Magnus Chase and The Sword of Summer (A Nyár Kardja)

1. Jó reggelt! Meg fogsz halni

Igen, tudom. Ti arról fogtok olvasni, hogyan haltam meg gyötrelemben, és olyan gondolataitok támadnak majd, mint: ' Wow! Klasszul hangzik, Magnus! Meghalhatok én is gyötrelemben?'
Nem. Csak nem.
Ne ugráljatok le egyetlen háztetőről sem. Ne szaladjatok be az autópályára, és ne gyújtsátok meg magatokat. Ez nem így működik. Nem fogsz oda kerülni, ahol én végeztem.
Ezenkívül nem akarnátok a helyemben lenni. Hacsak nincs valami őrült vágyatok élőhalott harcosokat látni, akik darabokra szaggatják egymást, vagy óriások orrába fúródó kardokat és sötét elfek stílusos öltözékét, nem is szabad gondolkoznotok azon, hogy megtaláljátok a farkasfejű ajtókat.
A nevem Magnus Chase. Tizenhat éves vagyok. Ez a történet arról szól, hogyan indult el lefelé az életem, miután megöltem magam.
Elég rendesen indult a napom. A Public Garten-ben egy híd alatt a járdán aludtam amikor egy fickó belém rúgott,ezzel felébresztve és azt mondta:
-Téged követnek.
Egyébként az elmúlt két évben hajléktalan voltam.
Néhányan most azt gondolhatjátok, Aw, milyen szomorú. Mások azt gondolhatják: Ha, ha, lúzer! De ha látnál az utcán, 99%, hogy úgy sétálnál el mellettem, mintha láthatatlan lennék. Esetleg imádkoznátok, hogy nehogy pénzt kérjek. Kíváncsi lennél, hogy idősebb vagyok-e, mint amilyennek látszom, mert bizony egy tinédzser sem lenne bebugyolálva egy büdös régi hálózsákba odakint egy bostoni tél közepén. Valakinek segíteni kellene annak a szegény fiúnak.
Azután tovább sétálnál.
Tök mindegy. Nincs szükségem a szimpátiádra. Megszoktam, hogy kinevetnek. Határozottan figyelmen kívül szoktam hagyni. Menjünk tovább.
A kölyök, aki felébresztett, egy Blitz nevű srác volt. Szokás szerint úgy nézett ki, mintha átment volna rajta egy koszos hurrikán. Szürke fekete haja tele volt papírdarabkákkal és gallyakkal. Arca jeges volt. Szakálla mindenfele állt. Hó borította viharkabátja alját, ami a lába körül húzódott- Blitz körülbelül 5 és fél láb magas volt-, és a szeme annyira ki volt tágulva, hogy csak a pupillái látszódtak. Folyton riadt arckifejezése miatt úgy tűnt, mintha bármelyik másodpercben sikítani kezdene.
Kipislogtam a szememből az álmosságot. A számnak egynapos hamburger íze volt. A hálózsákom jó meleg volt, és nagyon nem akartam kibújni belőle.
- Ki követ?
- Nem biztos. - Blitz megdörzsölte az orrát, ami már annyiszor volt eltörve, hogy olyan cikcakk volt benne, mint egy villám.- Szórólapokat osztogatnak a neveddel és a képeddel.
Káromkodtam. Random rendőrök és parkőrök, akikkel foglalkozhatok. Tisztek, közösségi szolgálati önkéntesek, részeg főiskolások, szenvedélybetegek, akik valami kicsi és gyenge embert akarnak kiforgatni- mindezekre olyan könnyű volt ébredni, mint valaki másnak palacsintára és narancslére.
De amikor valaki tudta a nevemet és az arcomat, az rossz volt. Ez azt jelentette, hogy kimondottan engem céloztak meg. Lehet, hogy a menedékház emberei dühösek rám, mert eltörtem a  hangfalukat. (Azok a karácsonyi énekek megőrjítettek.) Lehet, hogy egy biztonsági kamera felvette azt az utolsó zsebtolvajlást, amit én tettem a Színháznegyedben. (Hé, pénzre volt szükségem a pizzához.) Vagy lehet, bár nem valószínű, hogy a rendőrség továbbra is engem keres, és kérdéseket akarnak feltenni anyám meggyilkolásával kapcsolatban ...
Összepakoltam a cuccaimat, ami körülbelül három másodpercig tartott. A hálózsák szorosan összetekeredett, és beilleszkedett a hátizsákomba a fogkefével és egy váltó zokni és fehérneművel. A rajtam lévő ruhákat leszámítva, ennyit birtokoltam. A hátizsákkal a vállamon és a kabátom kapucniját alacsonyra húzva elég jól el tudtam keveredik a gyalogos forgalommal. Boston tele volt egyetemistákkal. Néhányan közülük egyenesek voltak kisebb és fiatalabb külsejűek, mint én.
