Don't Forget Where You Belong (Larry, One Direction fanfiction)

8.

Újra együtt voltunk, mind az öten. Nosztalgikus-érzés töltötte meg a szívem, hirtelen újra 18 évesnek hittem magam. Ránéztem a fiúkra és őket is annyinak láttam, mint ahány évesek voltak, mikor megismerkedtünk. Láttam Harry mosolyában azt a cserfességet, Niall arcán az őszinte szeretetet, Liam szemeiben a rengeteg kedvességet, és Zaynében a megbízhatóságot. Egy pillanatra újra szabadnak éreztem magam, aztán Niall megszólalt és visszahúzott a valóvilágba:

- Mielőtt nagy beszélgetésekbe kezdenénk, légyszi válasszunk szobát, hogy be tudjuk pakolni a cuccainkat. – ezzel egyet kellett értenem, nagyon rossz volt azt a rengeteg bőröndöt nézni a nappali kellős közepén.

- Jó, tehát azt tudom, hogy az első szoba az a tiéd lesz, Zayn. amikor megérkeztem átnéztem az összes szobát és az az egyszemélyes. Van egy ahhoz közelebbi szoba, ami egy kicsit világosabb és van egy, ami sötétebb. A berendezés lényegében ugyanaz. – kezdtem magyarázni a fiúknak a ház rendezését.

- Igazából nekem teljesen mindegy melyik szobába megyek, szóval ha Niallnek nem baj, akkor mi mehetünk a sötét szobába. Legalább nem kell majd egyfolytában az ocsmány fejét bámulnom. – nézett Harry az írre és hatalmasat röhögtek ketten.

- Jó, menjünk a sötétbe. Grr! – karmolászott a kék szemű, mint egy macska, erre már Liam és Zayn is beszállt a nevetésbe és én is villantottam egy féloldalas mosoly-szerűt.

- Tommo! – karolt át Liam. – Akkor megyünk a világosba. Úgyis azt szerettem volna. – kócolta már a hajamat is. Ebben a pillanatban belőlem is kitört a nevetés. Őszintén nevettem, felszabadultan. Liam tudta mindig, hogy kell feldobni a kedvem és most is sikerült neki elérni, hogy egy fokkal jobban érezzem magam. – Legyen az, hogy most mindenki kipakol a szobájában és maximum két óra múlva itt találkozunk és csinálunk valami közöset, mint régen. – dobta fel az ötletet.

- Rendben, akkor menjünk Harry, ha rajtunk múlik még ez a két óra sem lesz elég. – húzta magával a göndört Niall.

Mi is bementünk az újdonsült szobánkba. Rögtön eldöntöttük, hogy Liamé lesz a mosdóhoz közelebbi szoba, mert éjjelente rengeteget jár ki. Sokszor csodálkozom azon, hogy lehet valakinek ilyen szinten kicsi a hólyagja. Elkezdtem az én felemen lévő szekrénybe belepakolni az összes ruhám. Megpróbáltam rendszerezni őket mindenhogy, de a végén már csak behánytam őket, mondván, hogy majd, ha nem leszek ilyen fáradt megcsinálom rendesen. Szobatársam ugyanúgy pakolt, mint én. Annyi különbséggel, hogy ő tényleg rendben elrakott mindent és nagyon szépen nézett ki az oldala. Bevittem a fürdőbe is a dolgaim és ezzel egybekötve elvégeztem a dolgomat is. Ezek után kimerülten dőltem be az ágyamba. Nagyon kényelmes volt és egyben fura, hogy nem a megszokott ágyamban fekszem éppen. Lassan Liam is befejezte a rendezkedést, leült az ágya szélére és rám nézett, majd megszólalt:

- Na Tomlinson itt az idő, hogy elmondd őszintén, hogy vagy és mi van veled. – kezdett bele a várva várt beszélgetésbe Liam.

- Hát, ha tényleg őszinte akarok lenni, - kezdtem bele – nem vagyok a legjobban. Nagyon fura nekem ez a helyzet. Újra együtt dolgozom és lakom az exemmel és a volt legjobb barátommal, és akaratlanul is látom, hogy ők jól megvannak, és csak én fulladozom ebben az egészben. Harryvel nagyon elrontottam és nem tudok mit csinálni, öt éve minden egyes nap haragszom magamra, hogy ilyen voltam. Egyszerűen nem tudok a szemébe nézni és ki tudja mennyi időt kell túlélnem így. Azt mondták az idő elfelejtetteti a dolgokat, de nekem csak egyre rosszabb. Amióta Zayn kilépett a bandából az egész életem egy hullámvölgy, ami egyre csak lejjebb és lejjebb megy. Pár hónapja jöttem ki egy mély depresszióból és most meg itt vagyok, de nem tudom hova tartok. – fejeztem be. Annyira beleéltem magam a mesélésbe, hogy a sírás kerülgetett, de erős voltam és tartottam magam, bár a hülye is észrevette volna könnyektől csillogó szemeim.