Genshin Impact Oneshots

Scaramouche x Reader

Meg is hoztam az új részt apokapokhalomogott kérésére, remélem tetszik ^^ <3

Scaramoucheal közösen szöktünk meg a Fatuitól. Azt mondta, hogy ez rólunk szól, és mindkettőnk érdekét szolgálja. Ő kereshet magának egy Gnosist, és az azzá az istenné válhatna , aki szerinte lennie kellene, én pedig vele lehetek. Mindenféle hezitálás nélkül mentem bele az ötletébe, nekem nem számított semmi, csak az, hogy végre igazán együtt lehessünk. A társaink előtt mindig letagadott, nem vallott engem többnek holmi alatta való söpredéknél. De én tudtam, hogy jóval többet jelentettem neki már egy ideje, elvégre akkor nem engedte volna meg oly' sokszor, hogy a szobájában töltsem az éjszakát. Na meg nem is én lettem volna az a személy, akit elsőként maga mellé kerestetett, ha egy kiküldetésre indult, csapatban. Azt hittem, tisztában voltam azzal, hogy mit is jelentettem számára én valójában. Nos, tévedni talán a legemberibb tulajdonság a világon.

Rengeteg mindent megéltünk közösen, és élveztük, hogy hosszú-hosszú hónapokig senki sem talált ránk, hiába küldtek utánunk annyi kémet és bérgyilkost. Vicces volt nézni a szánalmas próbálkozásaikat, hogy felfedjék a hollétünket. Persze ő csak a saját feje után ment, az én ötleteimet szinte soha nem volt hajlandó meghallgatni, eltekintve pár alkalomtól, de nem hibáztattam érte. Elvégre mégiscsak a számára legfontosabb dolog nyomában voltunk, hogy megszerezzünk. Nagyon sok helyet bejártunk közösen; kutattunk, zsaroltunk, kémkedtünk, érdeklődtünk, én pedig rengeteget szórakoztam ezek mellett.

=====

- Aludj már el végre..- morgolódott a fiú, mire csak orrom ráncolva fordultam felé.

- Szerinted, ha el tudnék aludni, akkor fetrengenék itt kínomba, mint valami bolond?

- Próbálkozz jobban - morrant rám dühösen.- Idegesítő, hogy mindig megböksz..

- Jól van, ne legyél már ilyen...- sóhajtottam lemondóan, és mellkasához bújtam, mire kissé megrezzent. Azt hittem, hogy azért, mert jól esett neki a hirtelen jövő szeretet.- Sajnálom, jó éjt.

Válaszra már nem méltatott, csak lomhán átdobta egyik karját rajtam, és elaludt. Én igyekeztem nem mozogni, még úgy is, hogy ezúttal sem sikerült egyszerűbben elaludnom. Valahogy egyetlen aprócska fokkal mégis sikerült egyszerűbben és gyorsabban álomra hajtani a fejemet. Talán miatta volt, talán csak az abszolút kimerültségtől, igazából nem tudtam volna megmondani, hogy melyik járult hozzá egy pihentető éjszakához aznap. Valójában nem is lényeges, csak hálás voltam, hogy ezúttal nem kell ébren lennem a sötétségben.

=====

- Mondd, mihez akarsz most kezdeni? Itt vagyunk Sumeruban, itt valósággá válhat az álmod.- Kezdtem el kíváncsiskodni, ahogy átléptük a határt. Szép kis környék volt, meglehetősen a kedvemre valónak tartottam az ott lévő látványt. Csodaszépnek tartottam az egész helyet, és régebben még a történelméről is olvastam, így pedig sokkal izgalmasabbnak bizonyult a helyzet, miszerint végre eljutottam ide is.

- Istenné válok. Adj nekem néhány hetet, meg tudom oldani.

- És velem mi lesz? Nem beszéled a nyelvet, vagy... mégis?

- Te ennyire hülyének nézel?!- csapott az irányomba dühösen, de időben sikerült kitérnem az ökle elől.

- Nem, dehogy!- szabadkoztam azonnal, de semennyire nem értettem a helyzetet. Nem láttam tisztán, hogy mégis miért viselkedett velem úgy, ahogyan akkor, amikor még a Fatuinak dolgoztunk, és a felettesem játszotta el.- De kikophat valakinek a nyelvtudása, én csak-

- Istenné fogok válni, te pedig azt hiszed, hogy nem tudom beszélni ennek az idióta országnak a nyelvét?- nevetett fel, mintha el sem hitte volna amit mondtam neki. Engem viszont megrémisztett a viselkedésével.

- Csupán örültem volna, ha továbbra is a hasznodra tudok válni. Megtanultam a nyelvet, é-én az alapokat már tudtam odahaza is, de idefele elkezdtem jobban beleásni magam a dologba, hátha szükséged lenne rám ebben esetleg. Mindezt miattad kérdeztem meg, és miattad sajátítottam el az itt használatos nyelvet!

