𝐣𝐮𝐬𝐭 𝐚 𝐬𝐞𝐜𝐨𝐧𝐝. • pietro maximoff ff.

3. 𝕡𝕝𝕦𝕤𝕫 𝕖𝕘𝕪 𝕟𝕒𝕘𝕪𝕓𝕒́𝕥𝕪

Arabella egy hóval borított, tetőtől talpig fehér parkban találta magát. A tér centrumában egy kis tó volt, mely be volt fagyva. A padok is havasak voltak, így nem lehetett leülni rájuk. A parkot bokrok és tölgyfák szegélyezték, amelyeknek szintén jéggel volt borítva minden águk. A kerítés mentén végig virágok voltak ültetve, de most nem kandikált ki a földből, mint tavasszal vagy nyáron. A helyen volt egy szobor, ami cifra lovon ülő férfit ábrázolt. Bal kezében egy kardot tartott, jobbjával pedig vad paripája gyeplőjét szorongatta. Az egész parkot macskaköves út szelte át. Az egész ismerős volt Arabellának. Túlságosan ismerős.
A lány hirtelen körbe akart tekinteni, de olyan gyorsan fordította fejét, hogy nyaka roppant egyet, így inkább megfordult a tengelye körül. Nem hitt a szemének. Ez az a park volt. Az a bizonyos park. Már jó pár éve nem járt itt. Pontosan 8 éve. Édesapjával gyakran járt ide még egykor. Minden hétvégén, pontosan vasárnap kijöttek ide. Kijöttek, és csak élvezték az együtt töltött időt. Mindig a szobor talpára ültek, hiába volt a parkban nagyjából mindenhol pad. A kőlovag építményének alja még ki is volt kopva, annyit ücsörögtek ott. Mindig vittek valamiféle rágcsálnivalót, például szendvicset, de volt, hogy csak egy kis csokoládé szeletet. Általában órákig el tudtak beszélgetni apjával. Az mindegy miről, csak az egymással eltöltött idő volt a fontos számukra. Igen, csak volt. Vincent egy jól menő cégnél dolgozott, ám az intézmény Arabella 9 éves korában megszűnt. Az újdonsült munkanélküli férfinek több, amolyan "alibi" munkát kellett vállalnia, hogy el tudja magukat tartani kislányaval. Ez bizony árat is követelt. Az apukának szinte már nem is volt szabad ideje, aludni is épphogy tudott, így szinte elvesztette lányát az életéből. Munkát pár év múlva sem tudott találni, így maradtak ez eredetik. Ezek a munkák már lassan az őrületbe kergették őt, mindenki láthatta rajta, hogy nincs éppen a legjobb bőrben. Lánya próbált rajta kicsit segíteni, ám nem igazán tudott. Aztán a szívroham csak jött. Nem lehetett már megmenteni az életét. Arabella pedig egyedül maradt és megérkeztünk oda, ahol most tartunk.
A lány arcán egy kövér könnycsepp folyt le, amit gyorsan el is tűntetett. Az emlékek durván eltalálták lelkét. Nem számított rá, hogy valaha meg eljut ide még. Főleg nem, hogy édesapja nélkül. Arabella elindult a kis ösvényen, hogy körülnézzen a parkban.
A befagyott tavon karcolásokat lehetett látni, mintha valaki korcsolyázott volna rajta. Fákról leesett hó kis kupacokban állt a törzsük körül. A szobor mogorván nézett maga elé a lánynak hátat fordítva. Lova vadul kapálózott lábával, füleit pedig hátracsapta. A macskakő némiképp csúszott Arabella talpa alatt, így amikor először megérezte a jeget, óvatosabban kezdett lépkedni. Egyedül volt a parkban, legalábbis ő nem látott senkit. A ágakon néhány kicsi ökörszem próbált minél jobban összebújni és nem fázni, pár galamb pedig élelem után kutatva járkáltak a hóban.
Arabella megunta a sétálgatást és inkabb leült a lovaszobor talpára, a megszokott helyére. Rákönyökölt térdére, állát kezeire tamasztotta, majd csak nézte ezt a gyönyörű, idilli havas parkot. Egy valami hiányzott neki. Apukája. Egy kis könnycsepp újra kibuggyant szeméből, de szipogva letörölte azt. Most nem akart sírni. Kiakarta élvezni, hogy itt van. Csakhát egyedül. Ez a dolog, ez a gyötrelmes érzés bekúszott a lelkébe. Mandula vagású szeméből egyre több sós könny hullott, hiába fogadta meg, hogy most nem zokog. Bármi mást elvehetett volna tőle az élet. Bármit odaadott volna önként, csak az édesapja maradjon vele. És lám, mit ragadott el tőle az élet? A legeslegfontosabb személyt a világon. Akit mindennél jobban szeretett. Aki gondoskodott róla. Aki amióta Arabella az eszét tudta vigyázott rá. Aki egyszemélyben a családja, a legjobb barátja és a világa volt. Az apukáját.
