Genshin Impact Oneshots

Hu Tao x (Fem!) Reader

Itt is az új rész Narancsosle kérésére, remélem tetszik ^^ <3

Mindig is irigyeltem azokat, akik megtalálták a másik felüket. Bezzeg velem ez a csoda még nem történt meg, hiába kerestem. A hajamban ott csüngött az ezüst kis korong, aminek a párja valahol a nagyvilágban ott volt. Minden este fáradt sóhajjal szedtem kis a lapos, apró tárgyat a copfomból. Mindent megadtam volna azért, hogy valakinél egyszer megleljek egy ugyanilyen darabot, az maga lett volna a varázslat számomra. De kezdtem feladni, holott még csak frissen töltöttem a tizennyolcat. A barátaim szerint nem volna szabad ilyen hamar letennem a dologról, de úgy éreztem, hogy soha nem lelek rá arra a bizonyos személyre. 

Az iskola elvégezte óta otthon lógattam a lábam, semmi életmotivációm nem volt, a szüleim pedig azt mondták, hogy maximum fél évig még folytathatom ezt, aztán ha nem szerzek magamnak munkát, utcára tesznek. Az elején kellemes volt; enyém volt a ház, a zsebpénzem épp fedezte azt, amit épp venni akartam, így nem panaszkodhattam. Élveztem, hogy nem kellett túlzottan kimennem emberek közé, a tömött utcákra. Szívesebben élveztem a szobám adta komfortot, mint a hangoskodó kétlábon járó seggfejek közé menni. Éppen elég volt annyi szocializáció, amikor átjöttek a barátnőim hozzám, esetleg én ugrottam be hozzájuk. 

Azonban a fél év hamarosan letelni látszott, így elkezdtem munkalehetőségek után kutatni a környéken. Pár állást megcéloztam, de végül egyik munkahely sem akart alkalmazni, ami kicsit elszomorított, de nem adhattam fel, elvégre nem szándékoztam a hajléktalanok közé tartozni. A legutolsó a városban egy temetkezési iroda volt, s hiába nem voltam oda az ilyesféle dolgokért, szerettem volna állást kapni, így be is adtam az önéletrajzom. A főnök nem volt ott, de egy igazán elegáns férfi azt mondta, hogy amint beteszi a lábát a felettese, azonnal átadja a papírjaim neki, illetve elkérte a telefonszámom is, hogy értesíthessenek. Gyomorgörccsel ültem a telefonom felett aznap, de nem keresett senki, így este tizenegykor már takarodót fújtam inkább. Másnap reggel azonban a telefonom csengőhangjára ébredtem fel.

- Igen?- kérdeztem álmosan, miközben felültem, s szabad kezemmel a szemem dörzsöltem.

- Helló, Hu Tao vagyok. A Wangsheng Temetkezési Üzlethelyiség vezetője. Te vagy [Teljes Név], igaz? Zhongli ezt a telefonszámot nyomta a kezembe, remélem nem tárcsáztam félre.

- Nem, én vagyok az, jó embert hívott. M-mi ügyben keresett?

- Be tudnál ma jönni tízre? Egy óra múlva.

- Oh, hogyne! Persze, összeszedem magam addigra!

- Remek!- Kuncogott.- Majd kint megvárlak az üzlet előtt, oké?

- Rendben, köszönöm szépen! Kellemes napot!

- Neked is - azzal kinyomta.

Izgatottan pattantam ki az ágyból, és igyekeztem elegánsra kicsípni magam. Nagyon szükségem volt arra a munkára, így hát megpróbáltam a lehető legszimpatikusabbnak kinézni. Noha magassarkúban kicsit nehézkesnek bizonyult a futás, de valahogy megoldottam, hogy ne menjen ki a bokám miatta, az utolsó pár méterben pedig sétálva igyekeztem stabilizálni a légzésem, hogy ne pihegve és leizzadva érjek oda. Nagyjából sikerült is, a szívem azonban hatalmasat dobbant, mikor megpillantottam a főnököm kint állni, s telefonjába merülve várni rám, azt hittem ott vetek neki egy szaltót hirtelen. 

- J-jó reggelt!- hajoltam meg előtte, mire mosolyogva legyintett.

- Neked is, de nem kell hajlongani. Alig vagyok idősebb nálad, egyetlen év nem jelent semmit. Na, gyere be - engedett be az ajtón mosolyogva.