Genshin Impact Oneshots

Venti x Reader

Itt is az új rész ThatsMeKanga kérésére, remélem tetszik ^^ <3

- Nem is csodálkozom, hogy megint itt talállak, tudod?- vágtam le magam az egyik székre az Angel's Share-ben. Persze az iszákos dalnok már leöntött pár pohárral a kedvenc borából, s látszólag nem szándékozott egyhamar kisétálni az épületből. 

- Nahát, [Név]~!- csimpaszkodott jobb karjával nyakamba, s közel hajolva vigyorgott az arcomba. Lehelete átázott a szeszes ital szagával, így szemöldököm ráncolva, enyhe fintorba váltott az arcom.- Mit csinál itt a kedvenc varrónőm~?

- Történetesen téged keres..- sóhajtottam fel. Nem lesz egyszerű így beszélnem vele, gondoltam. Pedig fontos lenne ma megtudnom, hogy mi a véleménye, mert holnapra kérte a vevő, ő pedig az első találkozásunk óta a bírám. Szubjektíven szemlélte a dolgokat, nem félt kimondani, ha szerinte valami nem passzol a ruhán. Ezt szerettem benne talán az egyik legjobban: mindig az igazat mondta nekem, ha a véleményét kértem ki. 

- Oh, a ruha! Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből, ehe~ - kuncogott fel, de csak a fejem csóváltam. Megszoktam. Szertett lerészegedni, szórakozni. Nem is vádoltam érte, nekem is jól esett néha napján kiengedni a munka és emberek okozta stressz gőzét, s én sem állok meg egy pohárnál, de azért nem állítom, hogy nem tartom soknak azt a mennyiséget, amennyit ő legurít sokszor nyelőcsövén. 

- Majd este, józanul, látogass meg, bent leszek.

Azzal kisétáltam. Torkomban gombóc növekedett, nem szerettem, hogy ennyire sokat iszik. Az okát persze nem mondta meg soha, csak azzal bújt ki a kérdés alól, hogy szereti Diluc borait. Tény, s való, hogy isteni finomak a borok és egyéb italok abban a fogadóban, de nem hittem el, hogy csupán ennyi lenne a háttérben. De nem akartam erőltetni a dolgot, elvégre ki vagyok én neki? Senki, csupán valaki, akitől néha elcsen egy-két csókot, párszor meglepi virággal, de ennyi. Soha nem mondtuk ki, hogy mik is vagyunk igazán, de lehet jobb is volt így. Legalábbis ezzel nyugtattam magam; ha nincs komoly kapcsolatod, nem kell aggódnod azért, hogy ez is zátonyra fut, mint az összes többi. De akkor mégis miért fáj már most a helyzet?

Ismét beletemetkeztem a munkába. A környék egyik legjobb varrónőjének számítottam, így rengeteg megredelésem volt, amik miatt nem sokszor engedhettem meg magamnak a pihenést. Szerettem a munkám, egyszerűen imádtam ellepni magam az anyagokkal, s valami egyedit, különlegeset létrehozni a két kezemmel. De az emberek bonyolultak, s nem mindig értem őket, ami viszont néha megnehezíti a dolgom. 

Ahogy rápillantottam az órára, már elmúlt tizenegy is. Nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy ezalkalommal is elveszett az időérzékem és túlvállaltam magam. De ami jobban zavart, az az volt, hogy Venti be sem dugta a fejét. Biztosan elaludt, teljesen kiütve magát. Ez tűnt a legracionálisabb válasznak. Nem lepett meg, nem ez volt az első alkalom, mikor az ivás miatt nem jelent meg a megbeszélt helyen és időpontban. Kezdtem azt érezni, hogy fel kellene adnom. Hiszen minek is hajtok olyan erősen azért, hogy jobban odafigyeljen rám? Nincs semmi értelme. Persze a csókokkal levesz a lábamról, s mikor megajándékoz valamivel csak úgy, vagy bocsánatkérés miatt, az is jól esik. Arról nem is beszélve, amikor előad nekem, hogy kellemes dalt, hogy jobban menjen a munka. De megéri? Magam sem tudtam. 

Mivel már nagyon csukódtak le a szemeim, feladtam. A ruhát, amit elkezdtem megcsinálni, hogy reggel kevesebb dolgom legyen, összehajtottam és elmentem összeszedni a dolgaim. A papucsom, amiben dolgoztam, levettem, helyette pedig felvettem a cipőm. Leemeltem a fogasról a kabátom, valamint a kalapom is, s ezeket magamra öltve elfújtam a plafonon lévő lámpa mellett meggyújtott gyertyákat. A kulcsom elővettem, s bezártam a boltot. Ha nem lettek volna az utcákon lámpák, az orrom hegyéig sem láttam volna. Már épp indultam hazafelé, amikor meghallottam, hogy valaki a nevem kiabálja, így megfordulva figyeltem a felém siető személyt.

