Meg is hoztam az új részt Xiaoswaiifu kérésére, remélem tetszik ^^
- Bocs a késésért!- szabadkoztam azonnal, amint pihegve a szürke hajú férfihoz értem. Megbeszéltük, hogy aznap randevúnk lesz, így szörnyen szégyelltem magam, hogy pont én voltam az, aki nem ért a megbeszélt helyre időben. Sok ideig igyekeztem valahogyan rávenni arra, hogy eljöjjön velem egy ebédre legalább, emiatt pedig nagyon kínos volt a helyzet a szemszögemből.- Csak segítenem kellett a húgomnak és-
- Ne keress kifogásokat, inkább menjünk - mondta nyugodt hangnemben, ahogy összecsukta a kezében tartott könyvet és elrakta azt.- Jössz?- vonta fel az egyik szemöldökét, amikor észrevette, hogy mennyire le voltam sújtva még mindig.
- Oh, igen. Hogyne, megyek - bólintottam egy nagyot, és mellé szegődtem.
Nagyon zavarban voltam, hiába töltöttünk együtt már időt kettesben. Mivel az Akadémiáról ismertem őt, nem volt újdonság, hogy csendben volt, de valahogy ezt mégis másnak éreztem. Olyan volt, mintha neheztelt volna rám, amit teljes mértékben meg is értettem volna, hisz tisztában voltam azzal, hogy mennyire utálta mindig is azt, ha valaki később ért valahova. Habár azt hiszem, már megszokta ezt, ugyanis a legtöbb alkalommal mindig ilyesmi történt, ha együtt kellett dolgoznunk. Csendben sétáltunk egymás mellett, egyikünk sem szólalt meg. Hiába dőltek belőlem általában a szavak, ezúttal mintha beszőtték volna ajkaim vagy ragasztót nyomtak volna rá és összepréselték volna őket. Hirtelen nem tudtam, mit mondhattam volna neki vagy miről kérdezhetném. Teljesen ellepte az agyam a pánik, ami már aznap reggel megjelent.
Elérve az étteremhez, leültünk egy szimpatikus kis asztalhoz, és megrendeltük magunknak a kívánt ételt. Majd ismét csend telepedett közénk. Én az ujjaimon piszkáltam a bőrt az abrosz alatt, a férfi pedig csak bámult. Ezelőtt még soha nem nézett ennyi időn keresztül, s a tudat egyre jobban kezdte birizgálni az agyam. Arcom egyre jobban ellepte a pír, míg végül megelégeltem, hogy nem szólunk egymáshoz, ő pedig ráadásként még le sem vette rólam a tekintetét. Nagy nehezen felnéztem, és egyenesen a szemeibe pillantottam.
- Van valami az arcomon?
- Nocsak, mégis tudsz beszélni?- vonta fel a szemöldökeit egy pimasz mosoly mellett. Látszólag jót szórakozott rajtam, ami frusztrált egy kicsit.
- Miért ne tudnék?- hökkentem meg.
- Ezelőtt mindig fecsegtél. Sokszor kaptam fejfájást tőled, így meglep a csend. Tudod, csak azért mert ez elvileg egy randi, még nyugodtan lehetsz olyan, amilyen szoktál lenni. Nekem aztán semmi szükségem nincs megjátszásra. Kiismertelek, ne akarj olyannak tűnni, amilyen nem vagy.
- Szóval te egyáltalán nem is izgulsz?- pislogtam nagyokat értetlenül.
- Miért tenném? Veled vagyok itt, nem egy idegennel. Ismerlek téged, [Név]. Nem tudsz meglepni már - vont vállat egyszerűen.- Az ilyen alkalmakkor az emberek mesélni szoktak magukról, nem? Mondj valamit, amit nem tud a többi ember az Akadémián.
- Oh, öhm... Van egy húgom, mint ahogyan azt említettem már. Ő nem olyan rég töltötte a tizenhármat és mivel a szüleink rengeteget dolgoznak, sokszor rám maradt a nevelése. Imádjuk a szüleinket és ők is minket, nem azért történik ez, mert tojnak a fejünkre, ne érts félre. Őszintén mondom, hogy boldog család vagyunk. Talán a húgom a legfontosabb a számomra mindenki közül. Még saját magamnál is jobban szeretem őt, az életem is odaadnám, ha az megmenthetné egy vészjósló helyzetben. Nem is annyira nagy titok, de nem sokat beszélek erről másoknak, de azt hiszem az egész életem legmeghatározóbb pontja ő. Ha a segítségem kéri, akárhonnan hazasietek. Ha fel kell adnom az álmomat azért, hogy neki megteremtsek valamit, megteszem. Habozás nélkül. Tudod, egyszer majdnem meghalt. Elment a barátaival csatangolni és megtámadták őket. Mivel még csak tizenegy évesek voltak, és egyetlen tizennyolc éves személy volt velük, nehezen bírtak megmenekülni. A húgom és a többi gyerek is elég súlyosan megsebesültek, Tighnari segített nekik. Azt hiszem, örökre hálás leszek neki emiatt - mosolyodtam el kissé, és sóhajtottam egy aprót.- Aznap jöttem rá arra, hogy mennyire is szeretem őt. Hogy képtelen lennék elviselni azt, ha nem volna többet az életem része. Emiatt hajtom magamat annyira, hogy jobb és elismertebb legyek, amennyire csak tőlem kitelik.