A lány hüppögése nem apadt el. Hiába akarta most kiélvezni, hogy itt van, nem tudta. A szobor talpán ülve úgy érezte, nincs helye a világban.
Arabella egyszercsak azt érezte, mintha megsimítanák a hátát. Erre meglepetten felkapta a fejét, majd maga mellé pillantott. Könnytől csillogó szemei elkerekedtek. Balján egy mosolygó férfi ült. Nagy, óceán kék szemei a lányt vizslatták, szemöldökét kissé felhúzva szerényen mosolygott rá. Sötét haja rendezetlenül hullott homlokaba. Ráncai arról árulkodtak, hogy már nem túl fiatal, 50 körül van. Régi, elszíneződött bőrkabátja zsebébe dugta kezét, hogy ne fázzon annyira. Óriási bakancsa orra egy kicsit el volt szakadva, meglátszottak rajta az évek. Arabella pontosan tudta, ki ő. Ki lenne, ha nem ő? Gondolkodás nélkül nyakába vetette magát, s az örömtől erőteljesebb zokogásba kezdett. A férfi viszonozta az ölelést, karjaival szelíden átkarolta a hozzá kepest kicsi testet, majd simogatni kezdte a haját. A vállán a lány csak sírt és csak sírt, nem tudta abba hagyni.
- Ne sírj, itt vagyok. - próbálta nyugtatni Arabellát a férfi mély hangjával suttogva, mire a lány majdhogynem belekúszott az ölébe.
- Apa? - nyöszörögte.
- Ki más lenne? - csókolta meg Arabella fejét az apja lágyan.
- Hol voltál? - csukladozott lánya a vállán.
- Nem érdekes. Most itt vagyok. - válaszolt Vincent titokzatosan, nagy kézfejével gyermeke hátát simogtva. Arabella sírása nem akart alábbhagyni. Nem is hitte el. Visszatért hozzá az apukája! Itt van! Itt öleli őt! Biztos csak valami trükk volt az egész. Még él! Él és virul! Orrlyukain bekúszott a jól ismert dohány és az erős kölni illata, mely oly sok idő után hihetetlenül jól esett neki.
- Úgy hiányoztál! - zokogta, majd a lány némán elengette édesapját, hogy megnézze, tényleg ő az. Ő volt. Nem más. A hajadon még mindig nem tudta elhinni ezt az egészet, de mindenesetre örült. Borzalmasan örült. Újra édesapja nyakába ugrott, aztán pedig úgy érezte, soha nem akarja őt elengedni.
- Na, most már tényleg ne sírj, mert én is sírok! - nevette el magát erőtlenül Barton. Arabella lehunyta szemét, majd könnyei közt elmosolyodott.
- Nem értem, apa, hogy vagy itt? - kérdezte Arabella.
- Ezt mégis hogy érted? - értetlenkedett Vincent.
- Tegnap volt a temetésed! Az árvaházba kellett aludnom! - magyarázta meg a lány vadul artikulálva.
- Sokszor csalók a történések, Arabella. - mondta Barton.
- Ezzel nem sok mindent magyaráztál meg. - szólt Arabella.
- Valamit nem is kell... - jött a megintcsak elég titokzatos válasz, de a lányt most nem ez kötötte le, bár normál esetben lehet, hogy gyanakodott volna.
- És... - kezdte volna megint Arabella, de Barton csak lepisszegte.
- Ha annyit kérdezel, akkor nem lesz min gondolkodnod. - viccelődött az apuka.
- Annyira rossz volt nélküled! - temette a hajadon arcát apukaja vállába. Még érezte, hogy apukája újra megsimítja a haját. Arabella a semmiből azt vette észre, hogy a kép valahogy világosodni kezd és, hogy szúrja valami a szemét, pedig csukva van.
