Itt az új rész valakiakinekedsenki kérésére, remélem tetszik ^^ <3
Kiskorom óta ismertem a testvéreket, tekintve, hogy édesanyám a birtokon dolgozott, így rengetegszer elvitt engem is. Crepus, a fivérek apja, mindig szívesen látott; akárhányszor megjelentem, mosolyogva integetett, néha meg is ajándékozott egy kis aprósággal. Csodálatos ember volt, sokan felnéztek rá, köztük mi hárman is. Szerettem a fiúkkal játszani, mindig sokat nevettünk. Akkoriban Dilucnak még rengetegszer pihent mosoly ajkain. Imádtam ránézni az arcára. Olyan vidám volt és kedves mindenkivel, hogy észre sem vettem és megkedveltem, ami nem volt túl nagy meglepetés senki számára, aki ismert engem.
Ahogy telt az idő, úgy komolyodott ő is, de nem bántam. Megmaradt az a szeretetteljes mosolya, amellyel nem nézett akárkire. A világ egyik legszerencsésebb emberének éreztem magam, amikor rám nézett azzal a mosollyal, s a csillogó szemeivel. Noha kiskorában kijelentette, hogy ő biztosan nem fog megházasodni, vagy szerelembe esni, mert minden lány furcsa, mégis felkért, hogy legyek a barátnője még tizenhét éves korában. Persze nem mondhattam nemet neki, azzal belehazudtam volna az arcába. Ő volt a legjobb barátom is, nem csak a párom. Kaeya is közel állt hozzám, szerettem, amikor testőrösdit játszott, ha valaki - számára furcsa személy - meg akart közelíteni s a vörös hajú nem volt velem. Hiába mondtam el neki kismillió alkalommal nevetve, hogy semmi szükség nincs arra, hogy ennyire óvja a testvére barátnőjét, mindig csak annyit mondott "ez a legkevesebb, amit Dilucért tehetek".
De minden megváltozott, amikor nagykorúak lettek. Crepus a fia karjaiban vesztette életét, ami megpecsételte a jövőt. Keserű szájíz és csalódás, család szétszakadás. Diluc mindenkit eltaszított magától, engem is beleértve. Bezárkózott vagy elhalmozta magát teendőkkel, teljesen ignorált. A fivérek többé nem mutatkoztak önszántukból együtt, minden szétesett. Éjjeleket sírtam át én is, hiszen úgy látszott mindenkit elveszítek, akikkel törődök. Kaeya is elfordult tőlem, állítása szerint nem akar nekem is bonyodalmat okozni azzal, hogy barátok vagyunk, nem akarja, hogy a vörös hajú emiatt még jobban eltaszítson engem is. Crepus elvesztése olyan volt, mintha egy darabot kitéptek volna a szívemből, a srácok hűvössége pedig csak tovább marcangolta apró darabokká a lelkem.
Nem akartam feladni a küzelmet, szerettem őket. A szerelem és a barátság tüze nem ég ki olyan könnyen, így igyekeztem keresni a társaságukat, feleslegesen. Kaeya teljesen kifordult önmagából, egy álarcot vett fel, de a szemében ott ült a szomorúság, gyász és öngyűlölet; míg Diluc szinte teljesen lezárt, nem engedett senkit közel magához, magányba kergetve saját személyét. Mindenki sínylődött, senki nem volt boldog. Többet egyikük sem mosolygott rám, szinte ha tehették volna, átnéztek volna rajtam.
- Mit tegyek, hogy végre szóba állj velem..?- suttogtam szinte, ahogy az Angel's Shareben ültem, a pultnál. Vállaim megrogytak, fejem lehajtottam, s igyekeztem nem sírni. Már jó ideje került engem az ember, aki elvileg a párom volt. Kezdett felemészteni, hogy ennyire ellökött magától, s nem tudtuk egymást segíteni a gyászban. Ujjammal az előttem lévő korsót piszkáltam, amiből még inni sem tudtam, csak fizettem érte.
- [Név]..- sóhajtott fel, mintha az idejét pocsékolnám. Halkan felszipogtam, mire megrezzent egy pillanatra.
- Én csak szeretném helyrehozni azt, ami köztünk van. Bármi is legyen már ez..- néztem fel rá megtörten. Arcomról már rég nem sütött az életkedv, helyette karikásak voltak a szemeim, arcom beesett és szám kicserepesedett. De ő sem nézett ki túlságosan jobban: nagyon fáradtnak tűnt, mint akit nem hagytak aludni hónapok óta.- Lehet, hogy neked így elvileg könnyebb.. eldobni mindenkit magad mellől, hogy ne kelljen elvesztened őket is.. De Szívem..- hangom a becenév kimondásakot megbicsaklott, s az arca is megrándult.- Kaeyanak is az apja volt Crepus, ahogy hozzám is közel állt, mindannyian gyászoljuk. Kérlek, ne lökj el magadtól...- ahogy kibuggyantak könnycseppjeim, reflexből nyúlt arcomhoz, hogy letörölje őket. Egy pillanatra mindketten lefagytunk.
- Gyere - mondta kis habozás után, majd bement a raktárba. Sietős léptekkel követtem őt, s lámpát kapcsolva becsukta mögöttem a faajtót. Pár pillanatig csendben álltunk egymás előtt, kerülve a szemkontaktust. Végül tettem egy lépést felé, s vékony csípője köré fontam karjaim, fejem pedig mellkasához, a kulcscsontja környékére döntöttem. A lélegzetem is bent tartottam, de amint visszaölelt, mosolyogva eresztettem ki a bent tartott levegőm.- Sajnálom..
