David Spencer vagyok. Egy átlagos srác. Átlagosnak nem nevezhető problémákkal. Konkrétan minden összejött az életben, aminek nem kellett volna... Csupa-csupa rossz dolog.
A barátnőm elhagyott a legjobb barátomért. Pedig ő volt az egyetlen lány, akit igazán szerettem. A legjobb haverommal pedig már évek óta ismertük egymást. Azt hittem, jól elvoltunk mindhárman: a barátom a saját életét élte, míg mi a barátnőmmel a magunkét. Nem gondoltam volna, hogy ők ketten összefonják a sajátjukat. Rendesen cserbenhagytak. Ezek után egy szót nem akartam felőlük hallani, bár biztosan velem volt a hiba, ha ez történt...
Az még ráadásul tetézte a bajt, hogy munkát sem találtam már egy jó ideje. Nem beszélve arról, hogy időközben az édesapámat is elvesztettem... A mindennapjaim folyamatos munkakereséssel és búslakodással teltek. Egyik napról a másikra depressziós és pánikbeteg lettem.
Egyik éjszaka éppen az ablakomon kémleltem ki és azon tűnődtem, meghalok-e azonnal, ha a szemben levő tízemeletes tetejéről leugrok? Ekkor pedig hirtelen Pókember tűnt fel a semmiből és az említett épületre ugrott, pont szemmagasságban velem. Valószínűleg a sötét szobám miatt nem látott meg, így zavartalanul helyet foglalt a perem szélén.
Csendesen néztem. Csupán 5 méterre lehettünk egymástól. Azon morfondíroztam, hogy vajon mit csinálhat, mire fogta és csak úgy lehúzta magáról a maszkját.
Egy pillanatra megállt a szívverésem. Erre nem számítottam. Arra pedig főleg nem, hogy milyen fejet fog vágni.
Egyébként Pókemberhez képest eléggé fiatal volt, velem egykorúnak saccoltam. Barna haja volt, az enyémnél világosabb árnyalatú, a szemei színét viszont sehogyan sem tudtam kivenni. De az arckifejezését annál inkább.
Mérhetetlen szomorúság és fájdalom ülepedett ki az arcára. Egyszerre öntött el az öröm, hogy nem vagyok egyedül és igenis, még a Közkedvelt, Barátságos Pókember is tud szomorú lenni. Másrészről viszont...ha már Pókember is ennyire letört, akkor mégis ki fogja az optimizmusával megvédeni az embereket?
Elhatároztam magam. Most kell megtennem, vagy soha.
Másnap pedig már ott álltam a tízemeletes tetején.
Nemsokára rengetegen gyűltek össze az épület lábánál, mert én szerencsétlen képes voltam több, mint fél órán keresztül tétovázni.
Amikor pedig Pókember jelent meg mögöttem, valahogyan már, nem tudtam meglepődni. Furcsállva néztem rá, mikor teljesen normálisan kezdett el velem beszélgetni. A hangja lágy volt, dallamos, ugyanakkor határozott. Milyen egyszerűen tudott magára maszkot húzni... Mármint képletesen.
Azon viszont én lepődtem meg a legjobban, mikor mesélni kezdtem. Elmondtam neki az összes problémámat. Miután meghallgatott, valahogyan láttam a maszkján keresztül a sajnálatot és az együttérzést. Különösen, mikor az édesapám elvesztését taglaltam. 'Ő vajon kit veszíthetett el?'
Bátorítani kezdett. Azt mondta, igenis sokat ér az életem, és ne adjam fel. Reményt adott nekem.
Ekkor pedig sírni kezdtem. Sohasem sírok, de ott és abban a pillanatban muszáj volt. Még az édesapám elvesztése is szárazon hagyta a szemeimet, de most egyszerűen minden kibukott belőlem. Vajon csak erre volt szükségem? Hogy valaki meghallgasson, majd biztasson?
