𝐣𝐮𝐬𝐭 𝐚 𝐬𝐞𝐜𝐨𝐧𝐝. • pietro maximoff ff.

19. 𝕞𝕒𝕫𝕖𝕟𝕛𝕖

Pietro szomorúan, sőt, lesokkolódottan sétált be szobája ajtaján, miután újra bepróbálkozott Arabella ajtajánál, hátha beengedi és kibékülhetnek, de nem jött össze.
Ez a bánatos hangulat elég szokatlan volt tőle. Soha, legalábbis már rég nem viselkedett így, mindig mosolygós és viccelődős volt, ám most teljesen el volt szontyolodva, és még fáradt is volt.
Este nem aludt szinte semmit, de ahogy hallotta, az árva sem. A vékony falon átszűrődött csendes, elfojtott szipogása. Pietro ettől csak még borzalmasabban érezte magát, úgyhogy nemhogy még az érzései nem hagyták őt aludni, de még ez sem.
Nem gondolta volna, hogy ekkora balhéja fog keletkezni valaha is a lánnyal. Az egész abból jött, hogy feltékeny volt, ráadásul még a fiú is belátta, hogy nem véletlenül. Pietro Maximoff azonban nem ezt akarta. Ó, dehogy.
Mikor először, pontosabban karácsony tájékán kezdtek köztük alakulni a dolgok, úgy gondolta, kicsit húzni fogja a lány agyát, kicsit féltékennyé teszi és játszadozik vele. Először nem volt semmi egetrengetően komoly dolog, csak meg akarta nézni a reakcióját, ráadásul még nem is gondolta túlságosan mélynek az akkor mondhatni "kapcsolatukat", mivel frissen ismerkedtek meg. Ezért aztán merte azt kockáztatni.
Nos, igen, ez ment egészen ideáig. Annyira lefoglalta ez a kis játék, hogy nem vette észre Arabella érzelmeit. De most már persze tudja az összeset, a lány tegnap kiöntötte neki szívét. Csak éppen nem a legszebb keretek közt.
Visszagondolva, hatalmas butaságnak gondolta tetteit, de erre még az is rátett, hogy még csak azt sejtette, miért kerülte őt az utóbbi időben. Annyira elterelte a figyelmét az, hogy ugrassa a lányt, egy kicsit szórakozzon vele, hogy közben nem tűnt fel neki, ő ezt nem élvezi. Egyáltalán nem.
Nem is értette, hogy lehetett ilyen ostoba. Jellemző volt rá, hogy figyelmetlen, lobbanékony és hebrencs, de hogy ennyire? Ezzel elrontott egy szerelmet. Most nem a lányokat hibáztatta, akikkel együtt volt, nem is Arabellát, aki sokáig nem vállalta fel érzelmeit, mert azért valljuk be, nyilván való volt, illetve a fiú hiába vágta fejéhez, nem gondolta komolyan. Most nem őket hibáztatta, csakis magát.
Ez az egész miatta és a hatalmas egója történt meg.
Tehetetlen bánattal és dühhel dőlt el francia ágyán és csak bámulta a plafont.
Ez körbelül 5 percen át tarthatott, a falon viszont áthallatszott az általa csak "Bell" - nek nevezett lány keserves sírása, így gondolta, benyom a televízión valamit, hogy elnyomja a hangját. Különben meg még ő is sírva fakadna.
Sokáig nyomkodta a távirányítót és kapcsolgatta a különböző csatornákat, mivel sehol sem ment semmi olyan, ami egy kicsit is érdekelné. Végül megállt egy teljesen random sportcsatornánál, ahol épp egy kosárlabda meccset adtak, de az sem volt túl érdekes, mivel két teljesen ismeretlen csapat játszott egymással, ráadásul még csak nem is voltak ügyesek.
Pietro csak hanyatt fekve nyúlt el az ágyán, szemét pedig lecsukta. Mindenből elege volt, de legfőképp saját magától. Ebben a helyzetben pedig nem is tudott senkit sem hibáztatni.
Félt, hogy elveszíti Arabellát, sőt talán már meg is tette. Eddig nem volt benne olyan kétely, hogy már nem fog többé szóba állni vele a hajadon vagy már soha többet nem lesz olyan szikra köztük, mint volt, de most már szinte retteg tőle.
