{Andy}
Fáradtan nyitottam ki szemeimet. Aztán azonnal vissza is csuktam, mert mindenhol fehérség vett körül, ami mint a villám hasított át érzékeny retinámon. Egy ideig tompán hallottam csak, ami körülöttem folyik, majd azonosítottam a szabályos pittyegést és kattogást. Kórházban vagyok. De mi történt? Végigsimítottam hanyagul leborotvált arcomon, majd a nővérhívóért nyúltam. Megnyomtam a gombot, és egy pillanat múlva már egy fehér ruhás kórházi dolgozó jelent meg az ajtóban. Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan ugranak egy-egy beteghez.
- Hát felébredt! - mosolygott lelkesen, mire én értetlenül néztem - Uram... december 25.-én került be ide, és most Január ötödike van... kómában volt. - ismertette a helyzetet.
Kómában? Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy otthon vagyok, és egy személyes bulit tartok. Szereztem egy kis kokaint, ami bár klisé, de miután ott hagyott Stephanie úgy éreztem nincs más módja, hogy összeszedjem magam. Tudatmódosító szertől kerülhettem kómába? Én úgy éreztem, csak egy éjszaka telt el. Akkor talán nem álom volt, amikor Stephanie azokat a dolgokat mondta, és hogy sírt? Azt hittem a tudatalattim gyötör. Jézusom, biztos összetörtem a szívét.
- Szólok a Főorvos úrnak. Egy pillanat - szakított félbe a nő, majd kiment. Főorvos? Miért foglalkozik velem a főorvos? Egy kicsit úgy érzem, nem vagyok képben. Hol van Stephanie? Egyáltalán hány óra van? Oldalra néztem, de a telefonomat sehol nem láttam. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és egy fehér köpenyes, középkorú férfi lépett be rajta.
- Jó napot, Dr. William Plumbers vagyok, az orvosa. Örülök, hogy végre felébredt. - mosolygott rám, majd egy lámpával a szememet kezdte el vizsgálni - minden oké. Ez érdekes. Uram, nem akarok pálcát törni a feje felett, de csoda, hogy ezt túlélte, és első ránézésre semmi maradandó mellékhatás nincs. - a lábamhoz lépett, majd felhajtva a takarót a lábujjamba csíptette a tolla rögzítő cuccát. Nem tudom mi a neve.
- Au.. - mordultam fel
- Nem tapasztalható érzéketlenség a láb területén sem. Ez jó hír. Egyébként, hogy érzi magát? - kérdezte mellém állva
- Nem tudom mi történik, de amúgy semmi bajom. Hogy lehet, hogy orvosom van? - tettem fel most én egy kérdést
- Mr. Wilkinson fogadott fel maga mellé. - mondta szemrebbenés nélkül. Stephanie Apja? De hol van Stephanie?
- És mikor mehetek haza? - érdeklődtem tovább
- Max. 2 napot kell itt töltenie. Főleg ha ilyen jól állunk, mint ahogy látszik.
- Értem. Köszönöm. - bólintottam, majd az orvos kifelé indult. - Bocsánat? Még egy dolog... szokott bejárni egy vörös hajú, alacsony lány? - tettem fel reménykedve a véget nem érő kérdéseim még egy tagját
- Járt. Minden alkalommal hozzám is eljött és érdeklődött az úr állapota iránt.. De pár napja már nem láttam - húzta el száját
- Köszönöm. Viszontlátásra! - köszöntem el.
Hol van Stephanie?
{Madison}
Anya szerint Stephanie elindult a kórházba, és az osztályfőnöke még az iskolában is látta, és beszélt vele, de mégsem jött haza. Nem tudjuk mi van vele, hogy hol van, és mit csinál. Andyhez sem ment be látogatni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas a tudatlanság. Hogy nem tudom jól van-e. Nem is a rokonom, de mégis úgy szenvedek, mintha az lenne. A nevelőapám égen-földön keresteti. Azt mondta, lehetetlen, hogy elrabolták. Ezek ellenére is hallottam, hogy Anya és ő beszéltek erről, és ha minden igaz, utána is járt ennek az elrablás dolognak. Sem egy váltságdíj kérő levél, sem egy gyanús telefon... Semmi. Mindenki tönkre van menve. Én akkor sem hiszem, hogy Stephanie önszántából ment volna el... Ő nem ilyen. Ő egy erős lány. Bár tény, én negyed ennyit sem bírnék ki, mint ő. Ennyit nem kellene megtapasztalnia egy fiatal, talán még fejlődő szervezetnek. Ezt egy felnőtt ember sem bírná ki, nem hogy egy tinédzser. Meghal az anyja. Majd egy másik kontinensre kell költöznie, aztán pedig végre, amikor úgy érzi, van, aki szereti, az az ember kómába kerül. Pont karácsonykor.