Arabella sűrű pislogás után kinyitotta szemét. Az árvaház tizenegyes szobajában, az ágyon találta magát még a temetésről maradt ruhájaban. Felült, majd tüzetesebben is körül nézett. Ott volt. Ott volt, ahol tegnap is. Nem édesapjával a parkban, hanem az árvaházban. A temetés után idehozták. Hát nem csak képzelődött. Apja elhagyta, ő pedig teljesen elárvult. Ez csak egy álom volt. Lassan könnyek szöktek Arabella szemébe. Fájt neki az igazság. Most már kezdte elhinni ezt az egészet, amibe bele csöppent. Nem tudta mi ez, de azt már észrevette, hogy nagyonis kegyetlen. Az élet lenne? Lehet. De nem halhatott meg apja! Pont neki? És pont csak így? Jó lett volna, ha nem így van. Arabella próbálta magával elhitetni, hogy ez nem a valóság, ám minél több ideje akarta ezt magába nevelni, annál inkabb vesztette el a reális alapját. Már kezdett nem hinni a csodában. Egy pillanatig abba a hitben ringatta magát, hogy minden rendben van, de ez csak egy álom volt. És, mint tudjuk, az álmok csak álmok. Elrepülnek, teljesen nyomtalanul. Normál esetben pár nap múlva már nem is emlékszünk rájuk. Miért? Mert éljük az életünket. Csak itt volt a gubanc. Arabella nem tudja édesapa nélkül leélni ezt a hitvány eletet, melyet a sors keze osztott neki.
A lány lassan, szipogva kikelt az ágyból, majd magaban nyugtázta a kis falra szerelt tükörbe pillantva, hogy ideje megtisztálkodnia és átöltöznie. Valahogy le kell magáról mosnia ezt az érzést. Az óra hat óra öt percet mutatott. Mi tagadás, nem aludt túl sokat. Érezte magán a fáradságot, de azt is, hogy visszaaludni már nem tud. Kikutatta bőröndjéből a nesszeszerét és egy törülközőt, belebújtatta meztelen lábait egy pár gumipapucsba, majd elindult a fürdőszobák felé. Az ajtaján halkan lépett ki, ügyelve arra, hogy szipogását vagy esetleg a padló nyikorgását ne hallják meg a gyerekek, akik még nyilván alszanak, mivel hétvége van. Attól, hogy neki az egész élete elromlott, az árvák reggelet nem akarta elfuserálni. A folyosón lépkedve csak szuszogást hallott, semmi mást, nem volt a fürdőben senki, illetve lent, az aulában sem hallott mozgolódást. A csend néhol megnyugtató, néhol pedig kísérteties volt.
Belépett az első fürdőszoba ajtaján, majd halkan becsukta azt. A fürdőszoba nem volt nagy, csak egy zuhanykabin, egy mosdókagyló és egy fehér szekrény volt benne. A csempe is fehér volt, bár nehol kicsit koszos. Nem volt egy elnöki lakosztály, de Arabella rosszabra számított, így ezzel is tökéletesen beérte. Egyszer így is, úgy is megszokta volna, nem? A céljának ez a szoba teljesen megfelelő. A cuccait lerakta a
fürdőszobaszekrényre, kilépett papucsából, majd sírva elkezdte kiszedegetni a tisztálkodáshoz szükseges dolgokat. Sminklemosó, fésű, tusfürdő, sampon, hajbalzsam. Bizony már két napja nem mosakodott, ami meg is látszódott rajta, bár talán még megfürödve, kifesült hajjal sem nyújtaná a legjobb látványt.
Rázkódó vállakal és könnyes arccal nem épp a legegyszerűbb lemosni a sminket. Ezt már Arabella is tudja. Állandóan belenyúlt a szemébe, vagy rossz helyen tapogatózott a vattával. Beletelt jó negyedórába amíg végre sikerült teljesen lervakarnia magáról a tegnapi szemfestéket, illetve szempillaspirál maradványait. Ezek végeztével megragadta a fésűt és megpróbálta kibogozni az egyik kócos tincsét. Haja sem volt már jó állapotban, lobonca teljesen kifakult, vége pedig töredezett, szétvált. A fésű már amúgyis a végét járta, de most, mintha a jetit nyírták volna meg vele, de a lényeg, hogy Arabella haja már valamilyem szinten rendben van.
Kezével hátranyúlt válla felett, hogy lehúzza a cipzárt ruháján, majd mikor sikerült, karjait szabadította ki először a szűk, hosszúujjú egybe ruhából. A fekete textil lecsúszott derekán, illetve lábain is és kilépett belőle. Mielőtt bement volna a zuhanyrózsa alá, gyorsan lekapta magáról a régi arany analóg órát, nehogy vizes legyen.
