Szeretlek, Apa! ✓

/|\ 35. fejezet /|\

Harry nem értette még akkor, hogy miért szomorú mindenki azon a helyen, s azzal sem volt tisztában teljesen, hogy miért kellett virágot vinni oda, de egyszer sem kérdezett semmit. Csak csendesen álldogált Perselus mellett, miközben figyelte a fel-alá járkáló embereket. A gondolatai gyakran értek partot Annis körül, s ez most egyáltalán nem tette boldoggá a gyermeket. Persze, nagyon örült annak, hogy a kislányt megtalálták, s annak is, hogy Annis testvére életben volt, de elszomorította a tény, hogy így ő már talán nem lesz onnan fontos. Annis talált magának valaki mást, s Harry majd nem kell neki, vagy ha mégis, akkor keveset lesz vele, hiszen most már mellette van a bátyja.

De Harry örült is, hogy Annis végre boldog volt. Hogy a kislány újra mosolygott, s olyan volt, mint valami virág. Mivel Harry nem akarta elvenni tőle az örömöt, így nem is igazán szólt semmit a vágyairól és gondolatairól, egyedül annyit kért, hogy egyszer láthassa azt a helyet, ahol az a bizonyos Sylvia van. Arra álmában sem mert gondolni, hogy másokkal is fog találkozni.

– Biztos vagy benne, hogy még mindig szeretnéd? – kérdezte Perselus halkan, miközben letérdelt a gyermek elé, s óvatosan megigazította Harry kabátját. – Tudod, egyáltalán nem kötelező.

– Szeretném – bólintott egy nagyot Harry mosolyogva, majd a hatalmas és ártatlan zöld szemeivel felnézett a férfira. – Egyébként sem lesz semmi baj. Amíg te mellettem vagy, minden rendben van, igaz?

Perselus nem vallotta volna be, de Harry felé irányuló végtelen bizalma és szeretete minden egyes pillanatban meghatotta. Továbbra sem értette, hogyan szorulhatott annyi kedvesség az apró gyermekbe, de azt pontosan tudta, hogy senkinek sem engedi majd, hogy elvegyék tőle. Abba bele sem mert gondolni, hogy mi lett volna, ha Harry tovább marad Vernonnál és Petuniánál. Talán olyannyira megtört volna, hogy elveszti minden bizalmát és boldogságát.

– Perselus? Apa? Valami rosszat csináltam? – kérdezte Harry halkan, s a zöld szemekbe most aggodalom vegyült.

– Dehogyis – felelte Perselus, újra meglepődve kicsit azon, miként is szólította őt Harry. – Nem csináltál semmi rosszat, csak elgondolkodtam valamin. De, ha tényleg szeretnél odamenni, akkor ideje indulnunk, rendben?

– Rendben – bólintott újra a kisfiú, s miközben óvatosan megfogta Perselus kezét, felcsillant az öröm és a kíváncsiság a szemében.

Harry szorosan Perselus mellett haladt, miközben azokat a furcsa köveket kerülgették. Némelyik már sima volt, de másokon még Harry észrevett valamiféle írást, azonban elolvasni nem tudta őket. Egész ügyesen eligazodott már a betűk világában, de időnként kellett még neki segítség, de szerencsére Perselus mindig mellette volt ilyenkor, vagy esetleg Remus és Sirius, habár Sirius inkább olvasni szeretett neki. Végül megálltak egy nagy és egy kisebb kő előtt.

– Leteszed a virágokat, Harry? – kérdezte Perselus, a gyermek pedig némán teljesítette a kérését. A nagyobbikra kettőt, a másikra pedig egy szál, fehér rószát helyezett. Ahogy hátra akart lépni, észrevett valamit az egyik kövön. Egy szócska volt, de Harry azonnal felsimerte, hiszen ezt imádta a legjobban leírni. Kicsit oldalra döntötte a fejét, de így is ugyanazt látta, tehát nem a saját szeme csapta be.

– Perselus? Miért van erre a kőre ráírva anya neve?

Egy egyszerű, ártatlan kérdés volt, Perselus pedig érezte, hogy valami megállíthatatlan elindult a lelkében.

– Mert Lily és James itt vannak – felelte végül csendesen Perselus, ugyanis nem igazán tudta, hogy mit mondhatna neki.

– Itt? – emelte fel a fejét Harry. – De anya és apa nem az angyalokkal vannak? Ahogy Sylvia is?

– De – biccentett óvatosan Perselus, s kissé zavartan. Hová akarta Harry vezetni őt?

– Nem értem – rázta meg a fejét elkeseredetten Harry. Perselus szinte már látta a formálódó könnyeket a gyermek szemében. – Mit csinálnak az angyalok a földben?

– Ezt nehéz lenne most elmagyarázni – sóhajtott fel Perselus, s újra leguggolt Harry elé. – De vedd úgy, hogy ez az a hely, ahol... ahol tudsz az angyalokkal beszélgetni, rendben? Itt hallanak téged, Harry.

– Most is?

– Mindig – engedett meg magának egy mosolyt a férfi.

Harry egy pillanatra eltöprengett, majd visszavezette a tekintetét a kövekre. A zavar továbbra is ott volt a fejében, de a kíváncsisága sokkal jobban lekötötte a gondolatait, mint a kérdések. Annyira elmerült az elméjében, hogy fel sem tűnt neki az, hogy Perselus kicsit távolabb sétált tőle, hogy egyedül beszélhessen.

– Anya? Apa? Tényleg itt vagytok? – kérdezte halkan Harry. – Tényleg hallotok engem? Remélem, hogy jól vagytok. Hiányoztok, de nekem itt van Perselus, ő pedig nagyon kedves velem. Meg Sirius és Remus is az. Mind azok. Te is itt vagy, Sylvia?

Harry egy pillanatra elakadt. Úgy érezte, hogy sírni szeretne, de nem értette, hogy miért. Nem volt szomorú, nem fájtak a régi sebei, s nem is félt. Boldogabb volt, mint bármikor máskor korábban. De akkor miért gyűltek könnyek a szemébe? Miért volt ott az a fura gombóc a torkában?

– Remusnak hiányzol, Sylvia... Tudom, hogy nem tudsz itt lenni, de gyakran szomorú. Nem tudom, hogyan tehetném boldogabbá. De megpróbálom, rendben? Mindent meg fogok tenni.

Harry nem tudott tovább beszélni, de nem is kellett. Mindent elmondott, amit csak tudott. Végül összeszedte magát, s visszaszaladt Perselus mellé. A férfi meglepetten kapta a fiút, mikor az teljes erejével nekiszaladt. Olyan szorosan ölelte át, ahogy csak tudta és nem tudta nem észrevenni, hogy mennyire zaklatott volt. Perselus persze megértette, mégis aggódott miatta.

– Semmi baj, Harry. Menjünk haza, rendben? Pihend ki ezt a napot.

Harry nem felelt neki, de hagyta, hogy Perselus felemelje a földről. Mikor már a férfi karjaiban volt, akkor is szorosan ölelte magához, mintha soha nem is akarná elengedni. Nem értette, hogy miért rázta meg ennyire a dolog, de örült annak, hogy Perselus vele volt. Nem akart egyedül maradni.

/|\••/|\

Hey!

Hmmm... Élek, oké? Kicsit hosszabb a rész, de azt hiszem ennyit megérdemeltek azok után, hogy utoljára tavaly frissítettem a sztorit.

Tudom, azt mondtam, hogy ez lesz utolsó rész, de valamivel még ki tudnám egészíteni, így valószínűleg csapok még hozzá egy fejezetet.

Öhhmmm... Éltek még? ^-^