Genshin Impact Oneshots

Venti x Reader II.

Itt is az új rész, valamint folytatása a legutóbbi Venti x Reader történetnek, talaberluca kérésére, remélem tetszik ^^ <3 

Másnap fel is kerestem az inazumai hölgyet, aki hónapokkal korábban állást ajánlott nekem. Noha várnom kellett hosszas napokat egy válaszlevélre, s ez idő alatt szinte teljesen elizoláltam magam az emberektől, reménykedve egy olyan üzenetben, miszerint mehetek külföldre dolgozni, amikor megkaptam a borítékot, egyszerre éreztem feloldozva magam, illetve teljesen elkeseredettnek. A nő azt írta, hogy még mindig nagyon szívesen fogadnának engem, illetve, ha nekem az megfelel, akkor beszéljek Beidoval, ő majd elvisz engem az elektromos istenség földjére. Kissé huzakodva ugyan, de végül bepakoltam a bőröndömbe a legszükségszerűbb holmijaimat, s már indultam is a közelebb eső kikötőhöz. Körbe kérdeztem, hogy Beido hajója mikorra is várható, s mivel csak másnapra jelezték az érkezését, így kivettem egy szobát az éjszakára. 

Furcsa volt a szálláson is aludni, de közel sem annyira, mint a hajón, vagy már Inazumában. Minden helytelennek tűnt. Matracon kellett aludnom, más ételek voltak, mások voltak a szokások, a szagok, az emberek, még a gyerekek is másként viselkedtek. A szabályokat megjegyezni pedig elég nehézkesen ment. De legalább a munka jó volt. Talán az volt az egyetlen dolog, amit élveztem az ottlétem során. Olyankor teljesen átszellemültem, nem gondoltam a saját problémáimra, csak mértem, varrtam, és a bolt vagy a vevő gondjain vesződtem. Nem létezett az üzleten belül sem magány, sem szerelmi bánat, de még honvágy sem. Azonban amint átléptem a küszöböt...

- Üdv, lakás - sóhajtottam kedvtelenül, ahogy levettem a cipőm a bejáratnál, és sokadjára néztem körbe a bérelt otthonomon. 

Igyekeztem úgy kidekorálni, ahogyan a régit, de valahogyan mégsem tűnt jónak sehogy sem. Nem voltam képes magaménak érezni azt a hatalmas teret, amit havonta megvettem. Körbefontam karjaim magam körül, pedig nem lett volna szabad fáznom. Nyár volt, tombolt a hőség, én mégis majd' megfagytam. Sokáig nem értettem, hogy mi lehetett a bajom, de végül rájöttem: hiányzott Mondstadt, de legfőképpen hiányzott Venti. 

Elnyúltam az ágyamon, s lehunyt szemekkel kezdtem el alaposan átfontolni az összes döntésemet, amit az utóbbi időben hoztam meg. Be kellett látnom, hogy amit tettem, nem volt más, mint puszta menekülés. El akartam rejtőzni attól, hogy meglássam esetleg a dalnokot, miként engem kiszúrva elfordul az irányomból. Nem akartam emlékeztetni magam arra, hogy elhagyott. Azonban nem volt helyes azon nyomban írnom a jelenlegi főnökömnek. Túlságosan érzelemmel fűtött, gyorsan meghozott döntés volt, amiben egy cseppnyi logika sem volt megtalálható abban a helyzetben. Csupán érzelmek. Keserűen nevetnem kellett a konklúziómon, amely világosabb volt a Napnál is; menekültem a magány elől, s végül csak még inkább egyedül lettem. Hiába éltem Inazumában már egy jó ideje, egyetlen igazi barátságot sem sikerült megkötnöm. Míg a hazámban legalább volt egy-két olyan ember, akivel össze tudtam járni, és beszélgetni tudtam velük, ez itt nem adatott meg. Kívülállóként kezeltek engem. Talán az egyetlen személy, akivel néha napján sikerült kicsit elcsevegnem, az Thoma volt. Azonban mivel a Kamisato testvérek végett rettenetesen elfoglalt emberről beszélek, nem sok ideje volt rám, amit teljességgel meg is értettem. 

Ezúttal higgadt fejjel kezdtem el átgondolni, hogy minek kellene lennie a következő lépésemnek. Órák hosszat merengtem ezen, s mire beesteledett, meg is született a válasz: kivárom a következő fizetést, aztán hazamegyek. Beláttam, hogy otthon nem csak Venti volt nekem, ami, illetve aki boldoggá tudott tenni. S ha őt nem is kaphattam vissza, a többi dolog, valamint személy még mindig ott volt. Így hát összeszorítottam az állkapcsom azalatt a maradék három hét alatt, s végül amint kézhez kaptam a pénzem, elmagyaráztam a főnökömnek, mik is a szándékaim. Sajnálta, hogy erre jutottam, de megértette, s jó utat kívánt nekem haza. Ezúttal nem a sokak által kedvelt, női kapitánnyal utaztam haza, csupán megkérdeztem pár hajóst, hogy kik mennek Liyue vagy Mondstadt környékére, s az első ember mellé beszegődtem, aki rábólintott. 

