Szeretlek, Apa! ✓

/|\ 34. fejezet /|\

Remus mosolyogva figyelte az ajtóban állva, ahogy Annis a testvérét ölelgetve aludt békésen. Felix is pihent már, sokkal nyugodtabban, mint korábban. A két gyermek mindent elmondott nekik a fogságról, s az életükről is. Arról, hogy miként támadta meg őket Voldemort még régen – Felix emlékezett rá, s hallotta az anyjuk szájából ezt a nevet. Annis néha közbeszólt, vagy kiegészítette a bátyja szavait, de egyébként csendben hallgatta a fiú beszédét. Ő ezekre nem igazán emlékezett, hiszen olyan ijesztő volt számára ez az egész, hogy az agya kitörölte őket, hátha így egy fokkal békésebb lesz az élete.

Remus tudta, hogy még hosszú út áll előttük ahhoz, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba, de az ösvényt már meg is találták, s ha lassan is, de elindultak. Talán a végén akár minden megváltozhat. A férfi szerette volna azt hinni, hogy már nem érheti őket baj, de persze tisztában volt azzal, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Abban a pillanatban azonban semmi ilyennel nem törődött. Csak az volt fontos számára, hogy Annis visszatért hozzájuk, s Harry újra boldog. Ennyi elég volt neki.

Harry tényleg többet mosolygott, beszélt és nevetett. Öröm volt látni, hogy az élet visszatért belé, s a zöld szemek megint fényesen csillogtak. Azonban a gyermeket valami zavarta. Napok óta egy fiatal lányról álmodott, aki ugyan semmi veszélyt nem jelentett rá, de Harry egyáltalán nem tudta, hogy kicsoda ő. Csak annyit tudott, hogy szürkés haja van, alacsonyabb típus és folyton mosolygott, ha megjelent az egyik álmában. A hangja kedves volt és védelmező, ezáltal Harry ösztönösen megbízott benne. (Szörnyeteg...? olvasók előnyben! :3)

Aztán ahogy teltek sorra az éjszakák, a titokzatos lány végre a nevét is elárulta. Sylvia... Sylvia mesélt neki a múltjáról, a Roxfort falai között eltöltött életéről. Harry megtudta tőle, hogy jó barátságot ápolt az ő szüleivel, valamint Siriussal és Remussal is. A lány minden este mondta neki, hogy erről nyugodtan beszélhet a többieknek is, de a fiú félt. Nem értette, hogy miért pont az ő álmaiban jelent meg, hogy miért őt szólította meg. Hiszen, ha Remus párja volt, akkor miért nem őt kereste fel?

Így teltek el hosszú napok és rövid éjszakák, s a végére már a többieknek is feltűnt, hogy valami nem stimmelt a gyermekkel. A kezdeti boldogság ugyan megmaradt, de Harry csendesebb, s zárkózottabb lett. A csigaházból senki sem tudta kihúzni, de mivel Harry mosolygott és nevetett is időnként, így annyira nem aggódtak. Egyébként semmi baja nem volt, csak nem értette, hogy mi történik az álmaiban.

– Remus? – kereste fel Harry a férfit, mikor végre összeszedte minden létező bátorságát.

– Igen, Harry? – kérdezte kedvesen Remus, miközben letette az eddig olvasott könyvet az előtte lévő asztalra, persze megjelölve azt az oldalt, ahol éppen tartott. – Valami baj van?

– Nem – rázta meg a fejét gyorsan a gyermek. – Csak a napokban álmodtam egy lányról, aki a Roxfortba járt, mint ti.

– Igazán? Tudod, hogy ki volt az?

– Azt mondta, hogy a neve Sylvia. Említette, hogy te is ismered őt.

Remus arca azonnal szomorú vált, ha Harry jobban megfigyeli, még talán könnyeket is látott a szemeiben. Természetesen megijesztette őt a tény, hogy megbántotta Remust, így hát azonnal felmászott a férfi mellé a kanapéra, s óvatosan megölelte a pici karjaival.

– Sajnálom, Remus – suttogta Harry, maga is szipogva. – Nem akartam...

– Semmi gond – felelte a férfi halkan, s viszonozta a gyermek ölelését. – Csak egy emlék, semmi több. Nem kell aggódnod.

– Biztosan?

– Teljesen – biccentett Remus, már halványan mosolyogva. – Tudod Sylvia fontos volt számomra, de történt vele valami szörnyűség.

– Ő is ott van anya és apa mellett?

– Igen. Ott van ő is.

Sirius és Perselus arra lépett be a nappaliba, hogy Remus és Harry halkan beszélgettek valamiről, de a szemeik könnyesek voltak, viszont halványan mosolyogtak is közben. Egyikük sem tudta, hogy mi történhetett, de reménykedtek benne, hogy idővel minden rendbe fog jönni, úgy ahogy már sokszor a történelem során. Egyszer minden sötétség eltűnik, s visszatér a fény. A remény.

Egyszer minden gonosz megsemmisül.

/|\••/|\

Hey!

Megint elég régen volt rész, de hát egy lusta disznó (khmm, démon) vagyok, aki mindig mást csinál az írás helyett. De most itt van, s kötelességem figyelmeztetni titeket, hogy ez lesz valószínűleg az utolsó előtti fejezet. Egyet még írok, de utána befejezettnek fogom tekinteni ezt a művet. Nem tudnék már mit hozzáfűzni... :3

Itt vagytok még? ^-^