Itt is az új rész Narancsosle kérésére, remélem tetszik ^^ <3
Mindig is irigyeltem azokat, akik megtalálták a másik felüket. Bezzeg velem ez a csoda még nem történt meg, hiába kerestem. A hajamban ott csüngött az ezüst kis korong, aminek a párja valahol a nagyvilágban ott volt. Minden este fáradt sóhajjal szedtem kis a lapos, apró tárgyat a copfomból. Mindent megadtam volna azért, hogy valakinél egyszer megleljek egy ugyanilyen darabot, az maga lett volna a varázslat számomra. De kezdtem feladni, holott még csak frissen töltöttem a tizennyolcat. A barátaim szerint nem volna szabad ilyen hamar letennem a dologról, de úgy éreztem, hogy soha nem lelek rá arra a bizonyos személyre.
Az iskola elvégezte óta otthon lógattam a lábam, semmi életmotivációm nem volt, a szüleim pedig azt mondták, hogy maximum fél évig még folytathatom ezt, aztán ha nem szerzek magamnak munkát, utcára tesznek. Az elején kellemes volt; enyém volt a ház, a zsebpénzem épp fedezte azt, amit épp venni akartam, így nem panaszkodhattam. Élveztem, hogy nem kellett túlzottan kimennem emberek közé, a tömött utcákra. Szívesebben élveztem a szobám adta komfortot, mint a hangoskodó kétlábon járó seggfejek közé menni. Éppen elég volt annyi szocializáció, amikor átjöttek a barátnőim hozzám, esetleg én ugrottam be hozzájuk.
Azonban a fél év hamarosan letelni látszott, így elkezdtem munkalehetőségek után kutatni a környéken. Pár állást megcéloztam, de végül egyik munkahely sem akart alkalmazni, ami kicsit elszomorított, de nem adhattam fel, elvégre nem szándékoztam a hajléktalanok közé tartozni. A legutolsó a városban egy temetkezési iroda volt, s hiába nem voltam oda az ilyesféle dolgokért, szerettem volna állást kapni, így be is adtam az önéletrajzom. A főnök nem volt ott, de egy igazán elegáns férfi azt mondta, hogy amint beteszi a lábát a felettese, azonnal átadja a papírjaim neki, illetve elkérte a telefonszámom is, hogy értesíthessenek. Gyomorgörccsel ültem a telefonom felett aznap, de nem keresett senki, így este tizenegykor már takarodót fújtam inkább. Másnap reggel azonban a telefonom csengőhangjára ébredtem fel.
- Igen?- kérdeztem álmosan, miközben felültem, s szabad kezemmel a szemem dörzsöltem.
- Helló, Hu Tao vagyok. A Wangsheng Temetkezési Üzlethelyiség vezetője. Te vagy [Teljes Név], igaz? Zhongli ezt a telefonszámot nyomta a kezembe, remélem nem tárcsáztam félre.
- Nem, én vagyok az, jó embert hívott. M-mi ügyben keresett?
- Be tudnál ma jönni tízre? Egy óra múlva.
- Oh, hogyne! Persze, összeszedem magam addigra!
- Remek!- Kuncogott.- Majd kint megvárlak az üzlet előtt, oké?
- Rendben, köszönöm szépen! Kellemes napot!
- Neked is - azzal kinyomta.
Izgatottan pattantam ki az ágyból, és igyekeztem elegánsra kicsípni magam. Nagyon szükségem volt arra a munkára, így hát megpróbáltam a lehető legszimpatikusabbnak kinézni. Noha magassarkúban kicsit nehézkesnek bizonyult a futás, de valahogy megoldottam, hogy ne menjen ki a bokám miatta, az utolsó pár méterben pedig sétálva igyekeztem stabilizálni a légzésem, hogy ne pihegve és leizzadva érjek oda. Nagyjából sikerült is, a szívem azonban hatalmasat dobbant, mikor megpillantottam a főnököm kint állni, s telefonjába merülve várni rám, azt hittem ott vetek neki egy szaltót hirtelen.
- J-jó reggelt!- hajoltam meg előtte, mire mosolyogva legyintett.
- Neked is, de nem kell hajlongani. Alig vagyok idősebb nálad, egyetlen év nem jelent semmit. Na, gyere be - engedett be az ajtón mosolyogva.
- Egy év?- illetődtem meg.
- Igen, tizenkilenc vagyok. Kicsit fiatal egy ilyen hely vezetéséhez, gondolhatod - vont vállat mosolyogva.- De én szeretem.
- A holtak társasága néha jobb, mint az élőké - sóhajtottam mosolyogva.
- Egyetértek. Na, de... Frissen végeztél, igaz?- vetett egy pillantást a papírjaimra, amint beértünk az irodájába.
- Igen, így van. Fél éve végeztem el a középiskolát.
- Továbbtanultál?
- Nem - ráztam a fejem.- Elegem volt a tanulásból, ha őszinte akarok lenni.
- Megértem - kuncogott.- Miért is szeretnél itt dolgozni?
