darabokban - in pieces

71. rész

Egy másodpercen múlt, hogy ne kezdjek ordítani és ugorjak neki Daninak.

Azonnal a barátaim korábbi szavai csengtek a fülembe. Az összes bíztatás, a kedves és vicceskedő beszólások. Hogy az első pillanattól mindenféle kérdés nélkül elfogadták, hogy milyen vagyok és megpróbáltak segíteni, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Hogy befogadtak a közösségbe és hogy mennyire megszerettem őket ezért...

Ezek a gondolatok segítettek, hogy észnél maradjak, és nagyokat nyelve leplezzem a rettenetet és azt a hatalmas dühöt, ami bennem oroszlánként tombolt.

- Na de foglaljunk helyet egy pillanatra – legyintett Dani. A srác Márk karját szorítva lépett a kanapé mellé. – Még nem kezdődik a műsor, várunk valakit – ciccegett a sötét hajú srác. – Úgy látszik neki nem volt annyira sietős.

- Miről beszélsz? – értetlenkedtem. Majdnem hozzátettem, hogy úgy látszik, az agyára ment ez a színjáték, amit a többiekkel folytat, de nem akartam feleslegesen felhúzni őt. Egyetlen őszinte mosolyt sem láttam, mindenki feszengve, erőltetetten vigyorgott és csinált úgy, mintha ez megszokott lenne és mintha jól éreznék magukat.

- Szerinted honnan tudok erről a srácról? Azért mindenhová az én kezem sem ér el, segítséget kaptam valakitől ahhoz, hogy összehozzuk ezt a kis találkát – kacsintott rám, amire egy fintorral válaszoltam.

- Kurva jó – kezdtem el azonnal kattogni. Ki lehet, aki beárult minket? Mi értelme ennek az egésznek? Miért kell Márk Daninak, mit akar vele elérni? Honnan tudja, hogy mi van kettőnk között? Ezernyi kérdés kavargott bennem, amíg Danival farkasszemet nézve elmélkedtem.

Márk sápadtan, némán állt a garázs közepén. Alig tudtam elhinni, hogy itt van, annyira nem illett össze az itteni bandával, a hellyel és azzal, aki én voltam mikor ide jártam.

- De úgy látszik, másra is jó volt ez a kis összejövetel – folytatta a gondolatmenetét hangosan Dani. – Úgy látszik, van azért neked is gyengepontod, baba – kacsintott rám gúnytól csillogó szemekkel Dani. – Gondoltam, hogy csak idő kérdése és megtalálom – nevetett fel hangosan.

- Leszarom hogy mit gondolsz, őt akkor sem rángathatod bele ebbe az egészbe – borult el az agyam pillanatok alatt a nevetését meghallva, de még mindig tartottam magam. Azért ökölbe szorítottam a kezeimet, nehogy megpróbáljam lekaparni az arcát a helyéről egy óvatlan pillanatban.

- Miért? – vetett rám egy huncut mosolyt, amitől legszívesebben hányni lett volna kedvem.

- Azért, mert. Mióta szokásod ártatlan, az ügyeinkhez nem tartozó embereket bevonni a saját személyes balhéidba? – válaszoltam kérdéssel a kérdésére. Nem volt kedvem kifejteni az indokaimat, főleg mert néha még én sem értettem őket teljesen.

Gyanús volt az egész helyzet. Nem úgy ismertem őt, mint aki ennyire mániákusan kap minden után, amivel sarokba csalhat engem.

- Ártatlan? Ha tudnád, hogy mennyire beletartozik ebbe az egészbe, nem beszélnél így róla – horkant fel Dani a sötét haját igazgatva, bal kezével még mindig Márk karját szorongatva. – Na végre megjöttél, te balfasz – emelte fel a hangját, mire kisebb zörgés után egy ismerős alak lépdelt a kapu irányából a garázs felé.

- Misi? Te meg mit...? – jutottam el eddig a kérdésben, aztán körvonalazódni kezdett bennem a valóság. – Nem! Nem, nem – motyogtam magamban, miközben végigmértem a srácot. Karikás szemekkel, remegő kézzel közelített hozzánk, bizonytalan léptekkel rövidítve a távolságot közöttünk.

- Most már fizetsz végre? – rántotta maga elé Márkot Dani a magas, tetkós srác mellől, és egy kést kapott elő a farzsebéből. – Vagy különben jól tudod, mi lesz – szorította Márk nyakához az éles pengét, ami azonnal felsértette a bőrét. Vércseppek csorogtak a nyakán, elérve a kabátja szegélyét, engem pedig nem tudott érdekelni sem Dani, Misi vagy épp hogy bárki megláthat minket. Szinte magamon kívül voltam, amikor cselekedtem és előkaptam a kabátom belső zsebéből a fegyveremet.

- Engedd el – jelentettem ki jéghideg hangon. Életemben egyszer vesztettem el ennyire a fejemet korábban: amikor kiderült, hogy Dani és Kari a hátam mögött kavarnak.

- Jajj, persze mert te azt mondod, meg is teszem szerinted. Hadonászol itt valami szarral amit használni sem tudsz – nevetett ki Dani, alig hallható idegességgel a hangjában. Ez volt az a jel, ahonnan tudtam, most tovább kell mennem. – Még a végén véletlenül őt lövöd le – biccentett egy elégedett vigyorral Márk felé, aki kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé.

- Nem érdekel. Őt is, téged is, így azért nem olyan rossz az alku – hazudtam rezzenéstelen arccal, még a testbeszédem sem árult el engem. Évek gyakorlása volt ebben az alakításban, ami úgy látszik, meg fog menteni engem életem leggázabb helyzetéből. Dani szemei elkerekedtek, miközben közelebb oldalaztam hozzá figyelve, hogy Misi se kerüljön a hátam mögé.

- Csináld, legalább ezen is túlleszünk – biztatott Misi, amitől majdnem kiestem a szerepemből. Azonnal felé kaptam a fejem, akkora dühöt érezve, mint még soha korábban. Abban a pillanatban tört bennem össze minden egyes apró reménydarab, amit Misihez fűztem. Amikor megláttam, hogy halálosan komolyan beszél és csillogó szemekkel tervezi, hogy fog megmenekülni ebből a szarból amibe belekeveredett, nem csak az én szívem tört össze. Márk szinte tökéletes mozdulatlansága abban a pillanatban szétcsúszott, hogy ezt meghallotta, és remegve, fájdalomtól eltorzult arccal fordult a bátyja felé.

Dani egy gúnyos mosollyal figyelt minket, miközben néma csend ült a garázsra. A körülöttünk kószáló emberek megdermedve néztek minket, valaki még a zenét is lekapcsolta időközben.

Mondjuk nem mindennapi helyzetben álltunk mi négyen. Az én kezemben egy fegyver, Dani egy kést szorított Márk torkához, Misi pedig kettőnk között félúton ácsorgott folyamatosan pörögve, fejben kombinálva.