15. fejezet 2/3

1.8K 106 2
                                    

Sziasztook, "kis" késéssel, de itt van az új rész. Engesztelésül, remélem a videó, amit oldalról találtok Harry-ről felvidít majd titeket :D 

Tekintetem körbe futattam a kicsinek nem mondható termen, s a csalódottság érzése köszöntött a testembe. Fogalmam sem volt, mégis miért. Egyszerűen csak éreztem azt a gyomormarcangoló érzést, mi összeugrasztja azt. A torkomon egy rettentő gumó keletkezett, s még a nyelés is nehéznek bizonyult. Egy fáradtnak tűnő sóhajt megejtettem, majd a jobb tenyerem végig simítottam a homlokomon. A helyemre siettem. Kipakoltam a jegyzeteim, s helyet foglaltam, a dolgaim elrendeztem az asztalon. Vártam, amíg a professzor belépdelt a terembe, s kettőt tapsolva, ő is elfoglalta a helyét. Hallgattam a mondandóját, s figyeltem, majd jegyzeteltem, ebből állt az egész. Semmi másból. Gondolatom mégis el-el vándorolt, erre-arra. Szemeim forgattam, majd lehunytam, s azok az íriszek ismét felcsillantak a csukott szemhéjaim alatt. Megint. A hideg futkosott a gerincemen, s a bőröm borsódzott. Felszántotta az érzés, minden egyes porcikám. S frusztrált állapotba kerültem. Figyelmem a mellettem eső székre összpontosult. Egy lélek sem volt mellettem, mégis olyan volt az előbb, mintha valaki érintetlenül is hozzám ért. Már, ha ez egyáltalán lehetséges, vagy netán értelmes. Tollam felbőszülten jártattam, a mutató, és a jobb középső ujjam közt. Elvesztettem a figyelmemet, ami a professzor felé irányult. S egy ismeretlen érzés fog el. 


„ Figyelj, és tanulj!” – Hallok meg egy susogó hangot.

Összerezzenek, s szemeim kitágulnak, tekintetem körbe futtatom rémülten a teremben, egy embert kutatva, ki hozzám beszélhetett. De egy sem akadt. Mind előre fordult, s a professzort bámulta. Felettébb érdekes.

„ Szóval érdekes… mi lenne, ha ellazulnál, Alisa?” – Szemeim rebegtetem, a pillanat, mintha valaki közvetlen a nyakam mellett lenne, és a fülembe susog, maga alá kerít. S összébb húzom magam.

„ Nem harapok…” Mély kuncogó hang lepi el a gondolataim.  „ Annyira.”

- hagyd abba… - suttogom sziszegve.

„ Soha, túl jó móka nézni téged, ahogyan itt ülsz, és tehetetlen vagy.”
Testem, amint ezeket a szavakat meghallotta, egy helyben maradt. Akárcsak egy szobor, mozdulatlan lettem. S olyan voltam akárcsak egy székre fagyott lány. Remegve fújtam ki a levegőt. Mi a franc. Ez lehetetlen. Képtelenség.

„ Nem az, szépségem. Most pedig lazulj el.” Hallom ismét, reszelős hangját.

- Hagyd abba! – ejtem ki a szavakat, s abban a szent pillanatban. A professzor feláll helyéről sietősen. S az egyik könyvét, az asztalra csapja.
- Petterson kisasszony! Ha nem zavarná, én itt éppen órát tartanék, most pedig hallgasson! Vagy menjen ki az órámról! – Dühödik fel a professzor.
- elnézést én… sajnálom. – válaszolom vissza. Tekintetem mindvégig az asztalon tartottam.

„ Máskor óvatosabb lehetnél…” – Halk kuncogás gyötri elmém ismét.