{Andy}
Nem tudok várni. El kell mennem Stephanieék házához. Nem vagyok képes még egy percig itt ülni, és nem tudni mi van vele. Eltelt egy nap, és este hét van, de még mindig nem jött be. Talán annyira csalódott bennem, hogy feladta az egészet, és nem is akar látni már maga mellett? Hogy is lehettem ekkora idióta? Azon vesztünk össze, hogy füvezek, erre a biztonság kedvéért elkezdek egy sokkal erősebb dolgot is. Hát csak gratulálni tudok magamnak. Nem is tudom, hogy gondoltam ezt az egészet, de az biztos, hogy nem voltam akkor sem magamnál. Megértem, ha szakítani akar velem. Én is szakítanék a helyében. Mellé egy erős, határozott elképzelésű fiú kell, nem pedig egy zenész, teletetovált férfi. Most először bántam a mivoltomat. Egy rendes munkát akartam, és szép, tiszta bőrt. Akkor minden másképp lenne. Nem fogom ráerőltetni magamat, csak meg akarom beszélni vele a dolgot, és az apjának visszafizetni a kórházi kezelés, ápolás, és ellátás díját. Nem akarok tartozni. Így is nagy gesztus volt, hogy magán orvost fogadott mellém, még ha ez kereken háromszor fog többe kerülni, mint a hagyományos. A kezemen kezdtem el a branüllel játszani. Most épp nem adagoltak nekem semmilyen infúziót, sem pedig mást. Olyan stabil voltam, mint egy orvosi csoda. Valahogy ki kell bírnom az éjszakát, ma már csak nem törhetek rá. Reggel igyekszem még a suliba indulása előtt ott lenni, és beszélni a lánnyal.
{Madison}
- Kér még valaki a kacsából, vagy elvihetem? - kérdezte fáradtan, és egy hangszínen Anya. Mindenki csak némán megrázta a fejét. Még Sofiának sem jutott eszébe valamit csacsogni.
- Nagyon finom volt, Édesem. - mondta halkan nevelő apám, majd megdörzsölte fáradt arcát.
Segítettem elpakolni az edényeket, és rendbe tenni a konyhát, majd a szobámba mentem. Anya már jó pár napja alig beszél. Ez nagyon is zavaró, de nyilván megértem. Bár, ha azt nézzük, van két másik gyereke, akik attól még ugyan úgy itt vannak, és talán szükségük lenne az anyjukra, mivel ők nem szociopaták, és igen is rosszul érzik magukat amiatt, hogy nem tudnak semmit a testvérükről. Nem fontos. Ahogy telik az idő, úgy is csillapodni fog ez a hangulat, és ha minden jól megy, maga az elkóborolt bárány is haza kerül.
A telefonom csörgésére lettem figyelmes. A barátom hívott. Nem változott semmit a hangulatom ezzel a tudattal sem. Nem örültem különösebben neki. Ez baj.
- Igen? - szóltam bele a készülékbe
- Szia, cica. Nincs kedved találkozni? - kérdezte
- Nem lehet. Holnap suli és már késő van - mondtam szürke hangon
- Annyira azért nincs késő... - szinte láttam, ahogy a szemöldökét húzza felfelé - Anyád úgyis megengedi, hogy kivegyél egy napot
- Maximum az Anyukám, és nem az anyám.... De mindegy. Már rendeltem pizzát egy fél órája, úgyhogy mindjárt itt lesz. Majd beszélünk. Szia! - tettem le a telefont meg sem várva a választ
A kezdeti aranyossága mély zuhanásnak indult, és úgy tűnik meg sem áll a pincéig. Eszébe sem jutna megkérdezni, hogy vagyok. Semmi. Egyébként ez egy pár napos probléma közöttünk. Ha visszagondolok a karácsonyunkra. Az tökéletes volt. Ezért nem szakítottam még vele. Mert mi van, ha ez most csak az én hibám, hogy érzékeny vagyok, és ugrom minden apró kis szarra? Passz.
{Andy}
Miután kijöttem a kórházból egyből a hatalmas villa felé vettem az irányt. Talán haza kellett volna mennem, hogy tiszta ruhát vegyek, de minél hamarabb ott akartam lenni, még az iskola előtt. Megálltam a kapu előtt, és csengettem. El kellett telnie jó pár másodpercnek, mire valaki beleszólt volna a kaputelefonba.