Merengését viszont egy kopogás zavarta meg. Szíve hatalmasat dobbant erre, mivel remélte, hogy az árva az.
- Nyitom! - kiáltott ki, s feltápászkodva ágyáról.
Torkában egy hatalmas gombóccal és remegő kézzel nyúlt a kilincshez, majd lenyomta azt. Kitárva az ajtót nem Arabellát találta magával szemben, hanem húgát, bár talán furcsa is lett volna ezek után, ha a lány csak simán bekopog hozzá, mintha semmi sem történt volna.
Persze örült testvérének, de azért kicsit mégis csalódott volt szíve mélyén.
- Szia. - köszönt Wanda szomorkásan rámosolyogva bátyjára. Hanglejtéséből ki lehetett venni, hogy tudja, mi történt.
- Szia. - húzta Pietro is száját egy hamiskás vigyorra.
- Gondoltam, most inkább kopogok. - nevette el magát zavartan a Maximoff lány.
- Nem kellett volna. - mondta a fiú a történtekre utalva. Wanda összeszorította ajkait és fivéréhez lépve átkarolta. Míg Pietro jó 180 - 190 centiméter volt, ha nem több, addig a boszorkány csak 165 - öt súrolhatta alukról, így mindössze a fiú derekát tudta csak átölelni. Ez a méretkülönbség egyáltalán nem zavarta egyiküket sem, Pietro ugyanúgy gond nélkül át tudta karolni hátát, maximum egy kicsit lejjebb kellett vinnie kezeit vagy lejjebb hajolnia.
A szöszi rátámasztva állát ikre feje búbjára szorosabban ölelte, mint eddig bármikor. Wanda ezt csak hagyta és ő is erősen csimpaszkodott belé. Tudta, hogy most támogatásra van szüksége.
- Elcsesztem. Rohadtul. - szólt a fiú. A bűntudat és a fájdalom annyira szétfeszítette mellkasát, hogy levegőhöz is alig jutott.
- Tudom, Pietro. - dörgölőzött hozzá szorosabban a mutáns lány. - hej, smiri se. znaš da će sve biti u redu jednom zauvek. - motyogta a lány bátyja vállába szokóviai akcentussal.
- znaš da sada nije tako jednostavno. - fújta ki a levegőt szaggatottan Pietro.
- ne, ako želite, možemo se kladiti. ako pobedim, daj mi sve svoje tajne grickalice. - mondta Wanda megpróbálva ezzel jobb kedvre vidítani a szélvészt.
- samo sanjaj. - mosolyodott el a fiú végül.
A testvérpár tagjai gyakran beszéltek egymáshoz anyanyelvükön. Ennek különösebb oka nem volt, egyszerűen csak megszokták. Néha pedig talán még jól is jött. Ha esetleg olyasvalamit közöltek egymással, amit nem akartak, hogy a Bosszúállók értsenek,
azt szokóviaiul mondták el a másiknak, lehetett ez akár egy személyes információ, vagy egy csínytevés, amely a csapat valamely tagján csattan el.
- maženje? - kérdezte a boszorkány, mire a fiú bólintott, majd ágyára Wandát magával rántva ágyára huppant.
Ez olyas valami, ami szinte már nélkülözhetetlen volt náluk. A maženje - angolosabbra fordítva csak simán "mazenje" - szerbül, azaz anyanyelvükön, nyersen fordítva "összebújást" jelentett. Gyerekkoruk óta ezt csinálták, még régen szüleik is így nyugatták vagy vigasztalták őket, ha valamelyiküknek egy kis "mazenjére" volt szükségük. Lehet, hogy ez másnak csak egy sima ölelésnek tűnik, mi több, lehet, hogy az is volt. Ám a testvérpárnak koránt sem. Nekik rosszabb napjaikon ez jelentette a mentsvárat. Általában egymásba karolva filmeztek, beszélgettek, vagy csak simán pihentek, hol Wanda, hol Pietro szobájában, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy egymás társaságát élvezhetik elzárkózva a külvilágtól. Nekik ez maradt.
A szöszke lelkén is már csak ez segíthetett. Nem is tudta elképzelni életét Wanda nélkül. Ha ő nem lenne, valószínűleg ő sem bírná ki sokáig.