***
Táskám szorosan fogtam magamhoz, kifele menet a teremből. Remegve kifújtam egy lomha levegőt, mi eddig bent rekedt. S tekintetem körbe szaladt a helyen. Az emberek össze-vissza nyüzsögnek körülöttem. S nyomban kisebbség érzetem támad. Magamban szitkozódom, hogy miért nem hoztam magammal egy kabátot, vagy egy kisebb dzsekit legalább. Semmit. A hideg rázott, mikor kiléptem az épületen túlra. Elővettem telefonom, s leellenőriztem az időt. 2 órám van pontosan, a gyűléshez. Eltöprengve úgy határoztam, hogy elmegyek egy kisebb kávézóba, ahol majd egy kicsit kifújhatom magam. Lépteim gyorsan szedtem, s bekanyarodtam az egyik utcába. A nap sütött, de semmi jele annak, hogy meleg legyen…Sőt. Lágy szellő cirógatta bőröm, s dideregtem. Összpontosítottam, hogy minél előbb odaérjek a kávézóba, mert ha nem. Megfagyok, itt és most.
Mikor az ismerős kávézóval szembe találtam magam, szinte már rohantam is befele. Belépve a kis helyiségbe, rögtön helyet foglaltam. Furcsa érzésem volt, s egy pillanatra jobbra tekintettem, a srác, akivel nem rég összefutottam, s tudta a nevem, ott ült, s tekintete felém irányult. Eléggé bizarr volt. Mintha meg akarna fejteni, s összevonva a szemöldököm, visszafordultam az előző pozíciómba.
Telefonom elkezdett csöngeni, így gyorsan elővéve azt, beleszóltam a telefonba.
- halo?
- itt Liz, merre vagy?
- oh, ehmm egy kávézóban. miért? – ráncolom a szemöldököm.
- fontos lenne, hogy előbb gyere. sok dologról kéne beszélnünk.
- de… csak most érkeztem.
- nem érdekel… amilyen gyorsan tudsz, gyere ide…
- rendben…- raktam le végül

Miután megkaptam a kávém, még mindig magamon éreztem annak a bizonyos pasasnak, a tekintetét. Szinte lyukat váj a hátamba. Gyorsan véve egy fordulatot, kiigyekeztem a kávézóból. De mielőtt megtettem volna, még egy pillantást vetettem a srácra. Egy mélyről jövő levegőt fújtam ki, s megráztam a fejem. Paranoia. Csak ez lehet. Testemmel ismét megfordultam, így az utca volt velem szembe, s elindultam jobbra a járdán. Lépéseket hallottam mögülem, mi egészen furcsának tűnt, hiszen egy lélek sem volt az utcán. Mostanáig. Szorosan fogtam a táskám, s már éreztem az ujjaim elfehéredni. Túl nagy erőt fejtettem ki rájuk. S mikor szaporábbak a lépteim, a mögöttem lévő is felgyorsul. Mi a franc? A fantáziám szórakozik velem?! Nem lehet semmi, és senki.
Egy reszketeg sóhajt hallattam, majd tovább ballagtam, s befordultam egy kisebb mellékutcába, majd egy sikátornak tűnő helyre. Rossz döntés volt. Amint befordultam, a srác, aki mögöttem settenkedett. Szintén befordult, s rálátást nyertem az arcára. Hihetetlen, de hisz azt hittem, hogy ott maradt a kávézóban… Túl gyorsnak kellett ahhoz lennie… Ez már képtelenség.
- azt hittem, már sosem állsz meg. – hallottam meg érdes kuncogását.
Szótlan maradtam, még a vér is megállt száguldani a testemben. A hideg rázott, mindenhol. S merem fogadni, le is sápadtam. Éreztem, amint tüzetesen áramlik ki az arcomból az összes vér. S ajkaim szétnyíltak.
- mi van, Alisa... A cica elvitte a nyelved? – közeledett felém, s két kezével megtámaszkodott testem mellett. Próbáltam hátrébb furakodni, hogy szinte már a falba préseljem magam, de nem jártam sikerrel.
- m-miért k-k-követtél? – felelem remegve végül, s kezeim ökölbe szorultak.  
- hmm… - ajkai egy vérfagyasztóan önelégült mosolyba torkollottak. – ezt megtartom magamnak…- kezdte, s mutató ujját végig vonszolta óvatosan arcom vonalain, s a nyakamnál ért véget, egy pillanatra a szemeimbe nézett, s mintha elsötétültek volna. Majd ujja tovább vándorolt a dekoltázsomhoz, s egy kicsit meghúzta a ruhám, majd visszaengedte eredeti pozíciójába. Megremegtem, ahogyan csípős érzés mardosta bőröm egy pillanatra.

„ Menekülj, Alisa!” – Hallom meg a mostanra már igen ismerős hangot a fejemben. „Rohanj!”

S mindinkább mozdulatlan maradtam.

- hogy miért követtelek? – Feleli a srác, majd ördögien felnevet. – olyan naiv vagy…
- hagyj békén…- mormogom az orrom alatt tehetetlenül.

„ Gyerünk… menekülj, vagy bajod fog esni!”

Gondolatban már rég nem ezen a helyen voltam, mégsem tudtam egy tapodtat sem mozdulni.
Szemeim összébb vontam, s megpróbáltam az övéibe összpontosítani. Megismételte tetteim, s közelebb vonta magát hozzám.

