Don't Forget Where You Belong (Larry, One Direction fanfiction)

12.

Rettentően aludtam éjjel. Egyszer melegem volt egyszer fáztam, össze-vissza forgolódtam. Amikor már megelégeltem a nyűglődésem, kimentem egy cigire. Körülbelül négy óra lehetett, amikor kiléptem a folyósóra, a nappaliból gyenge fény szűrődött ki, már készültem lekapcsolni a villanyt, mert azt hittem valamelyik fiú véletlen felkapcsolva hagyta.

- Tomlinson. – Harry hangja annyira meglepett, hogy majdnem kisebb szívinfarktust kaptam.

- Jaj, ne haragudj, nem vettelek észre. – mondtam halkan. – Amúgy, mit keresel itt kint? – kérdeztem határozottabban.

- És, te? – kérdezte egy csipetnyi gúnnyal a hangjában. Szeretve vagyok, ha-ha.

- Jogos. – sütöttem le a szemem. – Nem tudtam aludni, úgyhogy kimegyek cigizni. – indultam is felvenni egy pulcsit, Londonban a nyári éjjelek sokszor elég hidegek tudnak lenni.

- Ne cigizz, csak megölöd magad. – mondta el rövid, de lényegre törő véleményét a dohányzásról. Már 10 éve is ugyanezt mondogatta nekem, de sosem akart róla leszoktatani, tiszteletben tartotta a döntésem mindig, és ezt nagyon becsültem benne, és a mai napig becsülöm is.

- Harry, ezt már számtalanszor megbeszéltük. Egy nap talán le fogok szokni, - tártam szét karjaim. – de az a nap még nem jött el. – magyaráztam. – Hidd el, sokszor inkább meghalnék, minthogy az élők között legyek. – fogalmaztam meg talán kicsit erősebben, mint kellett volna rég a fejemben lévő gondolataim. A göndör meglepetten tekintett rám, egy idő után nagyon szórakoztató volt a fejét nézni, úgyhogy egy féloldalas mosolyt villantottam. – Nyilván sosem ölném meg magam, és jó életem van, de szerintem érted mire gondolok. – folytattam, ő pedig egyszerűen csak bólintott egyet. Bármennyire távol voltunk most egymástól, és bármennyire rossz volt a kapcsolatunk, mindent tudott, mert ismert. Talán mindenkinél jobban. – Én megyek ki, te pedig menj aludni, sokkal jobb a hangod, ha kipihent vagy. – jegyeztem meg.

- Még elvagyok itt. – állta tekintetem. – Te meg ne szökj el megint. – mondta kicsit hangosabban, mert már az előszobában vettem a cipőm.

- Vicces vagy. – tettem szarkasztikus megállapítást. – Jó éjt. – köszöntem el tőle.

- Jó cigit! – viszonozta a gesztust.

Kiérve az udvarra, úgy döntöttem sétálok egyet. Elindultam az utca az a vége felé, ahol még nem nagyon voltam. Gyönyörű vidékre kerültünk, örültem, hogy végre a külvárosban lakhattam, ahol minden nyugodt volt. Nem láttam egy részeg lecsúszott embert botladozni. Nem hallottam esti veszekedéseket, ordítozásokat. Tetszett a csend, amiben utoljára Doncaster kis utcáiban volt részem körülbelül 10 éve. Akkor annyira más volt az életem, akkor még azt hittem focista leszek, aztán jelentkeztem az X-faktorba és minden megváltozott.

Megismertem rengeteg új embert, felfedeztem magam, találkoztam a legjobb barátaimmal, életem szerelmével. Majd ez az egész szertefoszlott. Zayn kilépett, Harry és én szakítottunk, a banda szünetre ment és én teljesen egyedül maradtam és mélyzuhanásba kezdtem. Anyát legyőzte a leukémia, ekkor törtem össze először a szünet alatt. Végre elfogadtam, hogy a One Directionnek vége, majd az élet adott egy újabb pofont, sorra jöttek a kudarcok. Aztán Félicité is elment közülünk, ekkor már nem bírtam és előjött a depresszió. Megírtam az albumom, s mikor megjelent vele együtt jött egy kis fény az életembe, a turné az egyik legjobb élményem volt.

Fura ezt mondanom, de most mégis jól érzem magam itt, persze századokkal lehetnék jobban, de elindultam egy úton, ami talán kitart, addig, amíg végre teljesen összeszedem magam. Nem tudok sokat mondani két nap alapján, de bizakodóan állok ehhez az egész dologhoz és majd meglátjuk mi sül ki belőle.