A fiú a boszorkány felé fordulva magához szorította azt. Vastag, fehér kötött pulóverének vállába temetve arcát tekeredtek rá hosszú karjai a mutáns törzsére. Szégyellte, de pár könnycsepp még az ő szemén is kicsordult, amik testvére felsőjén kötöttek ki, de őt egyáltalán nem zavarta.
Nem kellettek ahhoz szavak, hogy megértsék egymást. Wanda pontosan tudta, mi jár a fiú eszében, még gondolat olvasás nélkül is. Hiába volt Pietro vele egy idős, sőt 12 perccel idősebb is, ilyenkor úgy tekintett rá, mint egy meggyötört kisfiúra, akinek gondoskodásra és anyai szeretetre van szüksége. Ezt viszont könnyedén pótolhatta.
A vörös egy könnyű kis kézmozdulattal piros csávákat varázsolt elő ujjbegyeiből, melyeket ügyesen a távkapcsra irányítva megnyomta a "-" gombot, hogy lehalkítsa a kosármeccset éppen lelkesen levezénylő közvetítő kiabálását.
- Beszéltél vele? - tette fel a kérdést a fiú remegő hanggal.
- Igen. Most jövök tőle. - felelte Wanda.
- És... nagyon szomorú? Vagy haragszik rám? - emelte fel Pietro fejét megbánással teli hangon.
- Nincs túl jó passzban. Csak sír. Bár azt még lehet hallani innen is. - jegyezte meg a lány a fal felé biccentve fejével, ahonnan valóban keserves zokogás hallatszott ki.
- Úgy sajnálom. Én nem így terveztem ezt el. - sóhajtott szaggatottan a fiú.
- Én is. És tudom, de nem igazán értem, mit gondoltál. - mondta Wanda bátyja egy hajtincsét csavargatva.
- Hát én sem. - szólt a fiú, mire húga homlokát ráncolva emelte fel fejét.
- Hogy mi? - értetlenkedett.
- Mindegy... - legyintett a hős zavartan.
- Pietro... - noszogatta Wanda, mivel érezte, hogy itt bizony nincs minden rendjén.
- Na jó. - adta be derekát a szélvész. - Emlékszel még Decemberre? - kezdte.
- Aha.
- Tehát akkor még azt gondoltam, hogy vigyünk a kapcsolatunkba valami izgalmat. Különböző jeleket adtam, sőt, valamikor majdnem meg is csókoltam. És ezek után más és más nőket szedtem fel random az utcáról, mert hát gondoltam, kicsit mérgessé és iriggyé teszem, hogy majd amikor összejövünk, az nagyot szóljon. De nem jöttünk össze. Bell pedig kerülni kezdett. Én meg rohadtul kezdtem aggódni, egyre jobban, viszont féltem vele beszélgetni erről és leadni egy kicsit is az egómból tehát én is kerülni kezdtem. Borzalmas volt, de a hülye fejemmel nem is sejtettem, mi lehet a baja, annyira belefeledkeztem ebbe a "játékba". És mekkora hiba volt. - hadarta el a férfiú egyre jobban magát okolva.
- Ó, Pietro... Ezt bizony jól elrontottad... - ingatta fejét nem tetszően, mégis gondtehelten és sajnálkozva Wanda.
- Tudom. És nem tudok mit csinálni sem. - mondta Pietro.
- Ahj, pedig én annyira szurkoltam nektek. Szeretem Arabellát. - szólt a mutáns lány.
- Hát még én... - fújta ki levegőjét szomorkásan ikre.
- Legalább most az egyszer ne csináltad volna ezt. Ő nem csak egy idegen lány, akinek azért tetszettél, mert te vagy "Higanyszál" és persze szuper "sármos" vagy. - magyarázta a boszorkány ujjaival macskakörmöket rajzolva a levegőbe. Pietro fennakadhatott volna a mondat végződésén, mert persze ez talán dícséretnek számított, de most nem volt kedve hozni a formáját.
- Igen, ez a legszomorúbb benne. - mondta.
- Ezt meg hogy érted?
- Hogy nem a " seggfej, bunkó Higanyszál" énem tetszett neki. Legalábbis nem csak az. Hanem az "érző és kedves sokóviai srácé" is. Én meg jól elcsesztem ezt is, mert most mindegyikről azt hiszi, hogy arrogáns köcsögök, pedig az egyik nem. Csak az "érző és kedves sokóviai srác" agya eldurrant és "seggfej, bunkó Higanyszál" lett belőle. - ecsetelte Pietro bánatosan remélve, hogy húga tudja követni.