- Igen? - kérdezte izgatottan Madison
- Szia... Andy vagyok. - mutatkoztam be bizonytalanul, mire a lány nyekkent egyet, és minden szó nélkül beengedett. Körülbelül két percet vesz igénybe eljutni a kaputól a házig, de én ezt gyors léptekkel le tudtam rövidíteni. Mire oda értem a bejárati ajtó elé, az már nyitva volt. Olyan voltam, mint egy öt éves. Remegő lábbal léptem át a küszöböt, aztán zártam be magam mögött az ajtót. Egyszer csak három alak jelent meg előttem. Stephanie szülei és Madison. Gondterheltek voltak. Ennyire utálna Stephanie?
- Hát ezért hívott olyan sokszor a Doktor.. - jegyezte meg a férfi
- Andy... mi lenne, ha leülnénk beszélgetni így, mi hárman? - vetette fel az ötletet Olivia
- Jó ötlet, de ami azt illeti, most inkább a barátnőmmel szeretnék egy-két szót váltani... - mosolyodtam el bizonytalanul
- Na, épp ez az … ülj le, Andy! - vágott a szavakba Madison
Hogy lehet, hogy eltűnt? Mi az, hogy senki nem tudja, hol van? Hol a picsában van? Ezt nem hiszem el. Ez egy rémálom. Nem tudom mit érzek most, de át akarom kutatni a várost.
Elmentem az iskolájához, a parkba ahol sírt Metthew miatt, a kajáldába ahol ettünk. Nem tudom mit vártam, hogy majd valahol ezek között ül szépen és kávét kortyolgat?
Utam lassan a hídhoz vezetett. Ahhoz a hídhoz. A korlátnak támaszkodva figyeltem a vizet, ami szépen zötyögött lefelé, és olyan békésnek tűnt. Ez a hely az oka, amiért találkoztunk, és ez a nap hozott szerencsét az életembe. Amit nagyon ügyesen eldobtam magamtól. Stephanie miatt jöttem rá, hogy nem akarok a Black Veil Brides tagja lenni, amit egy kicsit sem bántam meg, de fittyet hányva arra, hogy a múltban sok mindent tettem, szóló karrierbe kezdtem, ami megint csak visszadöntött a mélybe. És ez a lány segíteni akart. Erre én csak még beljebb toltam magam a szarba. A hátamat az egyik oszlopnak döntve ültem le, és martam idegesen kézfejemet. Nincs több ötletem. Mi van akkor, ha az a Metthew gyerek csinált vele valamit? Végtére is, az iskolából tűnt el! Feltápászkodtam, és indultam volna, amikor egy fém csatszerű valamire lettem figyelmes az egyik sűrű bozótban. A szívem majd kiesett a helyéről, amikor felismertem, ez bizony Stephanie táskája. Forgott velem a világ, és a vér olyan nagyon lüktetett az ereimben, hogy azt hittem, menten kiszakad a bőrömből. Mindene megvolt. A telefon, tele nem fogadott hívásokkal, pár füzet, toll, pénztárca, tele pénzzel, kulcs és személyi iratok, cigaretta. Semmi nem tűnt el, amit magánál szokott tartani. Mindennél jobban akartam egy cigit, de nálam nem volt, ezért Stephanie készletéből terveztem kölcsön venni. Kinyitottam a cigis dobozát, de amikor konstatáltam, hogy ez valószínű az enyém, és véletlen sem cigi, minden kiesett a kezemből. Nem tudom hány szálat tettem egy dobozba, de az biztos, hogy tele pakoltam... Ez pedig hiányos. Drága istenem, mondd, hogy a lány nem használta ezeket! A fejem zúgott, és remegtem. A fű jó, ha valakinek semleges vagy jó a kedve... De ha egy elkeseredett ember fogja használni, úgy tűnhet, jobb, de hamar paranoiás lesz tőle, beképzel ártó dolgokat, és még elveszettebbnek látja a világot. Sajnos van egy olyan gyanúm, hogy Stephanie nem volt vidám. Ez mind az én hibám. Fogtam a táskát, és hazarohantam. Ahogy beléptem, szép rend fogadott, én valószínű nem így hagytam. Az étkezőben egy borítékot találtam a nevemmel. Ahogy remegő ujjakkal nagy nehezen kibontottam, azonnal felismertem az írást. Steph írását.
*A temetés napja*
Minden olyan fehér volt, és békés. Aznap is esett még a hó, így a fekete tömegben több esernyő is fel-feltűnt. A fehér koporsó a résztvevők által volt koszorúba fogva. A levegő több elfojtott sírást és szipogást is elnyomott.
