Szeretlek, Apa! ✓

/|\ 31. fejezet /|\

Harry reggel arra ébredt, hogy valami furcsát érzett. Nem rosszat, de nem is igazán jót. Olyan volt, mintha valami készülődne, de nem tudta, hogy mi. Azonnal el akarta mondani Perselusnak, de sehol sem találta a férfit, így Remus keresésére indult, aki a nappaliban aludt csendesen. Némán felmászott mellé, majd óvatosan megbökte a férfi vállát.

– Remus? Ébren vagy?

A világos hajú nyöszörögve mocorgott kicsit, majd lassan ébredezni kezdett. Mikor észrevette a mellette lévő Harryt, az aggodalom azonnal elöntötte a szívét, hiszen rögtön az jutott az eszébe, hogy valami baj történt.

– Harry? Baj van?

– Nem, semmi gond – rázta meg a fejét gyorsan a gyermek, mire Remus megnyugodva felsóhajtott. – Csak elfogott egy különös érzés.

– Igazán? – kérdezte kíváncsian Remus, miközben lassan felült, hogy ne fekve beszélgessen Harryvel.

– Azt hiszem, hogy ma jó napunk lesz. Lehet, hogy megtalálják Annist?

– Reméljük, Harry – mosolyodott el Remus, majd óvatosan megölelte a a fiút. – Minden megoldódik, rendben?

– Hiszek neked – felelte Harry, s Remus örömmel látta, hogy a zöld szemek újra a reménytől és a boldogságtól csillogtak. Ez erőt adott neki is.

Nem vették észre, hogy a kanapé mögött ott állt Sirius, s kissé szomorúan ugyan, de mosolyogva figyelte őket. Olyannak látta a helyzetet, mintha újra a fiatal éveibe került volna, ahol Remus, James, Peter – a kis patkány –, s ő maga együtt fedezték fel a Roxfort titkait. Hiányzott neki James, talán mindennél jobban, ahogy Lily is. A barátai voltak, azok, akik elfogadták őt olyannak, amilyen.

Most pedig James és Lily már nem volt velük, Peter pedig árulóvá vált. Az öccse meghalt, s ő maga csak állt, lelassulva az események hihetetlen gyors fordulataiban. De tudott boldog lenni, hiszen Remus még megmaradt neki, ahogy Harry is újra mosolygott már. Szerette őt, egyenesen csodálta.
És ez többet jelentett Sirius számára mindennél.

Tehát végül csak vártak. Harry persze egyre jobban aggódott, ahogy telt az idő, s Remus hiába próbálta megnyugtatni Siriussal együtt, nem nagyon sikerült. A kisfiú nem akart mást, csak hogy Perselus visszatérjen hozzá. Nagyon kötődött a bájitalmesterhez, s még mindig nem viselte jól, ha a férfi magára hagyta. Sejtette ugyan, hogy valószínűleg semmi rosszat nem csinált, mégis csak az járt a fejében, hogy valamivel magára haragította Perselust.

Harry némán, s már kevésbé boldogan játszott a szőnyegen, mikor az érzés újra megkörnyékezte. Sokkal erősebben, mint reggel, szinte már fájdalommal hatott rá. Lassan felállt a padlóról, majd csendesen a konyhába sétált, ahol megtalálta Siriust és Remust. (Asszem konyha fétisem van... Mindig oda rakom őket ^-^)
A gyermek minden szó nélkül a a fekete hajú mellé sétált, majd szorosan átölelte Sirius lábát, mert csak addig ért fel.

– Harry? – kérdezte halkan a férfi aggódva.

– Fáj – suttogta vissza Harry, nagy szemeivel a szürke tekintetet keresve. Sirius óvatosan felemelte Harryt, majd letette az egyik székre, s leguggolt elé.

– Hol fáj, Kölyök? – kérdezte kedvesen.

– Mindenhol.

Sirius váltott egy pillantást Remussal, aki legalább olyan tanácstalan volt, mint ő maga.

– Mikor jön vissza Perselus? – kérdezte Harry szipogva. Látszott rajta, hogy már fáradt is volt, ami nem csoda, hiszen délután felé járt az idő. Sirius épp válaszolni akart, mikor a konyha közepén megjelent az említett személy Dumbledore professzorral együtt, meg két szőke hajú gyerekkel, akik közül egyikük túlzottan ismerős volt.

– Perselus! – kiáltott fel boldogan Harry, s azonnal a varázsló mellé szaladt. – Visszahoztad őt! Visszahoztad!

Igazat beszélt. Megtette, ugyanis az egyik gyermek Annis volt.

/|\••/|\

Omg, sorryy...

Tudom, hogy régen volt rész, szégyellem is magam érte, de most itt vagyok, s remélem tetszeni fog ez nektek. :33

Hamarosan itt a vége... :c