- Jó testvér vagy, de élj inkább magadért. Mert így nem a saját életedet éled, hanem egy olyan személyét, aki a húgod anyja. Te csupán a nővére vagy, nem kötelességed ennyi mindent megtenned érte.
- Ő a testvérem - könyököltem az asztalra, ahogy a kezembe fektettem az arcom, és lágyan elmosolyodtam.- Nekem természetes, hogy a saját vérem az, amiért élek. Persze megvan a saját életem, csinálok olyan dolgokat, amiknek semmi köze nincsen hozzá vagy a családomhoz, csakis önmagamhoz, szóval azt hiszem tartom az egyensúlyt.
- Könnyű átesni a ló túloldalára.
- Való igaz. Azonban amíg nem őröl fel, és boldog vagyok, azt hiszem jól vagyok.
- Hm - biccentett egyet, amitől megrándult a szám sarka felfelé. Sokszor csinálta ezt, és megfigyeltem, hogy különféle jelentéssel bírtak egyes hümmögései. Ez például egy olyan fajta volt, amikor elismert valamit helyesnek.
- És veled mi a helyzet?
- Oh, én nem avatlak be ennyire, ne is reménykedj - kortyolt egyet az italába, de csupán csak azért, hogy megpróbálja elrejteni a mosolyát. Nos, nem sikerült, mert észrevettem. [...]
Végül az étel mennyei volt, de nagyrészt ismét én beszéltem. Hiába próbáltam szót kifacsarni belőle, folyamatosan hárított. Épp emiatt kezdtem kételkedni abban, hogy ez a randi valóban jó ötlet volt-e. Nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz több ilyen alkalmunk, de megpróbáltam a lehető legjobban álcázni azt, hogy a hangulatom rohamosan csökkent. Szerettem a társaságát, viszont nem figyeltem meg rajta azt, hogy érdeklődne bármilyen módon is irántam. Már-már kezdtem elhinni, hogy csak azért ment bele az ebédbe, hogy végre leszálljak róla, amit elég bántónak találtam. Hiába tudtam, hogy igazából én erőltettem a dolgot, ő pedig az elejétől kezdve elutasított, mégis fájt.
Ahogy kimentünk, még elmentünk sétálni egy kicsit. Csak kolbászoltunk az utcák között, minden cél nélkül. Mondanám, hogy csupán kiélveztük az utolsó perceinket egymással, de Al Haitham nem éppen úgy tűnt, mint aki élvezte volna a velem eltöltött időt, így megpróbáltam valami -ezúttal tényleg- kifogást keresni, hogy miért kell hazamennem.
- Nekem mennem kellene haza, még ki kell takarítanom a házat, mert holnap jönnek hozzám vendégségbe.
- Igazán? Kik?- pillantott le rám, mintha nem hitt volna nekem.
- Csak pár barát.
- Akkor menj nyugodtan. Érezd jól magad velük.
- Köszönöm - bólintottam.- Illetve a mai napot is. Majd találkozunk - intettem, de megfogta a karom. Óvatosan, mégis megakadályozott abban, hogy tovább mehessek. Érdeklődve néztem rá, mire ő kicsit lentebb hajolt felém.- Szeretnél még valamit?
- Tisztában vagyok azzal, hogy csak szabadulni akarsz. Mindig tisztaság vesz körül, akármennyire szeleburdi is vagy. Szóval csak, hogy tudd: nem éreztem rosszul ma magam veled. Szimplán majd idővel osztok meg veled dolgokat, ha továbbra sem szállsz le rólam.
- Szóval lesznek még ilyenek?
- Engem nem zavarna - mosolyodott el, de épphogy csak egy kicsit.- Észrevettél ma valami furcsát?
- Hmmm..- kezdtem el gondolkodni.- Nem volt rajtad a fejhallgatót, amióta megjelentem.
- Pontosan. Ami azt jelenti, hogy nem terveztem kizárni a hangodat, ergó?
- Figyelni akartál rám..- suttogtam, ahogy realiztáltam, hogy valójában még soha senki mellett nem vette le azt a kütyüt a fejéről. Hirtelen melegség járta át a mellkasom, és kicsit el is mosolyodtam, ahogy a szemeibe néztem.
- Érezd jól magad holnap, [Név] - engedett el, de egy kicsit a hajamra simított még.- Miután elbúcsúztatok holnap, nyugodtan kopogj be hozzánk. Kaveh végre nincs otthon, csend van.
- Akkor holnap - biccentettem boldogan.- Szia!- integettem neki, mire ő válasz nélkül megfordult és felemelte a kezét, egyfajta elköszönés képpen, majd lassan elsétált, miközben ismét fülére húzta a zajszűrőt.