Stephanie Wilkinson napja volt ez. Mindenki miatta öltözött feketébe, és didergett a hideg levegőn. Több osztálytársa is eljött, bár ők voltak az egyik ok, hogy így alakult a dolog. Madison a kis Sophia kezét szorította megállás nélkül, miközben másik kezével olykor-olykor lefolyt tusvonalát próbálta a helyére applikálni. Olivia és Stephanie édesapja egymásra borulva, rázkódó vállal hallgatták a papot, aki éppen az elmúlásról prédikált valamit. Andy csak állt némán, a szeme sem rebbent, ajkait összeszorítva figyelte a koporsót. Nem volt nála esernyő. Biztosan tetszene a lánynak az öltözete. Vékony alakját teljes fekete szettbe öltötte, a haja pedig szépen beállítva terült el feje tetején. Csak a lány miatt szedte össze magát, és öltözött ki, mintha az látna valamit ebből az egészből. Még csak nyitott koporsós temetés sem volt, amikor a folyóparton megtalálták a lányt, már jó pár napja halott volt. Nem nyújtana szép látványt. A pap végül kimondta utolsó mondatát latinul, és a koporsó a földbe ereszkedett. Ezek után a legtöbben csendben távoztak. A szűk család, Andy, és a távolban feltűnő fekete árny maradt még ott. Némán. Mozdulatlanul. Ez az utolsó alkalom, hogy látják. Még ha nem is igazából. Steph apja vált pár szót Andyvel majd ők is lelépnek. Andy áll már csak a gödör előtt, amíg hirtelen Metthew nem tűnik fel a látókörében. A fekete hajú srác ellenben olyan erőtlennek érezte magát, hogy még szóra sem méltatta, miért van ott szerelme temetésén egy ilyen ember.
Metthew csak letett egy szál virágot a többihez majd távozott. Ő is rosszul érezte magát. Azt hitte segíthetett volna neki, ha nem hagyja, hogy aznap elfusson. Végtére is, Andy felébredt. És ezt ő már soha nem tudja meg. Olyan ez, mint egy elbaszott Romeo és Júlia feldolgozás, amiben csak az egyik hős szerelmes hal meg, és a másik végig szenvedi a további életét. De ez a valóság. Egy labilis természetű lány, aki nem bírta ki az élet pofonait, inkább a mélybe vetette magát. Száraz és szánalmas történet. Ahogy Metthew is eltávolodott, Andy nem bírta tovább, és feltört benne a gyötrő zokogás.
- Miért csináltad ezt? - guggolt le, hogy minél közelebb legyen a lányhoz. Nem érdekelte, hogy fekete öltönye poros lesz.
- Azt mondtad együtt leszünk, hogy megkérem a kezedet, és lesz gyerekünk. Erre, ha minden igaz, még aznap meghalsz. Miért? - kérte számon sírva. A fiú már nem is emlékszik, mikor sírt utoljára. De azt tudja, ennyire még semmi nem viselte meg. – Tudom, hogy az én hibám, nem kellett volna belekezdenem... De láttad mi lett a sorsom. Miért folytattad? - kérdezgette, mintha lett volna lehetőség arra, hogy megkapja a választ - Te voltál életem szerelme. Nem akarok nélküled élni! Nem is tudok! - ütött bele a homokba, ami miatt az szanaszét szállt. - Szeretlek, Stephanie. - suttogta, majd nehezen, de felállt, és még utoljára visszanézve távozott.
Soha nem derült ki, hogy a lány füvet szívott. Andy elvette a dobozt, úgy gondolta, nem kéne a családnak még ezzel is megbirkóznia. És amikor a halottkém a boncolást javasolta, a lány apja őrjöngött. Így azt is elvetették. Soha nem is fogja senki megtudni Andy és Metthew kivételével.
___________________________
Ohm... Hát sziasztok!
Az a helyzet, hogy a cím nem csak egy cím. Ez tényleg a búcsú ideje. Ez az utolsó rész. Úgy gondoltam, nem kéne pillecukor unikornissal befelyezni ezt az egészet, hiszen általában az életben sincs így. Stephanie és Andy története véget ért, de hamarosan belekezdek egy újabba is, remélem abba is belenéztek, és nem utáltatok most meg. Ez a rész mint tapasztalhattátok ugrál a jelen és múltidő között, ahogy a szemszögek között is. De gondoltam, olyan kuszán írom le, amilyen kuszán eredetileg is kitaláltam... Nagyon hálás vagyok minden vote és komment miatt, sokszor megmosolyogtatott pár dolog, amit írtátok.🙄 Tudom, hogy gonosz dolog ilyen hirtelen abba hagyni, de így legalább nagyobbat üt, nem?🤔
Vagy nincs igazam? Na mindeegy. Az új blogról itt is írok pár szót majd.
Remélem Szép napotok van/volt/lesz.
Have a good day:
Xx: Noémi