darabokban - in pieces

81. rész

Márk megkönnyebbülten dőlt hátra a kanapén. Nyilván borzasztó nehéz helyzetbe keveredett, de örültem, ha egy kicsit megnyugodott végre.

- Köszönöm szépen, Rea. Tudom, hogy váratlanul jöttem tegnap meg simán kidobhattál volna – magyarázott miközben a szemembe nézett. – Rendes vagy. Most viszont mennem kell, beszélnem kell apáékkal – vett egy mély levegőt és gyorsan felugrott, mielőtt meggondolná magát.

- Rendben – hagytam figyelmen kívül az első mondatait. Nem tudom, mit várt tőlem.

Eljátszhatjuk, hogy rosszban vagyunk, attól még ugyanúgy fogom szeretni őt, mint korábban. Én nem tudom csak úgy elfelejteni, hogy mennyit jelentett nekem valaki akár két hónappal ezelőtt is. Akármikor kopogtatna az ajtómon, hogy segítségre van szüksége, mindig beengedném őt.

- A suliban találkozunk majd – búcsúzott, és a cuccait felkapva az ajtóhoz sétált. Kikísértem őt és végignéztem, amíg elsétál az utca sarkáig és elfordul.

Hát, ez egy érdekes nap volt. De... Úgy nézett ki, hogy lassan helyrejönnek a dolgok közöttünk.

A további hetek történései is ezt támasztották alá. A suliban újra beszélgetni kezdtem Márkkal, viszont úgy éreztem, mindketten rengeteget változtunk az utóbbi hónapok során. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen esemény, mint a szilveszteri buli ekkora változást tud előidézni, mégis ez történt.

- El sem hiszem, hogy ez ugyanaz az osztály, mint akikkel szeptemberben összeismerkedtem – nézett végig rajtunk az ofő meghatódva a tanév rohamosan közeledő vége előtt másfél héttel. Az időjárás még tavaszi, esős volt, azonban mindannyian a nyár hangulatát éreztük a néha előbukkanó napsugarak és madárcsicsergés hallgatása közben. – Képzeljétek el, ebben a hónapban egyetlen szaktanári figyelmeztetést sem kapott senki – húzta ki büszkén magát.

- Még Máté sem? – hökkentem meg. A srác legalább heti egyszer brutálisan összeveszett az etikatanárunkkal.

- Máté sem. Meglehet, hogy Kékesi tanárnő hosszabb betegsége és emiatti hiányzása rásegített a helyzetünkre, de attól még büszke vagyok rátok – mosolygott Gábor csillogó szemekkel. – Szuper közösség vagytok. Sajnos az osztályunk nem mehetett el kirándulni ebben a félévben anyagi megkötéseink miatt, azonban a nyári szünet első hetére szerveztem nektek egy kis meglepetést. Ha ti is beleegyeztek, a megmaradt osztálypénzt fordíthatnánk arra, hogy Balatonfenyvesen töltsünk együtt egy pár napot – ajánlotta sugárzó arccal, amit mindenki izgatottan fogadott.

- Szuper jól hangzik – kiáltott fel lelkesen Alíz, amit sok egyetértő megszólalás követett. Mosolyogva néztem szét, miközben arra gondoltam, hogy bárhová szívesen elmennék, ha a srácokkal együtt leszünk majd.

- Van ott egy nagyobbacska nyaralója a családunknak, ezért a szállás ingyenes lenne. A strandbelépőt és az étkezést kellene megoldanunk, ez pedig valószínűleg pont ki fog jönni az osztálypénzből – vázolta az ofő a tervet. – A vezetőség is rábólintott, bár már iskolaidőn kívüli programról beszélünk.

- Na ez nagyon király lesz – dörzsölgette a tenyerét nevetgélve Petra. – Alig várom már, sosem voltam még a Balatonnál.

- Komolyan? – döbbent meg Peti. – Nem semmi, én minden nyaramat ott töltöm nagyanyámnál. Mondjuk a Badacsonyban, nem pedig Fenyvesen – magyarázott a fiú.

- Akkor ezt megbeszéltük. Írunk majd egy névsort és jövő hétig kiadok nektek egy lapot, amit szülői aláírással együtt kell visszahoznotok, de ezen kívül minden el lesz rendezve – biccentett elégedetten. – És hogy komolyra fordítsam a szót... Elképesztően büszke vagyok rátok. Az egész évünk alatt hatalmas változáson mentetek át, méghozzá a pozitív irányba. Katalin tanárnő év közben vissza szeretett volna jönni hozzátok, azonban megkértem, hogy hadd maradjatok az osztályom az év végéig. Láttam bennetek fantáziát, és szerencsére nem hazudtoltátok meg magatokat. Az igazgató úrral és Katalin tanárnővel úgy egyeztem meg, hogy ha év végére fel tudom húzni az átlagotokat 3,0 fölé, akkor jövőre is vihetlek titeket – ejtette el, mintha egy apró részletről lenne szó.