- Nem haragszom, Diluc. Sosem haragudtam rád - bújtam hozzá közelebb, s igyekeztem visszanyelni könnyeim.- Csak mondd ki, mit akarsz. Ha szeretnéd, hogy elmenjek, akkor távozom. Ha viszont azt akarod, hogy maradjak, soha el nem hagyom az oldalad. Csak.. tudnom kell.
- Én...- nagyot nyelt, hallottam milyen hevesen vert a szíve, s éreztem, ahogy a teste remegett.- Maradj.. Maradj mellettem [Név], kérlek..!- úgy kapaszkodott belém, mintha éppen akkora terhet vehetett volna le a válláról, hogy azt sem tudja mit kezdjen hirtelen magával, s retteg attól, hogy hogyan tovább.
- Ahogy szeretnéd - szorítottam magamhoz, ahogy mosolyogva zokogtam. Éreztem, hogy hajam egyre nedvesebb lesz, s ahogy rázkódik a válla, így biztos voltam abban, hogy ő is sírt. Megkönnyebbültünk. Szükségünk volt egymásra. A másik nélkül teljesen elveszettek voltunk, nem találtuk a helyünket a világban. De most, hogy ismét egymásra találtunk tudtam: meg tudunk bírkózni mindennel. [...]
Teltek az évek, idősödtünk, új embereket ismertünk meg. Noha a testvérek között nem volt feszültség mentes a légkör, már sokkal jobban el tudtak beszélgetni és nem vesztek össze minden harmadik percben, s nem szívták a másik vérét, aminek örültem, hisz fejleményt értek el. Hittem abban, hogy minden ismét a régi lehet egy napon, s ismételten elválaszthatatlan fivérek lehetnek.
- Diluc!- nyitottam be a hatalmas házban az ő szobájában, ami már közös volt. Segítettem elkészíteni a reggelit a személyzetnek, de mivel kész volt, felsiettem vőlegényemhez, hogy felkeltsem.- Ébresztő, reggeli - mosolyogtam kedvesen a morgó férfire.
- Ez így nem jó..- nyöszörögte álmos, mély hangján, mire felvontam a szemöldökeim. Kitárta jobb karját, s a hajzuhatag alól rám pislogott.- Gyere ide.
- Szép jó reggelt!- sétáltam az ágy mellé kuncogva, s mikor leguggoltam elé, megfogott és egy laza, egyszerű mozdulattal maga mellé rántott az ágyba, hogy aztán láncokként öleljen, szinte kinyomva belőlem a szuszt is.
- Most már az. Neked is, [Név] - vont egy könnyed csókba, amit boldogan viszonoztam. Emlékeztem még a legelső csókunkra, közvetlen azután történt meg, hogy belementem, hogy a barátnője leszek. Pillangók sokasága bizsergette a gyomrom, ami azóta is megmaradt. Akárhányszor csak megcsókolt, puszit adott, megölelt vagy akár csak hozzám ért valahogyan, ugyanezt éreztem.- Mh..- fúrta arcát nyakamba, melyre lehelt egy apró csókot.- Hogy aludtál?
- Kicsit forgolódtam az éjjel, de ettől eltekintve jól. Na és te? Sikerült kialudnod magad?- cirógattam csupasz hátát.
- Jobban, mint valaha. Végre nem volt rémálmom, helyette megálmodtam a nászutat.
- Valóban?- mosolyodtam el.- Na és hova megyünk?
- [Hely, ahová mindig el akartál jutni], van ott kapcsolatom, megoldom, hogy legyen egy szép ház, csodás kilátással, ahol eltölthetjük azt az egy hetet kettesben.
- Már előre várom!- vigyorogtam. Tudtam, hogy legalább négy napot csak a házban fogunk eltölteni és kiélvezzük a friss házas lét csodáit, remélhetőleg távol az emberektől, hogy minél kevesebbet zavarjunk napközben vagy este. De talán emiatt is vártam annyira. A hét további részében viszont nem ússza meg, hogy ne menjünk képeket csinálni és kirándulni, hogy körülnézzek.
- Hát még én. Jó lesz kettesben lenni..- búgta fülembe, amitől elpirultam ugyan, de nevetve kicsit elhúzódtam tőle.
- Értem én, hogy az álom csodákat művelt reggelre is veled, de dolgozni kell menni lassan, sok a papírmunkád, nekem pedig be kéne majd érnem a boltba, hogy nyithassak.
- Ah.. Igazad van...- ült fel végül, nagyon nyújtózkodva.- Ha lesz időm, beugrok majd. Rendben?
- Várlak majd - nyomtam puszit arcára, s kiszálltam az ágyból.- Szeretlek.
- Ahogyan én is téged, [Név] - mosolyodott el.
Említettem már, mennyire odáig vagyok a mosolyáért? Amióta ismét visszatért az a Diluc akit a tragédia előtt ismertem, sokkal jobb a kedve mindenkinek. Örültem, hogy igyekszik megbocsátani a testvérének, a lovagoknak és főként önmagának is, talán egy nap újra felhőtlen napokat élhetünk együtt: Diluc, Kaeya és én. Esetleg egy apró Diluc hasonmás, az én szemeimet örökölve.