És mégis, az a tudat, hogy Pókember, akinek szintén lehetnek problémái másokon segít, méghozzá óriási optimizmussal, nekem is erőt adott.
'Anya....Te jó ég, az édesanyám!'
Szinte repültem lefelé a lépcsőn, a liftet meg sem vártam. Csak arra tudtam gondolni, hogy az édesanyámat a karjaimban tudhassam. Ő volt az édesapámon kívül az az ember, akit mindennél jobban szerettem.
Csak egy megérzés volt, hogy ott lehet az épület lábánál, s mikor megláttam, szó nélkül magamhoz szorítottam.
Mindketten csak sírtunk és úgy öleltük egymást, mint még soha. Az emberek körülöttünk eszeveszetten tapsoltak és ujjongtak. Hirtelen észbe kaptam, hogy merre lehet Pókember, ám addigra már sehol sem láttam.
Akkortól kezdve pedig az életem jó irányba fordult.
Bár egyedül éltem, de az édesanyámra mindig is számíthattam. Úgy döntöttem, egy ideig nála fogok lakni, azért, hogy a férje elvesztése utáni időkben ne legyen egyedül. Meg nekem is szükségem volt a társaságára.
Néhány héttel később végre sikerült munkát találnom, ráadásul olyat, amilyenre mindig is vágytam. Egy irodaházban kaptam egy gyakornoki állást, amit, ha hónapokon át sikeresen végzek, akkor biztosan előléptetnek és végre igazi tervező válhat belőlem. És ezt csakis az édesanyámnak köszönhettem, aki ugyanis megtalálta nekem ezt a munkahelyet. A hónapokon át tartó keresés után végül az édesanyám segítségére volt csak szükségem. Ki gondolta volna, hogy a válasz végig itt volt az orrom előtt?
Amint egy nap éppen az új munkahelyemről indultam hazafelé, hirtelen Pókember húzott el az orrom előtt, aki éppen valami gazfickót üldözött. Valami nem stimmelt azonban a hőssel... Nem tudott hálót lőni, és ezt tizedmásodpercek alatt is könnyen fel lehetett mérni.
Gondolkodás nélkül utánuk iramodtam.
Pár házzal arrébb láttam őket, ahogyan betértek egy elhagyatott irodaházba, s mikor megtaláltam őket, Pókember a földön feküdt, a gazfickó pedig a társával együtt éppen rá célzott a különös fegyverével.
Mielőtt észbe kaptam volna, egy kaviccsal már el is találtam az egyik gonosztevőt. Mindhárman felém néztek, és jól esett látni a döbbent arcokat. Ezután elbizonytalanodtam. 'Mégis mi értelme volt ennek? Lehet, hogy mindjárt kinyírnak. Mégis mit akartam? Nem is tudok Pókembernek segíteni, én gyenge vagyok ehhez. Olyan meggondolatlan vagyok...'
Ekkor Pókember kapva az alkalmon, egy hálóval kilőtte az egyik férfi kezéből a fegyvert, aki erre káromkodni kezdett, majd a társa vette célba a hőst. Ekkor telibe találtam a kezén egy kaviccsal, mire fájdalmasan felkiáltott. Pontosan akkor fordult be a sarkon néhány másik társuk.
'Miért vannak ennyien, mégis hol vagyunk? Ráadásul mi a jóindulat ez a sok, furcsa fegyver?!'
Miközben Pókemberrel vállvetve harcoltunk és váltottunk pár szót, nem győztem lenyugtatni a szívemet, ugyanis, valószínűleg az adrenalin hatása miatt, nagyon gyorsan vert. Meg, gondolom, valamilyen szinten boldog is lehettem. Elvégre jól esett a megmentőmön segíteni, ha mással nem is, de legalább ezzel hadd háláljam meg neki.
Valami tényleg nem stimmelt Pókemberrel. Néha sikerült hálót kilőnie, néha meg nem. Ráadásul kifejezetten lassú is volt és gyorsan elfáradt. 'Vajon mi történhetett vele?'