Napok elteltével pedig már ismét az otthonomban lehettem. Nem adtam el a házat, valahogyan érezhettem előre, hogy vissza fogok térni. Szinte ugyanolyan volt, mint ahogyan otthagytam, csak büdös, poshadt levegő volt odabent, valamint egy kicsit portalanítanom kellett. De mindettől eltekintve, végre otthon éreztem magam. Amint kipakoltam, meg is tettem az első utam a városban, mivel kellett egy kis élelmiszer otthonra. Sokan meglepődtek, hogy viszont láthattak, s a legtöbb ember arcáról vidámságot olvastam le. 

Megvettem mindent, amit szerettem volna, illetve elintéztem azt is, hogy oda mehessek vissza dolgozni, ahonnan elmentem. Illetve, mivel nem volt kedvem aznap este főzöcskézni már, inkább elmentem megvacsorázni. Egy kinti asztalhoz ültem, s csendesen eszegettem, amikor arra figyeltem fel, hogy valaki levetette magát a velem szembe lévő székre. Ránéztem az illetődre, és Istenemre esküszöm, majdnem megfulladtam ott helyben, csupán egy aprócska kis köhögés választott el a halálomtól.

- Venti?!- néztem rá könnybe lábadt szemekkel. Nos, a könnyek nagyrészt a fuldoklásom miatt ültek ott, de közre játszott az is, hogy elérzékenyültem. 

- Jobban vagy?- paskolt még párat a hátamon, mire én szótlanul bólintottam egyet.- Helyes - mosolygott, s visszaült elém.- Jó újra látni. Azt hittem Inazumában vagy. 

- Ma érkeztem - vontam vállat.- Nem éreztem jól magam ott.

- Hogy-hogy?- figyelte az arcom érdeklődve.

- Nem voltak barátaim, háziállatom sem, mindig egyedül voltam, hiányoztak a megszokott ízek, emberek... te..- sóhajtottam fel keserédesen.- Nem ért fel ezzel a hellyel. Ott is minden csodálatosan szép volt, de... 

- Nem volt az igazi.

- Hát nem - mosolyodtam el.- És öhm.. Itt mi a helyzet? Hogy mennek a dolgok?

- Jól - vágta rá.- Jól.. azt hiszem. 

- Hiszed?- vontam fel egyik szemöldököm, ahogy felfelé görbültek ajkaim szegletei.

- Az igazat megvallva, nehezemre esik odafigyelni a dolgokra, amióta nem vagy itt.

- Ezt értsem úgy, hogy a napjaid általában reggeltől estig ivászattal töltötted?

- Nagy vonalakban - vakarta a tarkóját, ahogy kínosan felnevetett.- Nehezen birkóztam meg azzal, hogy tényleg elutaztál. Azt hittem, hogy csak a fejemhez vágod. 

- Kicsit meg is bántam - turkáltam az ételemben.- Könnyebb lett volna itthon maradnom a seggemen, és elfogadnom, hogy soha nem leszünk együtt.

- Még mindig haragszol rám?- nézett rám óvatosan, mintha félt volna a választól. Sebezhetőnek tűnt, emiatt pedig képtelen voltam az arcába hazudni.

- Dehogy haragszom. 

- Akkor esetleg... tudnál adni nekem egy esélyt arra, hogy ne viselkedjek gyerekesen, és ne hagyjam, hogy egy traumám irányítsa az életem? Hogy boldogan élhessek az oldaladon, és a halálodig szeresselek?

- Biztosan nem futamodnál meg újra? És nem fogsz undorodni tőlem, ha már öreg leszek?

- Esküszöm neked, hogy mindenképpen szeretni foglak, az idők végezetéig!- elszánt volt, láttam rajta. Pár másodpercig gondolkodtam, végül pedig belementem.

- De ne merd újra darabjaira törni a szívem - csúsztattam kezem az övére, az asztalon, mire ő összekulcsolta az ujjainkat, majd egy puszit nyomott a kézfejemre. 

- Becsület szavamat adom neked, Istennőm, hogy úgy fogom őrinzi a szíved, mintha a világ legértékesebb kincsére vigyáznék.

- Miért, nem az a legértékesebb kincsed?

- Te vagy a legértékesebb kincsem - mosolygott rám szerelmesen.