Szeretlek, Apa! ✓

/|\18. fejezet/|\

Perselus fáradtan sóhajtott fel, mikor lerakta Harryt a fiú szobájában lévő ágyra. Nemrégen értek vissza a Siriusnál tett újabb látogatásból, s Harry annyira ki volt már merülve, hogy elaludt az utazás alatt. Persze Perselus nem haragodott rá, kicsit aranyosnak is találta.

Betakarta a gyermeket, majd lassan átment a saját szobájába. Mióta Harry vele volt, ritkán tartózkodott abban a helyiségben. Eleinte azért, mert folyamatosan ápolni kellett a fiút, utána pedig a rémálmok miatt nem tudott nyugodtan pihenni. Ő is rémképeket látott éjszakánként, bár valamivel rosszabbakat, mint Harry.

Voldemort halála előtt, Perselus Piton Dumbledore professzornak kémkedett. Szörnyű időszak volt az. Folyton attól rettegett, hogy nem tudja majd tovább felmutatni az álcáját. Hogy egyszer majd elszólja magát, s mindenki rájön az ő titkos játékára.

Lelkileg teljesen összetörten és kifacsarva feküdt le minden este, de sosem aludt. Nem tudott nyugodtan pihenni a tettei miatt. Még ha kémkedett is, akkor is borzalmas dolgokat tett, ráadásul élete legszebb emberét sem tudta megmenteni. Szegény, szegény Lily...

Perselus bármit megadott volna azért, hogy a nő újra az élők sorában legyen. Ha nem nem mondta volna el Voldemortnak a jóslatot, akkor Lily még most is élt volna. Akkor talán minden más lett volna, s Perselus is könnyebb szívvel feküdt volna le esténként. Nem félt volna az álmoktól, s az arc nélküli alakoktól, akik szörnyű dolgokat súgdostak a fülébe.

De Perselus megerősítette a lelkét. Most már ott volt neki Harry, s vigyáznia kellett a gyermekre. A szemében ott élt tovább Lily, s ez plusz erőt adott a fiatal bájitalmesternek. Érezte, hogy még volt valami az életben, amiért élni kellett.

Perselus felsóhajtott, majd lefeküdt aludni. Egy ideig hallgatta a mellette lévő szobából kihallatszódó halk szuszogást, majd álomtalan álomba merült.

/|\••/|\

Annis nem érezte otthonosnak Sirius házát. Persze, mindenki nagyon kedves volt vele, s szinte lesték a kívánságait, Annisnak mégis honvágya volt. Nem az árvaház iránt, inkább az erdei kastély hiányzott neki. Az a meghitt otthon, amit mindig el akart hagyni.

A tündérekkel leélt pár éve nem volt mindig könnyű. Az anyja folyton festményeket csináltatott róluk, tanulniuk kellett, és mindezek mellett még az eleganciára sem ártott figyelni.

Annis egy idő után nagyon megunta. Ő a szabadban akart élni, virágról virágra szállni, a napfelkeltét és a naplementét bámulni. Az állatokkal versenyezni, varázslatokat tanulni. Nem vágyott az előkelő tündér létre, a csicsás ruhákra és az ilyen-olyan kiegészítőkre. Szabad akart lenni.

És mégis, mikor újra tudatosult benne, hogy a családjából mindenki odaveszett Voldemort haragja miatt, vissza akart térni a régi életébe. Bármit meg tett volna érte...

Miután a ház elcsendesedett, Annis kiszökött a házból. Nem akarta, hogy aggódjanak érte, így hagyott üzenetet. Nagyon hálás volt a gondoskodásért, de úgy érezte, hogy csak teher Remus és Sirius vállán.

Csendesen sétálgatott a holdfényben, s közben élvezte az éjszaka megnyugtató hangjait. Kicsit persze félt, hiszen még lehetett azokból az emberekből, akik el akarták kapni, de egy idő után már ezzel sem törődött. Csak menetelt előre, s közben nem nézett hátra.

/|\••/|\