- Nincs más már a közelben, ez az állás az utolsó lehetőségem a közelben, sehol máshol nem vettek fel.
- Hát... el kell szomorítsalak...
- Áh.. Nem gond, öhm... sajnálom, hogy raboltam az idejét..- álltam fel a székből, de ő elkapta a csuklóm.
- Végig sem hallgatod a főnököd? Milyen modortalan.
- Tudom, mit jelent ez a- a mimet?
- Fel vagy véve. Csak tréfáltam!
- Komolyan?
- Halálosan komolyan!
- Köszönöm!- ugrottam a nyakába vigyorogva.- Oh, elnézést.
- Nem, semmi baj - nevetett és megpaskolta a vállam.- Holnap már kezdhetsz is. Gyere be nyolcra.
- Rendben!- bólogattam mosolyogva.
Őszintén szólva nagyon is élveztem ott a munkát. Azt hittem, hogy morbid lesz majd, kerülgetni fog a hányinger és utálni fogom, szinte menekülni akarok majd, de nem így lett. Igazán nyugodt és kellemes környezetet biztosított a hely, jó érzés volt reggel átlépnem a küszöböt, délután pedig fájt a szívem, hogy haza kell mennem. De talán befolyásolt az is, hogy imádtam a főnököm társaságát. Hiába szeretett megviccelni másokat, bele értve engem is, sosem tudtam haragudni rá. Csupán jókat nevettem vele együtt, akárhányszor halálra rémített, s nem vettem a szívemre, csupán ilyen volt a személyisége, így volt elragadó. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett meg. Azonban féltem: mi van, ha nem egyezik a hajdíszünk? Igyekeztem meglesni, milyen van neki, de nem láttam semmiféle hajdíszt. Létezik olyan, hogy valakinek nincs?
Egy nyári napon azonban levette előttem a sapkáját, amit mindig viselt, amikor láttam. Megcsillant a Nap fényében valami a hajában, s úgy gondoltam, itt az esélyem. Közelebb osontam, hogy szemügyre vehessem kicsit közelebbről, de ekkor megfordult, s érdeklődve nézett rám, az arcom pedig vörösre gyúlt a közelségétől.
- Segíthetek valamiben, [Név]?
- Öhm izé... azt hittem neked nincs ilyen kis érméd.
- Már hogy ne volna? Minden embernek van.
- Csak sosem láttam. Miért rejtegeted?
- Mert azt akarom, hogy ne ez határozza meg azt, hogy ki érdeklődik irántam. Azt akarom, hogy azért kedveljen meg valaki, aki vagyok, ne azért, mert egymásnak vagyunk szánva. Érted, ugye?
- Persze, teljesen jogos - biccentettem, mire elmosolyodott.
- Mellesleg, ugyanaz, mint neked - kacsintott, s elment mellettem. Én teljesen sokkban álltam ott továbbra is, ledermedve. Ő mindvégig tudta? Nem értettem, miért most mondta el ezt nekem. Látszik, hogy tetszik nekem? Azt hittem, jól titkolom.- Na mi lesz már, lelki társam, nem jössz dolgozni?- nézett vissza az ajtóból sunyi mosollyal a lány, mire megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, s piros arccal siettem mellé.
- Te tudtad?- kérdeztem rá, miközben a koporsókkal megtelt terembe sétáltunk leltározni.
- Már a legelején. Nem rejtetted véka alá a sajátod - bökött a hajam felé, ami a vállamra omlott, benne pedig ott volt a kis talizmán.
- Szerettem volna, ha az igazi észreveszi - sóhajtottam mosolyogva.- Nekem viszont fogalmam sem volt róla, hogy te vagy az, akit kerestem. Mégis sikerült megkedveltetned magad. Szándékos volt?
- Csak magamat adtam, nem játszottam rá semmire - vont vállat, ahogy elkezdte számolgatni az egyik típusú koporsót, majd amint megvolt mennyi van nekünk, felírta a papírra.- De megnyugtató, hogy magamért szerettél belém. Imponáló - simított végig derekamon, ahogy elment mellettem.
- Nos, nem mintha rajtam múlt volna..- nyögtem ki, miután már nem köhögtem a félrenyelt nyálam miatt.- Szerethető vagy.
- Egyike vagy azon kevés embereknek, akik így látják, szóval köszi. De te sem panaszkodhatsz. Édes vagy.
- Nem lesz fura a dolog így, hogy a főnököm vagy? Én pedig az alkalmazottad - vakartam a tarkóm.- Tölgyfából, láncos díszítéssel, kilenc darab.
- Oksi - írta fel.- Amúgy meg nem hiszem. Megleszünk egymás mellett. Eddig is jól dolgoztunk együtt, nem?
- De, viszont így, hogy már tisztában vagyunk azzal, hogy vonzódunk egymáshoz...
- Maximum néha elcsenünk egy-két csókot. Nem olyan nagy dolog, hogy a főnököd vagyok - mosolyogott, s megpuszilta az arcom.
- Ha te mondod..- motyogtam vörös fejjel, mire csak jókedvűen felkuncogott.