Don't Forget Where You Belong (Larry, One Direction fanfiction)

16.

A tegnapi napom hasonló szellemben telt, mint ahogy csütörtökön nyugovóra tértem. Ha tehettem volna egész nap az ágyamban feküdtem volna és valószínű belehaltam volna az önsajnálatba. Szerencsémre Liam velem volt és egy-egy negyed órás „szünetre" kirángatott vagy a teraszra, vagy a nappaliba, csak ne legyek bezárkózva teljes letargiában. Ezeket is mind persze csak azért tettem meg, mert arra vártam, hogy Harry hátha pont akkor teszi ugyanazt, mint én, de nem. Liam elmondása szerint még akkor sem merészkedett ki barlangjából, amikor tudta, hogy nem vagyok a közösségi terekben. Ekkor kezdtem el nagyon átkozni, hogy a WC mindenkinek a saját szobájából nyílik, és hogy Niall olyan jó barát, hogy mindenben készségesen segítette a göndört és egy lépést se kellett tennie a szobáján kívül.

Tudtam, hogy a pénteki napon van énekórája, ezért kiültem a nappaliba az indulás idejében, de én csak vártam és vártam, viszont ő sehol se volt. Már az is megfordult a fáradt agyamban, hogy kimászott az ablakon, de Niall kijött hozzám és elmondta, hogy fejfájásra hivatkozva lemondta az óráját. Remélem a main már részt fog venni.

Tehát, mint Harrynek, mint nekem nem volt túl jó napunk. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhatott ő, de én egésznapra, kivételek az egészségügyi sétáim, bekuckóztam az ágyamba és vagy dalszöveget írtam, vagy sorozatot néztem, kivégeztem a Trónok harcából egy jó pár részt, vagy csak meg akartam fulladni a magam felé irányuló csalódottságomban, szomorúságomban és dühömben. Még mindig nem hiszem el, hogy lehettem ekkora barom, és nem is az a legnagyobb baj, amit a zongora korrepen tettem, hanem amit még egy jó öt éve meggondolatlanul, forró fejjel.

Mára viszont ezek az érzések kezdtek átcsapni egy megmagyarázhatatlan ürességbe. Az első nyilván az volt a mai napomon, hogy felköszöntöttem a legjobb barátom, aki ma 27 éves lett. Úgy keltem ki az ágyból és raktam magam rendbe, reggeliztem, cigiztem, mint egy kibaszott szellem. Vajon miről szólhat a Two ghosts? Teljesen átvettem a dalnak a hangulatát és még a világ legkedvesebb, cukibb takarítónője sem tudta feldobni a kedvem se a jelenlétével, se a csokis kiflikkel, amiket hozott.

- Cara, ma is ki tettél magadért. Ezek elképesztően finomak lettek. – dicsérte agyon a süteményt szobatársam, akinek mióta ilyen a hangulatom a fél szeme mindig rajtam van. Most is bámult rám, pedig csak egy kávéval a kezemben ültem az étkezőasztalnál és elkezdtem befalni a kis kifliket.

- Mert szeretettel csináltam. – nyomott egy cuppanós puszit Liam arcára. A hetek, már majdnem hónapok során Cara teljesen átvette az anyukánk szerepét és ugyanúgy foglalkozott velünk, mint hogyha ő hozott volna miket világra. Nekem persze alap rossz kedvemből adódva ezek a gondolatok ezt csak tetézték, mert hirtelen késztetést éreztem arra, hogy anya kezében akarom kisírni a bánatomat. Ezt nyilván nem tehettem meg. – Tommo babát meg mi lelte? – nézett rám szomorú tekintettel és édesen megsimította az arcomat.

- Hagyjuk. – legyintettem és mélyen megfigyeltem a kávémban lévő kis buborékokat, mintha most ez lenne a világ legérdekesebb dolga.

- Naaa! – nyújtotta el és próbálta keresni a szemkontaktust. Segíteni akart, de nem tud.

- Cara, szerintem most tényleg hagyjad ezt a témát. – tette rá a nő vállára a kezét Niall, aki mögött lehajtott fejjel battyogott Harry. Értettem, nem szeretett volna rám nézni.

Mindenkiből áradt a feszültség, amikor egy légtérbe kerültünk. Niall, amíg kedvesen méregetett és úgy tett, mintha semmit se csináltam volna a kék szemei szikrákat tudtak volna rám szórni. Tudtam, hogy haragszik rám és, hogy ő is mennyire szomorú, hogy ez a helyzet ilyen elcseszett. Nem hibáztattam érte, hogy Harry mellé állt.