Mikor mindannyian ránk céloztak a fegyvereikkel, csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan menthetném meg ezt a hőst, de mielőtt bármit kigondolhattam volna, ő egyszerűen félrelökött. Olyan erősen, hogy kigurultam egy másik folyosóra; majd miután elsült az összes fegyver, az oldalamat fogva megpróbáltam feltápászkodni, ugyanis sikeresen ráestem a bal felemre és most borzalmasan fájt.
'Ne, ne, ne, kérlek, mondd, hogy jól van!' Magamban fohászkodva lassan visszaaraszoltam. Mikor a folyosóra értem, nem várt kép fogadott. Pókembernek hűlt helye volt, viszont valaki más éppen leütötte a gonosztevőket. Az a valaki borzalmas állapotban volt, a ruhája szakadtan lógott az oldalán, vér fedte be az egész testét. Mindezt pillanatok alatt felfogtam. 'Valószínűleg őt találták el a lövedékek, de akkor hogy lehet még mindig talpon?'
-Wade!-Pókember hangja élesen a levegőbe hasított és egy szobából kirohanva egy szempillantás alatt megmentője mellett termett, aki addigra már összeesett. Együttesen már kiütöttek mindenkit, és már éppen ki akartam volna jönni a takarásból, de végül megtorpantam és néhány méterről néztem őket, ahonnan tökéletesen hallhattam minden egyes szavukat.
Csak másodpercek múlva tudtam rájönni, hogy az az ember, aki a földön feküdt, nem más volt, mint Deadpool, "az őrült hős". Azért esett nehezemre kivennem a személyét, mert mindent az ő vérfoltjai borítottak be.
'Nem is tudtam, hogy ismerik egymást.'
Pókember letérdepelt a fickó mellé és letépte magáról a maszkot. Óvatosan az ölébe fektette Deadpool fejét. Végre láthattam Pókember szemének kékjét, amely kifolyni látszott szemgödréből. Azon kaptam magam, hogy mennyire gyönyörűnek tartom ezt a megviselt, csodaszép jótevőt.
'Már vége van Deadpoolnak. Halálos sebeket kapott, ráadásul utána is csak megerőltette magát.'-gondoltam lemondóan, ám utána egyszeriben megakadt a gondolatmenetem és csak döbbenten bámultam őket.
Még sohasem láttam ennyi gyengédséget két ember között. A levegő csak úgy szikrázott körülöttük. Deadpool (avagy Wade, mint ahogyan azt megtudtam) rekedten megszólalt.
-Mi az, Spidey? Nem tán féltél, hogy elveszíthetsz?-megviselten felnevetett.
-Hülye-jelentette ki Pókember csendesen, majd homlokát Deadpooléhoz támasztotta, aki erre gyengéden simogatni kezdte a haját.
-Hékás, minden rendben van, látod? Nem haltam meg. Kemény fából faragtak, a legkeményebből.
Pókember erre szívet tépően zokogni kezdett. Deadpool az arcához nyúlt és óvatosan letörölte onnan a legördülő könnycseppeket.
A szívem a mozdulataikra hangosan vert a mellkasomban. 'Mégis mi lehet köztük? Azt már megtudtam, hogy biztosan nem csak barátok.'
Pókember hozzászorította az arccsontjához Wade kezét, majd lerakta azt a teste mellé. Valamit mondott még, de azt már nem tudtam kivenni.
Várakozás csendje telepedett közéjük. Fogalmam sem volt, mégis mire várnak, amikor is legnagyobb döbbenetemre Deadpool fogta magát és csak úgy felkelt.
Nagyot nyújtózkodott, kutya baja sem volt. Ott, ahol felfeslett a jelmeze, a bőre teljesen érintetlen volt, legalábbis annak tűnt, de mintha apró hegek borították volna be... Pókember azonnal lekorholta:
-Soha többé ne csinálj ilyet!-ezt az oldalát még sohasem láttam. Szemei csillogtak a sírástól, világosbarna fürtjei csapzottan meredeztek az ég felé, és arca kipirosodott a dühtől. Vagy ki tudja, mitől. Újfent azon jártak a gondolataim, hogy milyen csodaszép látványt nyújtott.