- Senki nem kért tőled ilyesmit - nézett rám megvetően.- Egészen eddig a hasznodat vettem... mondhatni - fintorodott el a végére. A szívem hangos reccsenése pedig megtöltötte egész lényemet.- Most már semmire nem vagy alkalmas. Menj ahova akarsz, nincs szükségem holmi piszkos emberre, ahhoz, hogy a talpam csókolják az emberek itt kis időn belül.

- Te ezt nem mondhatod komolyan - túrtam a hajamba, miközben egy ideges nevetés hagyta el a számat.- Nem tennél ilyet velem. Velünk.

- Velünk? Sosem volt olyan, hogy "velünk", [Név]! Ébredj már fel! Ennyire te sem lehetsz lassú, vagy tévednék talán? Problémáid vannak a felfogásoddal talán?

- N-nem, te... nem... Te nem..!- szöktek könnyek a szemeimbe hirtelen.- Engedd, hogy bebizonyítsam, hogy hasznos lehetek a számodra! Hogy megmutassam, mennyire nagyon szeretlek téged, Scara! Könyörgöm neked!- kérleltem szánalmasan, mintha tőle függött volna az egész hátralévő nyomorúságos életem. Persze nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy csak undorodott arckifejezéssel egyet hátra lépett.

- Inkább kotródj, mielőtt nem leszek ilyen kíméletes, és megöllek itt helyben!

- De-

- Takarodj!

Végre felfogtam, hogy komolyan gondolta. Így el is indultam, reménykedve abban, hogy a nálam lévő pénz elég lesz szállásra néhány napig, amíg nem keresek magamnak munkahelyet. Gondoltam, csak kell neki egy kis idő. Azt hittem, hogy ha adok számára teret, majd egy szó nélkül vissza fogad engem, és nem kell nélküle élnem. Naiv voltam, jobban, mint azt kellett volna. Így ugyanis aláírtam a halálos ítéletem, saját magamnak. Nem is értem, miért ért meglepetésként az, amilyen fejlemények követték a tetteim.

Egy teljes hétig nélküle éltem egy aranyos kis kiadott szobában. Igazából nem is lett volna rossz az új élet, ha megoszthattam volna vele. Ugyanis veszettül hiányzott, mindannak ellenére is, ahogy viselkedett és beszélt velem. Abba a hitbe kergettem bele önmagam, hogy valójában nem gondolt komolyan semmit, amit kiejtett a száján, és csak a felfokozott idegesség miatt vágta hozzám azokat a szörnyű dolgokat, hiszen nem kis felelősség istenné válni, és meg is tartani a pozíciót, az emberek szeretetével. Emiatt pedig elkezdtem szaglászni utána. Követtem, és megfigyeltem minden lépését, több napon át. Azt hittem, hogy semmit nem vett észre a tevékenykedésemből, de mint az egy este kiderült, semmi nem terelte el a figyelmét.

- Nem elmondtam neked, hogy megöllek, ha nem hagysz békén?- kérdezte a levegőbe, amikor megállt az út kellős közepén. Sehol nem volt egyetlen ember sem, abszolút csend honolt az utcákon. Ez nem az a környék volt, ahol éjszaka életre kelt mindenki.- Ne játszd azt, hogy megőrültem, told ide a segged, [Név]!- hangja ezúttal már ismételten keményen csengett, dühös éllel. Így jobbnak láttam, ha valóban kilépek a rejtekhelyemről. Mögé sétáltam, ő pedig nem fordult meg. Egy ideig.- Miért követsz?

- Nem tudok úgy élni, hogy nem vagy mellettem, értsd meg. Szükségem van rád. Hidd el, megpróbáltam boldogulni, de minden egyes nappal csak jobban érzem a hiányod, és kezdek belehalni. A következő dolog nem volt más, amit éreztem, mint egy hirtelen jövő, éles fájdalom a hasamban. Annyira lefoglaltak az érzelmeim, és a reménykedés, hogy nem tudtam reagálni a felém közelítő pengére, mely jó mélyen a hasamba fúródott. Ahogy a vérző pontról felnéztem, magam elé, Scaramouche önelégült mosolyát véltem felfedezni.

- Nem érdemled meg, hogy az első hívőm legyél, aki a Mennyekbe dicsőít. Kár - kuncogott, ahogy kirántotta a kis kést belőlem.- Így azt hiszem, valóra kell váltanom amit mondtál. Hogy is említetted? "Kezdek belehalni"? Nos, ezen segíthetek. Mert egy ilyen kedves embert "szeretsz". Nagyon szívesen - azonban ahogyan mondta, cseppet sem volt kedves a hangzása.- Utolsó szavak?

- Bánni fogod, amire készülsz, ha megteszed - fúrtam tekintetem egyenesen az övébe, mire egyetlen mozdulattal elvágta a torkom. Szemeim kikerekedtek, de minden kezdett elsötétülni, így nem láttam sok mindent. A legutolsó emlékem a kuncogás volt, és egyetlen mondat, mielőtt léptek távolodását hallottam volna.

- A halálod soha nem fogom megbánni, hisz jelentéktelen volt, pont, mint az életed.