A kabinba belépve Arabella nem vacakolt, csak lerakta a cuccait, majd meg is nyitotta a zuhanyt. A csapot áttekerte a forrót mutató piros színű kis pontra a kék mellett, így kellemes meleg víz csordogált le vállától egészen lábujja hegyéig. Vagyis kellemesnek tűnő. Mivel Arabella konkrétan már élni sem akart, ígyhát neki már ez is gyötrelmes kínzás volt. Azt hitte, a zuhany segít valamennyit és egy kicsit megszabadítja terhétől. Tévedett. Egy cseppet sem lett könnyebb tőle az élete. Annyira furcsa volt az, amit Arabella érzett. Olyan... üresség és magány keverékét. Bánat és düh is volt benne bőven, ám ezek mégis eltörpültek amellett a hiányérzet mellett, amely a lány lelkében tátongott. Nem érezte már annyira igaznak azt a tényt, hogy a világon élni jó lenne. Nem tudta már értékelni ezt az egész emberi létnek nevezett nyomorúságot, amire mostanra jött csak rá. Nem csoda, hisz amit csak lehetett elveszített. A családját, a barátait, az iskolaját, a lakóhelyét, az élmenyeit, az élni akarását, a terveit, az egészséget, mind testileg, mind mentálisan és a jó kedvét is. Mindent, ami fontos volt s lett volna élete során. Hogy történhetett? Ezt kérdezgette magátol Arabella mindenegyes percben. Azt sem tudta, hol van, csak azt, hogy egy Washington - i gyermekotthonban.
Arabella a tenyerébe nyomott egy jó nagy adagnyi sampont, majd haját kezdte vele mosni. Szinte megváltás volt kimosni sörényéből a koszt és a zsírt, mely a napok során beleragadt. Csak úgy folyt belőle a hab. Miután kimosta hajából a mocskot, hajbalzsamot nyomott hajára, hogy a mosás után is ki tudja azt fésülni.
Mikor végzett, elzárta a csapot, kicsavarta haját, hogy ne legyen annyira vizes, majd kilépett a zuhany alól. Így, hogy nem hallatszódott a vízcseppek kopogása a műanyagon, márcsak Arabella szipogása viszhangzott a fürdőben. Magára tekerte a törülközőt, melyet újdonsült szobájából hozott és egy zsebkendő után nyúlt nesszeszerében. Megtörölte a még mindig könnyező szemét. Jó volt végre megszabadulni a napok alatt testére ragadt piszoktól, ám még így sem jött rendbe teljesen, maximum csak a külsejét tudta elrendezni, válláról viszont ez nem vette le apja halálának terhét.
Arabella nem akart vacakolni, bedugta a hajszárítója kábelét a konnektorba, és már használatba is vette az eszközt. Sokáig tart megszárítani haját, ugyanis nem éppen vékony szálú. Ezen a tényen márcsak a hossza sem segít. Jó húsz percbe telik ez a művelet.
Miközben szárította haját, próbált nem hangosan zokogni, mivel minden tárgyról Barton jutott eszébe. A fésű, a ruhái, az órája mind mind emlékeket hordoztak magukban. Ez valószínűleg sajnos további életében sem fog változni. Márha bele nem hal a magányba és a gyászba. Arabella most éppen azon a szinten tartott, hogy létezni sem akart. Inkább átköltözne Vincenthez a halálba, még ott sokkal jobban érezné magát apja karjaiban.
A lány sóhajtva rakta le a gépet a szekrényre, majd előkutatta mára összerakott ruháit, ami mindössze egy fekete farmerból és egy szintén fekete garbóból állt. Lábait belebújtatta a nadrágba, a felsőt pedig gyorsan áthúzta fején és nyakán, így már majdnem készen is volt. Haját még egyszer átfésülte, hogy ne álljon annyira szerteszét.
Hogy ne látszódjon beesett arca, gyorsan kifestette magát és már készen is volt.
Arabella belenézett a tükörbe. Látszólag, egy teljesen ápolt, szép lány pillantott vissza rá, ám szemei nem erről árulkodtak. Hiába a smink, az ember ürességet lelt fel benne. Végtelen ürességet.
A lány felkapva dolgait kilépett a folyosóra, ahol már lehetett látni különböző életkorú, reggelihez készülődő gyerekeket. Arabella bátortalanul sétált végig a folyosón, mivel a kis és már nagyobbacska emberpalánták is mind - mind őt nézték. Ki csodálkozva, ki kedvesen, ki bizonytalanul. Ritka eset, hogy új kölyök érkezik az otthonba, ezért is van néhány szoba még üresen.
