem tönkre, amit öten most felépítettünk. Nem játszhatok veletek, az életetekkel. Az enyémmel igen. – itt folyott le az első könnycsepp az arcomon. – Harry ügyes gyerek, gyorsan túlteszi ezen magát. Én meg nem tudom, velem majd – akadtam meg. – lesz valami. – vontam meg a vállam.

- Figyelj, Louis. Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek ezen a szottyos Földön. Mindent túléltél már, ez nem foghat ki rajtad. – próbált jobb kedvre deríteni. – Kell lenni valami megoldásnak, amiben a banda és ti is együtt tudtok maradni.

- De nincs. Erin nem hülye, úgy csinált mindent, hogy nekünk Harryvel tényleg ne legyen semmi esélyünk. Nekünk ez jutott, a szerelem mindig kivégzésre kerül. – felálltam és beindultam a házba, a szobámba, az én Hazzámhoz.

Az ágyon ült. Arcát neki is könny áztatta és ugyanolyan kétségbeesett és szomorú volt, mint én. Pár hete azt gondoltam mi már bármin át tudunk gázolni, bármi történjen. Csak sajnos az élet nem ilyen, nem engedi meg, hogy mindenen átgázoljunk fék nélkül. Akadályokat állít elénk, belénk rúg kétszer, háromszor és odaállít a torlasz elé sebesülve, megtörten, hogy na, most ugrasd át. Keresed a rést, de sosem fogd megtalálni. És az utadnak vége.

- Hazz... - futottam és ültem mellé rögtön, mikor beértem a szobánkba. – Én, nem tudok mit mondani. – ráztam meg a fejem zavaromban.

- Nem is mondj, csak bújj hozzám egy kicsit. – mondta remegő hangon. Közelebb csúsztam hozzá és karjaimmal átöleltem.

Nem tudom meddig voltunk úgy ott, egymásba gabalyodva, de még egy életet ott töltöttem volna. Vele. Azzal az emberrel, akit a világ legfurább módján ismertem meg, akibe rögtön beleszerettem, aki mindig elkápráztatott, aki az otthont jelenti számomra, akinél még szebbet nem láttam, aki a fő bizalmasom, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat, akinek minden kis rezzenését ismerem, és aki nélkül az életem már nem is tudnám elképzelni.