𝐣𝐮𝐬𝐭 𝐚 𝐬𝐞𝐜𝐨𝐧𝐝. • pietro maximoff ff.

20. 𝕖𝕘𝕪𝕖𝕕𝕦̈𝕝 ℕ𝕖𝕨 𝕐𝕠𝕣𝕜 - 𝕓𝕒𝕟 1. 𝕣𝕖́𝕤𝕫

Arabella tankönyvét olvasva feküdt hassal ágyán, és minél több mindent próbált memorizálni az egyik matematika tételből. Közben a tananyagot még a papírlapokra írva kiegészítette pár kis feljegyzéssel is.
Maga mellett a 100 darabos kiszeréssel rendelkező zsepkendős zacskóból néha - néha előhúzott egyet, hogy kifújja orrát, és letörölje könnyeit arcáról.
Hirtelen a végtelen csendet egy, pontosabban kettő koppanó hang szakította meg, amely az ajtó irányából jött.
A lány egy kicsit rendezte megjelenését, majd a zsebkendőket kicsit odébb seperve ült fel ágyán.
- Gyere! - kiáltott ki.
Az ajtó kinyílt, majd egyszer csak Vízió és Rogers kapitány dugták be rajta fejüket.
- Szia! - mosolygott rá melegen Steve.
- Sziasztok! - köszönt Arabella kicsit ugyan még szipogva, de meglepetten, ugyanis ez a páros nem gyakran toppannak be szobájába csak úgy. - Mi a helyzet?
A férfi és a robot gondosan körülnézve csukták be az ajtót, majd halkan kezdtek el magyarázkodni.
- Hát, igazából ma van Natasha születésnapja, és arra gondoltunk, hogy elmennénk ebédelni a Crystal étterembe együtt, hogy megünnepeljük. - mondta Vízió.
- Ó, ez nagyon aranyos ötlet, de miért suttogtok? - értetlenkedett a Barton lány ő is lehalkulva.
- Arra gondoltunk, hogy lehetne meglapetés. Évek óta nem volt szegény Romanoff - nak rendes ünnepsége vagy csak futólag kapott mindenkitől egy ajándékot, úgyhogy ezt most nagyon megérdemelné. És hát, sose lehet tudni Natasha hol van, ezért elővigyázatosság, illetve azért csak ebédelni megyünk, mert nem szereti a nagy felhajtást. - avatta be őt Steve.
- Értem. Biztos örülni fog. - jegyezte meg Arabella.
- Hát, reméljük. Soha nem ünnepelte még így a születésnapját, mert nem volt rá alkalma vagy ideje, szóval vagy tetszik neki, vagy nem. - mondta Steve.
- Egyébként meg Pietro ötlete volt az egész igazából. Bár hozzátenném, ő Romanoff - ot "anyu" - nak nevezte, de az lényegtelen. - jegyezte meg mellékesen Vízió, amelyen Arabella még fel is kacagott volna, de most nem tudott szórakozni a fiú bohókásságán, hiába telt el a történtek óta már 1 hét is.
A kapitány meglökve kissé a robot karját jelezte neki, hogy inkább ne emlegesse Pietrót a lány előtt. Víziónak ez leesvén csak újra, sajnálkozva nézett rá a hajadonra, aki úgy tett, mintha ezt nem is vette volna észre, és inkább reagált.
- Hát... ez szép tőle. - köszörülte meg torkát, hogy el ne sírja magát. Már a szélvész nevét is fájt hallania.
- Mindegy is. Na? Benne vagy? - kérdezte a mesterséges intelligencia terelve a témát.
- Persze, szerintem ez tök jó. - bólogatott Arabella hamiskás mosolyt csalva az arcára.
- Rendben, akkor csak annyi, hogy fél 11 - kor indulunk Stark kocsijaival, mert az étterem a város másik felén van, ami viszont elég fényűző hely, szóval öltözz nyugodtan csinosan. - hadarta el Amerika kapitány a tudnivalókat.