„ Menekülj már, az isten szerelmére!” – Ordít a hang. S majdnem elveszítem a figyelmem.

Élesen néztem a számomra ismeretlen srác arcába. S mikor úgy véltem, hogy már teljesen elvontam a figyelmét, gyorsan megragadtam a nyakánál a kabátját, s közelebb vontam magamhoz, hogy a térdem olyan helyen tudja eltalálni, ahol a legeslegjobban fájhat neki. Mindez hatásos volt, hiszen arca elkomorodott, s majdnem összeroskadt. De még egy rúgást intéztem felé, s még egyet, s még egyet. Amíg össze nem csuklott. Kezdtem feldühödni, mikor megkapaszkodott a falba, így még mindig fogolyként tartva engem. Egy erőteljeset löktem rajta, majd ismét megrúgtam. S éreztem, amint szemeimet ellepi a sötétség. A vörösség, s nem láttam tisztán. Ütöttem ahol értem, s az öklöm mindenhol betalálta.
Egy utolsó rúgással végleg hátradöntöttem. S rohantam. Elakartam tűnni onnan, minél előbb, annál jobb. Fantáziám cikázott össze vissza, s ördögien elmosolyodtam. Felszabadultnak éreztem magam. Lábaim szélsebesen szelték az utat az épület felé, ahol a gyűlés van. A levegő itt-ott átjárta a fölsőm, mi rendes esetben reszketésre késztetne, de most épp ellenkezőleg történt. A vörösség mindent ellepett a világomban.

Felmelegedtem
Felfrissültem
S felszabadultam.


Úgy éreztem megállíthatatlan vagyok, s egyre gyorsabban igyekeztem. Fel sem tűnt a táv, mit megtettem, csak amikor egy pillanatra visszafordultam. A régies, s meglehetősen koszos sikátornak nyomát már látni sem lehetett. Elhagytam a területet, s lábaimnak mégsem tudtam nemet parancsolni. Egy erősebb fuvallat csapta meg az arcom, s elmosolyodtam ismét.

„ Büszke vagyok rád, szépségem!”

Mikor meghallottam a hangját a fejemben, a torkom összeszűkült, s úgy éreztem, hogy itt lenne velem, velem futna, s velem együtt rohanna az életéért, mint egy őrült. Fejem megráztam a gondolatra, s rohantam tovább. Gyomrom összeszorult, mintha valami megérintett volna belülről, s mardosna, s felmelegítene egyben. Akárcsak a jó és rossz együtt véve. Ajkaim szélesebb vigyorba húzódtak, s szemeim lehunytam. S ott és akkor, láttam az ő zöld íriszeit.

- megmentettél. – suttogtam a levegőbe.

***
Levegőm sietősen kapkodtam, mire elrohantam az épület ajtajához, s még kopognom sem kellett, mert pont abban a pillanatban nyílt ki az ajtó.
- hol a… - Kezdett bele Liz. - végig futottál? – futottak fel a szemöldökei.
- igen… - Vigyorodtam el, majd beljebb léptem, de csak annyira, hogy becsapjam az ajtót a hátammal. Fejem hátra vetettem, s mélyeket lélegeztem, olyan megtisztultnak éreztem magam, mint még soha. S mindez hihetetlenül jól esett. Lelkileg olyan volt, mint aki újjászületett. Testem elernyedt, s lecsúsztam a földre. Kezeim az arcomra simítottam, s fogalmam sem volt, de valamiért nevetnem kellett. Lassacskán torkom szakadtából kezdtem el nevetni. S könnyeim kicsordultak.
- neked meg mi bajod? – közelített meg furcsán Liz.
- olyan jó érzés. – hümmögtem.
- mégis micsoda? – érdeklődött Liz. Majd leguggolt, így majdnem egy magas volt velem. – mi van veled? – nevette el magát Liz is. S elvette kezeim az arcom elől. – szent tehén, te aztán kipirultál. – kuncogott tovább.
- olyan mintha megtisztultam volna. Olyan jó érzés Liz… - hümmögtem tovább. S egy önelégült mosoly terült szét az arcomon.

„ Nem a futás lesz, azaz egy dolog, ami majd jó érzés lesz, szépséges Alisa.” – Hallom érdes rekedt hangját a fülembe kuncogni.

- Liz…- nevettem tovább. – én megőrültem.

„ Ó ha te tudnád, hogy mégis mi folyik itt, Alisa…” 

Late NightsWhere stories live. Discover now