Blitzhez fordultam.
-Hol látta ezeket az embereket a szórólapokkal?
-Beacon Street. Ezen az úton jönnek. Középkorú fehér férfi és egy tizenéves lány, valószínűleg a lánya.'
-Ennek semmi értelme. Ki -' ráncoltam össze a homlokomat.
-Nem tudom, kölyök, de mennem kell.- Blitz hunyorított a felhőkarcoló ablakát narancssárgára festő napkeltétől. Olyan okok miatt, amelyeket soha nem értettem egészen, Blitz utálta a nappali fényt. Talán ő volt a világ legkisebb, legtömzsibb hajléktalan vámpíra. -El kellene menned a Hearth-hoz. A Copley téren lóg.
Igyekeztem nem ingerültséget érezni. A helyi utcai emberek viccesen anyámnak és apámnak nevezték Hearthet és Blitzet, mert az egyik vagy a másik mintha mindig ott keringett volna körülöttem.
- Nagyra értékelem - mondtam. -Jól leszek.
Blitz megrágta a fejét. - Nem tudom, kölyök. Ne ma. Különösen óvatosnak kell lenned.
-Miért?
-Jönnek- pillantott át a vállam felett.
Nem láttam senkit. Amikor visszafordultam, Blitz eltűnt.
Utáltam, amikor ezt csinálta. Csak - Puff. A srác olyan volt, mint egy ninja. Egy hajléktalan vámpír ninja.
Most választhattam: elmegyek a Copley térre és lógok a Hearth-szal, vagy irány a Beacon Street és megpróbálom megtudni kik azok az emberek, akik engem keresnek.
Blitz leírása róluk kíváncsivá tett. Egy középkorú fehér férfi és egy tizenéves lány keres engem napkeltekor egy nagyon hideg reggelen. Miért? Kik voltak ők?
Egy tó szélén sétáltam. Senki sem használta ezt a híd alatti utat. Egy nagy kö mögé bújtam a domb oldalán, innen én észrevehetek bárkit, aki a magasabb ösvényen közeledik anélkül, hogy ő látna engem.
Hó borította a földet. Az ég szemfájdítóan kék volt. A csupasz faágak úgy néztek ki, mintha üvegbe mártották volna őket. A szél átvágott a ruharétegeimen, de nem bántam a hideget. Anyukám régen azzal viccelődött, hogy félig jegesmedve vagyok.
Basszus, Magnus, szidtam meg magam.
Két év után még emlékeim voltak róla. Belebotlok az egyikbe, és a nyugalmam rögtön darabokra hullik.
Megpróbáltam fókuszálni.
A férfi és a lány errefelé jöttek. A férfi homokszínű haja a gallérja alá nőtt, nem szándékosan, stílus szerint volt így, hanem mintha nem zavartatná magát még azzal is, hogy levágja. Zavart arckifejezése egy helyettes tanárra emlékeztetett : Tudom, hogy egy papírgalacsin talált el, de fogalmam sincs, hogy honnan jött. Elegáns cipője teljesen rossz volt egy bostoni télhez. Zoknija különböző barna árnyalatú volt. Nyakkendője olyan volt, mintha teljes sötétségben kötötték volna meg.
A lány határozottan a lánya volt. A haja ugyanolyan vastag és hullámos volt, bár világosabb szőke. Ő értelmesebben hócsizmában, farmerben és katonai dzsekiben volt, a nyakkivágásnál látszotz narancssárga pólója. Arckifejezése határozottabb és dühösebb volt. Úgy szorította a  szórólapokat , mintha azok esszék lennének, amiket igazságtalanul osztályoztak volna.
Ha engem keresett, nem akartam, hogy megtaláljon. Félelmetes volt.
Nem ismertem fel őt vagy az apját, de valami megmozgtta a fejem hátulját ... mint egy mágnes, ami megpróbál kihúzni egy nagyon régi emléket.
Apa és lánya ott állt meg, ahol az út elágazott. Körülnéztek, mintha csak most jöttek volna rá, hogy egy elhagyatott park közepén egy hálátlan télen köszönés nélkül álltak.
- Hihetetlen - mondta a lány. -Meg akarom fojtani.
Feltételezve, hogy rám gondolt, még jobban lekuporodtam.
-Valószínűleg kerülnünk kell a megölését. Ő a nagybátyád.- sóhajtott az apja.
-De két évig?’ Követelte a lány. -Apa, hogy titkolhatta el előlünk két évig?'
-Nem tudom megmagyarázni Randolph tetteit. Soha nem tudtam, Annabeth.
Olyan élesen szívtam be a levegőt, hogy már attól féltem, hogy meghallják. Egy seb szakadt fel az agyamban, és hatéves koromból származó emlékeket tárt fel.