Arabella körbe pillantott. Mellette, éppen egy ikerpár mentek el, egy fiú és egy kislány, akik majd kitörték a nyakukat a bámészkodásban, ugyanis még a százharminc centit sem ütötték meg. A lépcsőnél egy sacper kb. negyedikes srác nézte őt homlokát ráncolva. A folyosó közepén egy kövérkés, kisgimis fiú álldogállt, szintén a lányt vizslatva. A tizenhetes szobából éppen egy nála kicsit fiatalabb, 15 - 16 éves, penészvirág lány lépett ki. Mellette ugyanekkor kicsapodott a 16 - os ajtó, és egy vörös hajú, Arabellával szintén nagyjából egykorú, kicsit teltebb lány lépett ki rajta temérdek táskával a kezében. Nem látszott rajta, hogy kövérkés, sőt, épp olyan csinos is volt. Arabellával nem sokat foglalkozott, csak ránézve konstatálta, hogy ő új lehet itt, majd le sietett a lépcsőn. Biztosan örökbefogadják.
A lány egy darabig még nézett utána, de aztán meglátta Ritát közeledni. Egy világos kék pólót és egy szintén kékes farmert viselt, vállait pedig egy drapp, kötött kardigán takarta, amely csak nem térdéig ért. Szőke haját egy copfba kötötte, mosolya összeért a tarkóján, s még rúzsos fogai is kivillantak. Mikor meglátta Arabellát, azonnal felé kezdett robogni.
- Jó reggelt! - vigyorgott kedvesen. - Hogy aludtál? - kérdezte. A lánynak nagyon nem fűlött hozzá foga, hogy beszélgessen akárkivel is, de az illemszabályok úgy tartják, ha kérdeznek, akkor illik valaszolni, így ő is ezt tette.
- Jobban. - ejtette ki száján a kurta hazugaságot, de ebből a nő semmit sem vett észre. Talán mert szőke. Na mindegy.
- Figyelj, most lesz pár perc múlva a reggeli, majd ha gondolod, gyere le, biztos éhes vagy, hisz nem is ettél vacsorát este. - mondta Rita egy szuszra.
- Rendben. - bólintott a lány. A szöszi elhallgatott, majd kicsit közelebb lépett a lányhoz.
- Ha végeztél, 9 körül gyere le az épület bejáratához és öltözz fel melegen. - susogta, mintha valami hétpecsétes titkot adott volna át neki, majd kikerülve Arabellát, tovabb ment a folyosón, tettetve, hogy semmi sem történt és mosolyogva jó reggelt kívánt mindenkinek. A lány nagyon furcsállta az egészet. Miért kellene neki találkoznia Ritával? Mellesleg a bejáratnál? El akarja vinni őt valahova? De hova és mégis miért?
Egy valamit viszont tudott. Nem volt éhes. Egyszerűen nem tudott ételre gondolni. Eddig nem értette, hogy a könyvekben, a filmekben és az egyéb popkultúrális alkotásokban miért nem éhes vagy nem tudnak ételt befogadni a szereplők, ha átéltek valami traumát, szomorúak és még sorolhatnánk. Nos, már ezt is tudja. Hiába tartozik a táplálék a létszükségletek közé, egyszerűen nem volt étvágya. A főbb ok az volt, hogy mindig édesapjával fogyasztotta el a reggeleiét, nem mással, kivéve, ha Vincent sokat dolgozott. Akkor nem. De a hétvégéken mindig. Ez most hiányzott. Sok minden fog még hiányozni, de ez a dolog legalábbis biztosan.
A hajadon gyorsan letette nesszeszerét, törülközőjét és hajszarítóját, majd eldőlt az ágyon. Kilencig még van egy kis idő, nagyjából fél óra.
Arabella csak nézte a plafont és próbálta nem szét sírni szemfestékét. Mostmár azt sem tudta, hogy konkrétan miért sír. Csak jött. Mindenért. Az elmúlt időkért, az apjáért, a máért, a sorsért. Egyszerűen nem tudta abbahagyni. Azonban nem csak a bánat mardosta szívét, hanem a mérhetetlen düh, amely olyan erős volt, hogy szavakba önteni sem lehet. És hogy kire volt ilyen mérges? Nem tudta. Dühében és tehetetlenségében márcsak sírni tudott. Miért történik mindez pont vele?