Őszintén boldog voltam amiatt, hogy sikerrel járt és kitartott mellettünk. Végre valaki, akinek tényleg az a fontos, hogy mi történik a diákjaival.

Nem csak őt, hanem minket is meglepett, mikor egyszerre kezdtünk ujjongani a hír hallatán. Széles mosollyal néztem Gáborra. Mintha megérezte volna, felém tévedt a pillantása és viszonozta a mosolyomat.

Óra után odaintett magához, mikor kiürült az osztályterem pedig beszélni kezdett.

- Nagyon gyorsan elszaladt a tanév – mondta a papírjait rendezgetve. Több pontosan felcímkézett mappa követte őt a mindennapok során – mert bár már rendezett holmival járkált, mindig elhagyta a pakkját. – Örülök, hogy bekerültél ebbe az osztályba. Látom, hogy rengeteget fejlődtél a hónapok alatt és szeretném megköszönni, hogy együttműködtél velem – mosolyodott el. A tavaszi időszakban többször összeült velem egy-egy rövidebb kis beszélgetésre, aztán ahogy rendeződni kezdett a helyzetem mind apával, mint a barátaimmal, egyre ritkábban keresett.

- Én is köszönöm – sütöttem le a szememet. – Sokat segített a dolog, bár nagyon idegesítőnek éreztem – mondtam vigyorogva, az őszinteség mellett téve le a voksom.

- Akkor jól végeztem a munkám – nevetett fel hangosan.

- Abban biztos lehet – hagytam rá egy őszinte mosollyal. Talán ez volt az első, amit tőlem kapott, de ha így folytatjuk, biztosan nem az utolsó.

- Ne is folytasd, a végén még elsírom magam – vett egy mély levegőt és könnybe lábadt szemekkel pislogott a plafon felé. – Menj szünetre, indulás – legyintett az egyik mappájával az ajtó felé, amin nevetve sétáltam ki. Igazi drámakirály ez a csávó.

Egy boldog mosollyal léptem az udvarra vezető lépcsősor felé. Lefelé is szinte kettesével vettem a fokokat, szívesen töltöttem az időt a szünetben a legújabb törzshelyünkön. Néhány hete, amióta az időjárás is megengedi ezt, az udvaron lévő padoknál bandáztunk szünetben. Sosem volt ott egyszerre mindenki, de a társaság alapját képző hetes-fogat általában mindig fellelhető volt a környéken. Ez Linát, Gergőt, Márkot, Norbit, Mátét Petit és engem takart.

Most csak Márk, Lina, Norbi, Gergő és Máté ücsörgött az asztal mellett és az asztalon. Máté előtt egy zacskó gumicukor várta, hogy szétválogatva elfogyasszuk, Gergő pedig a telefonján nézegette Balatonfenyvest a térképen.

- Ugye van valami jó kajálda a környéken? – kérdezte Máté hangosan csámcsogva.

- Van néhány, ne aggódj, nem maradsz éhen – nevetett fel Lina, miközben közelebb hajolt Gergőhöz, és a telója nézegetése közben a vállára támasztotta az állát. Lassanként mindenki megszokta, hogy egy párként vannak jelen az osztály életében. Nem sokkal a vitánk után nyilvánosan is elkezdték felvállalni a kapcsolatukat, ami mindenkit meglepett. Sosem gondoltam volna, hogy ők ketten jó páros lennének csak a személyiségükből kiindulva, mégis tökéletesen kiegészítették egymást.

- És a strand? – nézett fel érdeklődve Norbi az ölében heverő könyvből. Eme egy csomó idegtépő sci-fi könyvet olvastatott vele mostanában, a srác pedig annyira megszerette ezt, hogy mindig volt nála valami nyúzott, megviselt kötet. Most épp egy zöldes-borítójú könyvet olvasott, aminek ha jól olvastam, Xeno volt a címe.

- Kifogástalan – szállt be a párbeszédbe Márk is. – Fasza csúszdák vannak, nagyon menő hely. Nemrég nézegette apa egy munkatársa, oda mennek nyaralni – magyarázta.

- Akkor minden rendben – biccentett elégedetten Máté, és folytatta a mateklecke másolását. Nem volt szívbajos, simán kihozta a cuccait és Peti füzetét, hogy az udvaron másolja le a házit.

- Biztos szuper lesz – bólogattam. Nagyon vonzott már a nyár, a gondtalanság és a szabadság gondolata. Nehezen tudtam megbirkózni a gondolattal, hogy örökre elveszítettem valamit, ami olyan sokáig az életem szerves része volt. Márk azonban egy korábbi beszélgetésünk során rádöbbentett, hogy sokkal többet nyertem ezáltal – főleg akkor, ha képes vagyok azt a rengeteg új lehetőséget számba venni, amik azáltal nyíltak meg előttem, hogy megszabadultam a múltamtól. A szünet és a nap további része viszonylag eseménytelenül, nyugodtan telt, aminek mindannyian örültünk.