- Venti?- pislogtam nagyokat, amikor megállt előttem, kissé pihegve. 

- Ne haragudj! Nagyon sajnálom, hogy nem értem ide hamarabb! Nagyon restellem a dolgot - hajolt meg előttem, mire oldalra döntve a fejem néztem őt.

- Felejtsd el, Venti. Nem érdekes. Menj haza..- suttogtam, s fordultam volna el, de óvatosan elkapta a csuklóm, ezzel megállásra késztetve.

- Kérlek, hadd tegyem jóvá. Megnézem a ruhát, holnap már nyitásra nálad leszek, sőt elmegyek eléd és zárásig veled leszek. Kérlek, ne haragudj - hangja kétségbeesetten csengett. Mi a fene ütött belé?

- Valami baj van? Miért viselkedsz így?- vontam össze szemöldökeim. Teljesen össze voltam zavarodva, így még nem láttam.

- Csak nem akarok még egy fontos személyt elveszíteni - ahogy felnézett, szemeiben könnyek csillantak meg.

- Na jó, jössz velem haza és szépen elmeséled, mi ez az egész, mert egy kukkot sem értek.

- Rendben - bólogatott serényen. [...]

Amint hazaértünk, levettük a cipőinket, én a kabátom is, illetve a fejfedőm, beléptünk a jól fűtött konyhába. Rákérdeztem, kér-e valami harapnivalót vagy innivalót, de csak fejét csóválta, így magamnak készítettem egyedül vacsorát. Amíg azzal nem végeztem, hallgatásba búrkolóztunk. Éreztem, hogy valami nagyon fájdalmas dologról lehet szó, ha már egy szó sem hagyta el a száját negyvenöt perce. Végül sóhajtva ültem le a dohányzó asztalhoz, egy nagy kanapéra, egy nagy tálnyi [kedvenc vacsorának való]-val, s csak néztem őt. Kellett neki pár plussz pillanat, hogy összeszedje magát, majd nekikezdett.

Nem szóltam közbe, csak hallgattam a történetét. Nagyon is meglepett, amit mesélt. Eszem ágában sem volt megkérdőjelezni, hogy igazat mond-e, elvégre amennyire aggódott, nem hazudott volna az arcomba. Nem tagadom, elpityeredtem, de ő csak egy fájdalmas mosollyal kitárta karjait, hogy közéjük bújjak, így hezitálás nélkül simultam ölelésébe. Ezután tartott egy kis szünetet, biztos voltam benne, hogy azért, hogy ne törjön meg. Majd folytatta. Nem szépített a dolgokon, kitálalt teljesen. Sebezhető volt, így kétségem sem volt afelől, hogy gyakorlatilag az elsők között vagyok, akik tudják a titkát, s szinte a kezembe adott egy tőrt, úgy szólva: ezután rajtad áll, hogy kitartasz-e mellettem, vagy itthagysz. A döntés a te kezedben van.

Alig tudtam megszólalni, amikor befejezte. Nem is kényszerített rá, tudta jól, hogy fel kell dolgoznom. Nyomott egy puszit a fejem tetejére, s felkelt mellőlem. Mikor nagy, könnyes szemekkel ránéztem, csak elmosolyodott.

- Hozok takarót.

Azzal eltűnt a szobámban, s pár másodperc elteltével ki is jött onnan, kezében a vastag takarómmal, amit rám terített. 

- Fáradt vagy. Aludj csak. Álmodj szépeket, [Név] - simított arcomra, de mikor el akarta venni, megfogtam a kezét. Puha volt és hideg, vékony ujjai megremegtek.

- Énekelsz altatót?- szipogtam, mire felkuncogott.

- Persze, hogy is mondhatnék nemet neked?- jött a válasz, mire arrébb kúsztam, hogy le tudjon ülni rendesen. Elhelyezkedett, s lehunyt szemmel énekelni kezdett. Hangja selymes volt, nyugtató és dallamos. Tökéletes álmosító dal volt, az egyik kedvencem, tudta jól, hogy szerettem mindig is, amit ekkor énekelt el nekem. Amikor befejezte, már kezdtem volna elbóbiskolni, de még ébren voltam, így nem engedtem felkelni.- [Név]?- suttogta nevem.

- Aludj ma itt - suttogtam álmosan, laposakat pislogva.- Nem adlak fel, ha erre vagy kíváncsi - mosolyogtam halványan, mire felsóhajtott egy boldog mosollyal.

- Adj helyet akkor, be is költözöm egyből - viccelt, mire felnevettem. Megemeltem a takarót, így mellém dőlve szorosan magához húzott, ahogy betakartam.

- Nem korai az még egy kicsit?

- Jó, akkor majd egy hét múlva?- dörgölte nekem az orrát nevetve, mitől kacagásom folytatódott.

- Szeretlek, te majom - néztem szemeibe, amik egyre inkább csillogni kezdtek. 

- A számból vetted ki a szót - nyomott puszit orromra boldogan.