Deadpool harsányan nevetni kezdett.
-És vissza is tértünk a régi kerékvágásba!
Ekkor Pókember hirtelen magához szorította Wade-et. Akaratlanul is eszembe jutott, milyen volt, mikor én öleltem őt át. Kezeimen éreztem vékony, ámde izmos testét, és nagyot nyeltem.
Deadpool látszólag meglepődött, de mielőtt bármit is tehetett volna, Pókember már eleresztette őt.
Megfordult és a kijárat felé vette az irányt, de még a válla felett hátraszólt.
-Azt hiszem itt az ideje, hogy átbeszéljük a dolgokat.
-Benne vagyok. Felmehetünk ehhez az én lakásomra is-pattogott Deadpool vidáman Pókember körül.
-Legyen-ezután eltűntek a szemem elől.
Fogalmam sem volt, ez a bizonyos "megbeszélés" milyen irányba fog majd tartani, és hogy mégis miről lehet szó, de egy biztos volt. Valami nagyon nem volt rendben velem.
Még napokon keresztül is csak rá tudtam gondolni. Arra, hogy milyen lenne, ha én tarthatnám a kezemben. Újra és újra lejátszottam a fejemben az aznap történteket, ezúttal úgy, mintha én lettem volna Wade helyében.
Még sohasem éreztem ilyet, teljesen elvesztettem az eszemet. Minduntalan vágyakoztam utána. Egy idő múlva rájöttem, hogy az érzelmeim Pókember iránt bizony erősebbek, mint azok az érzelmeim, amiket a barátnőmmel való együttlétem során valaha is felfedezni véltem.
Egyszer éppen anyukámmal vacsoráztam, és újfent Pókemberre gondoltam, amikor is anyu megszólalt. Már több perce nézhetett engem, s szavaira döbbenten felkaptam a fejem.
-Mi a gond, kisfiam? Olyan szótlan és merengő vagy mostanság. Nem tán szerelmes vagy?
Nem tudom, miért, de egyszeriben elvörösödtem. Hatalmas mosoly ült ki erre az arcára.
-Ó, tudtam én! Na ki vele: ki az a szerencsés lány?
-Jaj, anya, félreérted-de nem tudtam őt megtéveszteni, így végül dióhéjban meséltem neki Róla. Természetesen nem árultam el anyának, hogy valójában egy férfi miatt támadtak ilyen érzelmeim, azt meg főleg nem mondtam el neki, hogy az a férfi nem más, mint maga Pókember.
Néhány nappal később éppen az egyetem mellett sétáltam el, mivel arrafelé akadt dolgom, amikor is megláttam Őt. Átlagos ruhát viselt és éppen velem szemben jött, hogy az intézmény kapuján menjen be, amikor is ő is észrevett néhány méterről.
Láttam az arcán a felismerést, s szánt szándékkal úgy igazítottam a lépteimet, hogy ki kelljen kerülnie. Tekintete kék óceánja millió és egy dolgot elárult, s gyomrom a látványára összeszűkült. Mikor elment volna mellettem, direkt elé léptem, erre ő kikerült volna, de én szintén követtem lépteit. Néhány másodpercig csendben csináltuk ezt a kínos táncot, majd végül megtorpant és idegesen felnevetett.
-Bocsi-mondta, mire mosolyogva biccentettem egyet. Végig az arckifejezéseit kémleltem. Látszott rajta, hogy tudja, hogy én felismertem őt. Én még mindig ott álltam, mikor sietve bement az egyetem kapuján és sokáig néztem az irányába.
'Szóval egyetemista.' Elmosolyodtam, és olyan fejet vághattam, ami miatt néhányan felém néztek.
'Muszáj őt megszereznem magamnak.'