A család hatalom✔️[Derek Hale ]

20.fejezet

lizzie;

— Biztos jó lesz ez a ruha? — kérdeztem Rebekah-t amint a temetésre készültünk, és válogattunk a megfelelő ruha után.

— Szerintem ez tökéletes. — bólintott.

— Minden rendben lesz. — törte meg hirtelen a csendet és mögém sétált, ahogy a tükörnél álltam.

— Félek... — vallottam be, mire megfordított és szoros ölelésbe zárt.

— Tudom... De megoldjuk. — motyogta a vállamba.

Nem csak nekem volt nehéz a mai nap. Anya, Freya és Rebekah néni olyanok voltak mintha testvérek lettek volna, és ahogy az idő telt Keelin néni is a testvérük lett. Rájuk néztem és magamat a húgomat és Madisont láttam.

— Lassan indulnunk kell... — lépett be a szobába Marcel, mire bólintottunk, de Rebekah nem igazán akart elengedni. A férfi hozzánk lépett majd kezét felesége vállára téve elhúzta tőlem, és szembe fordította magával. — Freya beszélni szeretne veled. — mondta mire a szőke bólintott majd egy utolsó pillantás után eltűnt a szobából. Nagyokat szívtam a levegőböl és egyre jobban zokoghatnékom támadt. — Itt vagyok... — suttogta én pedig a mellkasába fúrtam a fejemet. — Add ki magadból nyugodtan. Senki sem lát, és én sem árullak be, hidd el. — mondta viccesen, hogy kissé oldja a feszültséget, mire bólintottam és nem tudtam tovább erős maradni.

Ha ő nem tart meg a térdeim már rég találkozott volna a földdel és ott zokogtam volna tovább. Az ágyhoz kísért, leültetett majd hagyta hogy kisírjam magam.

— Köszönöm... — suttogtam a mellkasába.

— Először a városban tartjuk meg a nyilvános temetést, majd este a mocsárban búcsúzunk el tőle véglegesen. — suttogta nekem.

Nem tudtam beszélni, de ő ezt megértette. Nem kérdezte, hogy vagyok, amit nagyon értékeltem. Mert hogy lehetnék? Pocsékul...

ఌఌఌఌఌఌఌ

A nap nagyon lassan telt. A városban Hope mellett sétáltam és figyeltem az embereket.

Rengetegen tiszteletüket tették a boszorkányktól és a vámpíroktól. Lincoln és a falka nem jöttek el, mert őkelőkészítik a mocsarat.

Mindenki arcán együttérzést láttam, de valójában senki sem tudta mit élhet át a családunk. A sok "Nagyon sajnálom!" és az "Őszinte részvétemtől!" hajattépve rohantam volna minél messzebb, de nem tehettem.