Annabeth. Ami azt jelentette, hogy a homokszínű hajú férfi… Frederick bácsi?
Visszaemlékezem az utolsó családi hálaadásra, amelyet együtt töltöttünk: Annabeth és én a könyvtárban bujkáltunk Randolph bácsi városi házában, dominóval játszottunk, miközben a felnőttek ordítottak egymással a földszinten.
Szerencsés vagy, hogy együtt élsz az mamáddal. Annabeth újabb dominót rakott miniatűr épületére. Elképesztően jó volt, oszlopokkal elől, mint egy templom. El fogok szökni.
Nem volt kétségem afelől, hogy komolyan gondolta. Rettegtem a magabiztosságától.
Aztán Frederick bácsi jelent meg az ajtóban. Ökölbe szorult kézzel. Komor arckifejezése ellentmondott a pulóverén mosolygó rénszarvasnak. Annabeth, elmegyünk.
Annabeth rám nézett. Szürke szeme kissé túl heves volt az első osztályosokhoz képest. Vigyázz magadra, Magnus.
Egy ujjmozdulattal ledöntötte a dominó templomát.
Utoljára láttam.
Utána anyám hajthatatlan volt: távol maradunk a nagybátyáidtól. Különösen Randolphtól. Én nem adom meg neki, amit akar. Soha.
Nem magyarázta el, mit akar Randolph, és hogy miről vitatkoztak Frederickkel és Randolphal.
Bíznod kell bennem, Magnus. Körülöttük lenni ... túl veszélyes.
Bíztam anyámban. Halála után sem volt kapcsolatom a rokonaimmal.
Most hirtelen engem kerestek.
Randolph a városban élt, de amennyire tudtam, Frederick és Annabeth még mindig Virginiában éltek. Mégis itt voltak, szórólapokat osztogattak a nevemmel és a fényképemmel. Hol kaptak rólam fényképet?
Olyan erősen zúgott a fejem, hogy kimaradt egy kis részlet a beszélgetésükből.
-Magnus megtalálására- mondta Frederick bácsi. Megnézte az okostelefonját. -Randolph a South End város menedékházánál van. Azt mondja, nincs szerencséje. Meg kell próbálnunk a park túloldalán található ifjúsági menedéket.
-Honnan tudhatjuk, hogy Magnus életben van? - kérdezte Annabeth nyomorultan. -Két éve eltűnt. Valahol árokba fagyhatott!
Egy részem kísértésbe esett, hogy kiugorjak a rejtekhelyemről, és kiabáljak, hogy: TA-DA!
Annak ellenére, hogy tíz év telt el azóta, hogy megláttam Annabeth-t, nem szerettem szorongani látni. De ennyi idő után az utcákon megtanultam a kemény utat: soha nem lépj be egy helyzetbe, amíg nem érted meg, mi folyik ott.
-Randolph biztos benne, hogy Magnus életben van - mondta Frederick bácsi. -Valahol Bostonban van. Ha az élete valóban veszélyben van…
Elindultak a Károly utca felé, hangjukat elragadta a szél.
Most reszkettem, de nem a hideg okozta. Futni akartam Frederick után, megküzdeni vele és követelni, hogy mondják el mi történik. Honnan tudta Randolph, hogy még mindig a városban vagyok? Miért kerestek engem? Mennyivel nagyobb veszélyben volt most az életem, mint bármelyik másik napon?
De nem követtem őket.
Eszembe jutott az utolsó dolog, amit anyukám mondott nekem. Nem szívesen használtam a tűzlétrát, nem szívesen hagytam ott, de megfogta a karjaimat, és rámnézett. Magnus, fuss. Rejtőzz el. Ne bízz senkiben. Meg foglak találni. Bármit is csinálsz, ne fordulj Randolph-hoz segítségért.
Aztán, mielőtt kiértem volna az ablakon, lakásunk ajtaja szilánkokká tört. Két izzó kék szempár bukkant elő a sötétségből ...
Leráztam az emléket, és néztem, ahogy Frederick bácsi és Annabeth elindul, kelet felé fordulva a Common felé.
Randolph bácsi ... Valamiért felvette a kapcsolatot Frederickkel és Annabethszel. Elhozta őket Bostonba. Frederick és Annabeth egész idő alatt nem tudták, hogy anyám meghalt, én pedig hiányoztam. Úgy tűnt lehetetlen, de ha igaz lenne, miért mondaná el nekik Randolph épp most?
Anélkül, hogy közvetlenül találkoznék vele, a válaszok egyetlen módját tudtam elképzelni. Városi háza a Back Bay-ben volt, innen könnyen elérhető. Frederick szerint Randolph nem volt otthon. Valahol város déli részén engem keres.
Mivel egy nap mi sem kezdődhetne jobban, mint egy kis betöréssel, úgy döntöttem meglátogatom a helyet.