- Okés, akkor 11 órakor találkozunk a parkolóban?
- Igen. Van még bő 2 órád, szóval nyugodtan pihenhetsz. - mondta Vízió rámosolyogva a lányra.
- Rendben, akkor köszönöm, hogy szóltatok. - viszonozta Arabella a gesztust.
- Semmiség. Még találkozunk! - köszönt el a kapitány, mire a lány csak odaintegetett neki.
Amint a páros kilépett az ajtón, az árva odasétálva a bejárathoz bezárta azt. Most egyedüllétre vágyott.
Hanyatt vetve magát az ágyán újra lebiggyeztette száját, és csak szipogása hallatszódott az egész szobában.
Valóban édesnek tartotta, hogy a csapat, pontosabban Pietro gondolt Nat - re, de azért ehhez most tényleg nem sok energiája volt. Persze, nyilván nem mondhat nemet egy ilyenre, mert az illetlenség volna, azonban ez az ebéd vagy Natasha születés napja igazán lehetne egy másik időpontban. Bár az sem lenne rossz, ha a futóval való vitájuk is más időpontra tolódott volna, vagy egyáltalán ne következett volna be.
Az egész eset már több napja volt, pontosan 1 hete. Ez alatt az 1 hét alatt azonban minden, legfőképp Pietro Maximoff viselkedése változott meg legjobban. Olyannyira megbánta, amit tett, hogy minden egyes nap bekopogott Arabellához, hogy kibékülhessenek, de a lány persze sosem nyitott ajtót. Nem azért, mert nem szeretett volna, igenis akart, hiányzott neki a fiú tekintete, a vidámsága, a féloldalas mosolya, a butuska viccei, az érintése, az illata, meg úgy az egész személye, de egyszerűen nem tudta megtenni. Nem tudott szembenézni vele.
Ennél meg már csak az volt szívfacsaróbb, amikor másoktól, legtöbbször Wandától, Natashától és Clint - től hallotta vissza, hogy mennyire ramatyul van lelkileg és mennyire ézrékenyül érintette ez a fiút is. A boszorkány legutóbb azt mesélte, hogy alig alszik valamit, ahelyett pedig vagy mered a semmibe, vagy magában szomorkodik, vagy ez a kettő összevonja, és szomorkodva mered a semmibe, vagy pedig össze - vissza futkorászik a toronyban és a szobájában. Arabella ezt pár éjszakánként még hallani is vélte, ez pedig az ő alvászavarára is rátett még egy lapáttal, ugyanis ő sem aludt valami jól az utóbbi napokban.
Úgy érezte, hogy már Pietróra nézni sem bír, különben még a maradék életkedvét is elveszti. Már nem is csak azért, mert a veszekedésük még frissnek hatott számára, hanem mert annyira sajnálta őt és az egész füstbe ment kapcsolatukat.
Annyira nagyon szeretett volna a szélvésszel beszélni, hogy az már neki fájt, azonban egy része tiltakozott. Pietro olyan sebet ejtett lelkén, melynek időre van szüksége, hogy beforrjon. Nem tudta, mennnyi az az idő, pár nap, pár hét, vagy akár hónapok, de az biztos volt, hogy ez a sérülés még nem gyógyult be.
Arabella halántékát masszírozva csukta be tankönyvét, majd rakta odébb azt. Nagyszerű, már a feje is elkezdett fájni.
Megkeresve a távkapcsot, s bekapcsolva a televíziót megpróbálta elütni az időtt 11 óráig és kicsit lepihenni. Túl sokat stresszel, alig alszik valamit, ez már tényleg kijár neki, nem?
Egy bársony, köralakú, világos kék díszpárnát magához ölelve a lány kapcsolgatni kezdte a csatornákat, míg megállt egynél, ahol épp egy komédiát vetítettek. Vállát megvonva tette le maga mellé a távkapcsot. Jó lesz ez neki, nem fog sokat variálni rajta.