A család hatalom✔️[Derek Hale ]

16.fejezet

lizzie;

— Ne merészeld! — morogtam Elijah felé fordulva, akinek olyan kétségbeesett pillantásai voltak, mint még soha azelőtt.

— Elijah! — szólt rá Aurora és a hangja mint valami ébresztő úgy hasított a csöndbe.

— Esküszöm neked hogyha engem választasz, szétrúgom a seggedet kedves nagybátyám! — morogtam továbbra is, mire csak megsemmisülve nézett rám. Aurora anya mellkasába szúrta a kezét, és mint egy jelzésre várt hogy kitéphesse a szívét. — Ilyen nincsen basszameg! — morogtam majd felálltam és egy mozdulattal mögötte termettem, majd kitéptem a szívét.

— NE! — sikították többen, de nem foglalkoztam velük.

Mikor már azt hittem vége, akkor úgy éreztem valami belőlem is kiszállt. Lenéztem magamra és annyit láttam még, hogy Tristan előttem állt, a szívemmel a kezében, majd elnyelt a sötétség.

✞

Nagy levegőt vettem majd hirtelen ültem fel. Először nem tudtam, hogy hol vagyok vagy azt, hogy mi történt, de pillanatokkal később minden eszembe jutott.

Aurora...
Tristan...
Anya....

Sötét volt és a New Orleansi mocsárban voltam. Előszőr nem értettem, hogy kerültem ide, de ekkor minden eszembe jutott.
Meghaltam, de az eszem és a szívem ide húzott. Haza. Nem tagadhatom, ez az otthonom.

A csend és a hideg volt az egyetlen dolog amit érzékeltem. Elvileg ha minden igaz, pár órán belül a testem "regenerálódik" és amikor felkelek csak emberi vérrel kell táplálkoznom, és minden rendben lesz, tribriddé válok, és élhetek tovább.

Talán be tudom majd pótolni az elmulasztott időt a szüleimmel, a családommal. Aurora halott, és biztos vagyok benne hogy Tristan sincs életben, hiszen senki nem hagyná, hogy elmeneküljön.

Hirtelen ág reccsenésére lettem figyelmes mire megfagytam. Nem fordultam meg, megvártam hogy mögém érjen, majd egy hirtelen mozdulattal a nyakánál fogva egy fához taszítottam az illetőt aki nyekkenve ért földet.

— Anya? — kérdeztem meglepetten, és azonnal megöleltem.

— Lizzie... — nézett rám könnyes szemmel, majd megsimogatta az arcomat. — Tudnod kell hogy nagyon-nagyon szeretlek! — suttogta a szemembe nézve, mire elkezdtem rázni a fejem.

— Nem! — mondtam alig hallhatóan mire szomorúan elmosolyodott.

— Nem a te hibád! — mondta, talán bíztatóan, de bennem egy világ omlott össze.
Sikítottam egyet majd zokogva térdre rogytam.