Don't Forget Where You Belong (Larry, One Direction fanfiction)

19.

- Tomlinson, te még komolyan nem öltöztél fel ma? – nyitott be közös szobánkba Liam. – Mindjárt fél négy és jön értünk Logan. Tudod, ma megyünk Erinhez. – nézett rám számonkérő pillantásokkal.

- Baszd meg! – sütöttem le a szemeim. – Akkor én most... Összekapom magam. – nevettem el magam, és felálltam a szekrényemhez. Kivettem belőle egy sima fekete pólót és egy ugyanilyen színű farmernadrágot.

- Komolyan mondom rosszabb vagy, mint egy gyerek. – röhögte ki a szar memóriám és a szétszórtságom miatt keletkező zavaromat.

- Szeretlek! – húztam nagy mosolyra a számat, majd teljesen ártatlanul bemutattam neki.

- Megyek is. Tíz perc múlva legyél kész, mert Harry azt mondta, ha egyedül kell lennie bármennyi időt is Erinnel, akkor lenyakaz. – indult ki a nappaliba nevetve, jókedvvel.

Harry végül maradt. Niallnek sikerült beszélni a fejével és végül úgy döntött, hogy végigcsinálja, persze az Erinnel való kis afférja után menedzserünk megígérte neki, hogy miután bejelentjük visszatérésünket mindenki kap egy egész hetes szünetet, mert akkor még úgysem indulnak be az interjúk és ki jár nekünk a pihenés. Mindenki úgy döntött, hogy hazamegy a családjához erre a kis időre. Nekem is még fel kell őket hívnom, hogy számítsanak a látogatásomra. Nagyon hiányoznak minden egyes nap, mikor nem lehetek velük, szóval ennek a konfliktushelyzetnek lett egy pozitív vonzata is, így kevésbé fáj a lelkem, de még mindig rosszul érzem magam.

Azóta se sikerült beszélnem Harryvel, próbáltam magam erre az egészre rászedni, de féltem. Nem akartam mindent még jobban elcseszni és minél többször láttam, hogy ő egyre jobban van én annál kevésbé akartam lerontani ezt az állapotot. Liam mondta nekem sokszor, hogy hosszútávon ez így nagyon nem lesz jó, de szerintem túl fogom élni. Régen is sikerült elszínészkednünk azt, hogy nem vagyunk együtt, és utána azt, hogy minden rendben van köztünk, ezért úgy gondolom, hogy most is sikerülni fog. Mocskos hely ez az ipar, de ha egyszer bekerülsz a forgatagba, onnan nem fogsz kikerülni. És mindennap le kell nyelned azt a rengeteg hazugságot, amit kimondasz, azt a rengeteg szart, amit kapsz. Ki kell bírni. Vannak, voltak jó pillanatok és szerencsésnek mondhatom magam ez miatt, hogy ezeket mindig meg tudtam osztani valakikkel.

Talán ez hiányzott a legjobban a banda létből. Az osztozkodás. Minden jó és rossz rezgést, érzést, pillanatot megosztottunk egymással, ezért sokkal könnyebb volt túlélni. Abban az öt évben egy pillanatom nem volt, amikor magányosnak éreztem magam, pedig a híres embereknél ez elég gyakori, viszont nekem ott volt mindig rajtam kívül még négy ember, akik még a legrosszabb napjaim is felvidították.

Persze a magányt is megtapasztaltam a szóló karrierem során és rettentő fura volt, hogy ők nem voltak ott nekem. A koncertek előtt nem hülyéskedve énekeltünk be, nem vízicsatáztunk Paynoval. Nem volt társam a dalszerzésnél, nem izgulta velem végig senki se azt, mikor megjelent egy új zene. Viszont nem csak a munkában éreztem magam egyedül, hanem a magánéletemben is. Hirtelen már nem volt ott nekem négy ember, akik közül hárman a testvéreim, egy pedig a szerelmem volt. Nekem elég nehéz volt ez az időszak, de ezek mellet élveztem is az újat. Keserédes. Ez a legjobb szó rá.

- Mehetünk? – tettem rá Liam vállára két tenyerem, majd körbe néztem. Mind a négyen készen álltunk. Harryvel majd csak ott találkozunk, mert neki most volt énekórája és ő onnan jön rögtön.

- Induljunk! – kelt fel Niall és engem kikerülve kiment az előszobába, hogy felvegye cipellőjét.

- Jó napokat! – köszöntem Logannak, miközben le is pacsiztam a férfivel. Nagy forma ez az ember és kora ellenére ugyanúgy veszi minden poénunkat.