Szeretlek, Apa! ✓

/|\ 2. fejezet /|\

Harry Potter sírva próbált a szobájaként szolgáló gardróbba beszaladni, de valaki elkapta a lábát, S nem engedte el. Az a valaki Vernon bácsi volt. De vajon mi történhetett?

Aznap is sok feladatot osztottak ki a fáradt gyermeknek. Mosogatás, gyomlálás, takarítás, meg egyebek. Estig sorolhatnám, S még talán tovább is.

Harry gondosan meg is csinált mindent, vagy legalábbis megpróbálta. Igyekezett pontosan elvégezni mindent, de ő is ember, hiba csúszott a gépezetbe. Annyira sok feladata volt, hogy elfelejtette az egyiket. Nem is tűnt fel neki, egészen addig, amíg rá nem szóltak.

- Gyere ide korcs! - kiabált Vernon bácsi. A kicsi Harry ijedten rezzent össze az ideges hangra. Azonnal lepergett előtte az egész nap, a feladatok sora, S eszébe is jutott, hogy mi lehet a probléma. Azonban már semmit sem tudott tenni. Sápadtan sietett be a nappaliba.

- I-igen? - kérdezte halkan. Egész testében remegett szegény gyermek. Félve nézett fel a hatalmas bácsira, aki mérges arccal nézett rá.

- Nem felejtettél el valamit?!

- De... Nem... Nem mostam fel a padlót - suttogta szipogva.

- Nem megmondtam, hogy mindent csinálj meg? Etetünk, eltartunk, ruhát is kapsz, mégse tudsz megcsinálni ennyit?! - állt fel a fotelből Vernon bácsi.

- Bocsánat! Annyi feladatot kaptam, hogy ezt teljesen elfelejtettem - felelte védekezve Harry. Nem akarta, hogy újra megverjék.

- Elfelejtetted? Nem érdekel! Azt teszed, amit mondunk! De te egy engedetlen, rossz gyerek vagy! Nem is gyerek... Csak egy selejtes korcs! - kiabálta a kisfiú arcába.

Harry pontosan ugyanolyan rosszul viselte a szóbeli bántalmazást, mint a testi fenyítést. Fájt neki a sok kimondott szó, éppúgy, mint a verésekből származó rengeteg seb. De vajon... Tényleg rossz gyerek lenne? Tényleg selejtes? Hasztalan? Korcs?

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy Vernon bácsi közben már megragadta a vállát. A fájdalomra figyelt fel. Harry kicsi teste összerándult, S menekülni akart, de a férfi erősen tartotta, esélye sem volt.

- Most megtanulod a leckét! - lökte neki a falnak Harryt.

Harry egy pillanatra levegőt venni sem tudott, olyan hirtelen történt az egész. A háta nagyon fájt, ahogy minden lélegzet is. Próbált felállni, hogy a gardróbba meneküljön, de gyenge lábai nem bírták megtartani.

Mr. Dursley ellenben kihasználta az alkalmat, S a már amúgyis roncs testet kezdte rugdosni. Nem érdekelte, hogy Harry sír, S könyörög neki, hogy hagyja abba. Talán nem is hallotta. De az is lehet, hogy élvezte a dolgot.

Végül úgy egy fél óra után abbahagyta. Harry addigra már félig önkívületi állapotban volt, nem volt képes még arra sem, hogy a szobájáig elmásszon. Minden apró porcikája külön fájdalomként járta át kicsi testét. Mivel nem akarták a nappaliban figyelni szerencsétlent, Dursley-ék bevonszolták a gardróbba, hogy ne is lássák, ne is hallják.

Harry fel sem fogta, hogy a szenvedéseinek vége van. Amennyire tudta, összehúzta magát a kemény padlón, - mert az ágyra nem tudta felhúzni magát - S halkan sírni kezdett. Fázott, de melege is volt. Könnyei marták az arcán lévő sebeket. Álmos volt, de nem mert elalduni. Félt, hogy Vernon bácsi bemegy hozzá, S kirángatja a menedékéből. Nem tudta volna megállapítani, hogy este van vagy nappal... Összefolyt minden... Egy fekete maszlaggá.

/|\••/|\