Wanda egy darabig csak nézte bátyja bánatos arcát, aztán pár másodperccel később, fejét rázva szólalt meg.
- Jaj, Piet... - susogta. - bár lenne valaki, aki szabályozni tudná a viselkedésed és a gondolkodásod.
A lány még régen hívta így a hőst, kisebb korukban. Már egy jó ideje nem használta ezt a becenevet rajta, ezért Pietro fel is kapta a fejét, de nem foglalkozott vele sokáig, hamar megszokta.
- Ebben egyetértünk. - bólintott ő is. - Szerinted átmenjek Arabellához? - kérdezte.
- Szerintem most nem kéne. Hiába nem bántana amúgy senkit egy ujjal sem, téged most képes lenne kicsinálni. - mondta Wanda.
- Ahj, akkor meg mit tegyek? - vetette hanyatt magát sóhajtva Pietro.
- Semmit. Várd ki a holnapot, és pihenj. Mondd csak, mégis mennyit aludtál éjszaka? - ült fel a lány.
- Pár órát. 5 - öt, 6 - ot... - füllentette szemét dörzsölve a fiú, mellyel ügyesen álcázta szeme alatt éktelenkedő karikákat.
- Pietro Django Maximoff, megint hazudni próbálsz nekem? Te is tudod, hogy az nem fog menni. - ciccegett Skarlát Boszorkány. - Mennyit aludtál? - tette fel a kérdést ellent mondást nem tűrően.
- Izé... a fél óra soknak számít? - nevetett zavartan a szöszi.
- Jézusom, Pietro! Ez nem egészséges! Tudod mit? Te maradj itt, én meg hozok kaját a konyhából és nézünk valamit, te meg addig szépen kipihened magad. - jelentette ki a hajadon felállva testvére ágyáról, majd az ajtóhoz sétálva.
- Az a valami csak nem a Dick Van Dyke Show? - mosolyodott el Pietro mindent tudóan.
- Lehetséges. - csukta be maga után Wanda az ajtót vállát megvonva, ami természetesen igent jelentett.
Ez volt a lány kedvenc sorozata. Igaz, régi volt, de gyerekkora óta mindig felvidította, akárhányszor csak nézte. Ezt általában fivérével tette, aki azonban ezt kezdte már unni. Pietro ezek ellenére soha nem tette szóvá, hogy már nem akarja nézni és a kedve is elment már tőle, mindig ott volt mellette, a TV előtt, és akár több részt is végigült.
Megmondhatta volna, hogy őt már nem köti le a sorozot, igen. Csak nem akarta, mert szerette Wandát boldognak látni. A lány ugyanis egy időben depresszióban szenvedett, pontosabban miután őt majdnem megölték az Ultron elleni csata után. Ráadásul még át is költöztek egy másik földrészre, Wandának pedig még honvágya is volt. Miután Pietro felépült, a boszorkány egyre jobban lett viszont. A szélvész ezek után pedig mindennél jobban figyelt testvére mentális egészségére, ami megtette a hatását. Wanda újra boldog lett. Jó volt ez így, sőt, több mint jó, a fiú nem akarta elrontani, ezért még a legkisebb dolgokra is próbált odafigyelni.
- Na, itt vagyok! - surrant be az ajtón Wanda vagy 6 zacskó csipszet, 2 tábla hatalmas csokit és még sok - sok pici cukrot lebegtetve, amelyeket vörös nyalábok fontak körül.
- Atyaúristen, Wan... - forgatta szemét Pietro a sok édességat látván. Ez is egy régi becenév volt, csak úgy mint a "Piet".
- Mi van? Csak kiélvezem, hogy nem az utcán kell kukából félig megrágott szendvicseket túrkálnom. - mondta a nassolnivalókat a fiú ágyára irányítva.
- Megértem, de az edzés meg az étrend... - kezdte a hős, de aztán inkább vállat vonva máshogy folytatta. - Jó, tudod mit? Ide vele, leszarom! - kapott egy hagymás tesjölös csipsz után, majd megbontva azt szájába szórt pár szemet.
- Ez a beszéd! - pattant fel a bútorra mellé a boszorkány is. - Tehát, most az lesz a dolgod hogy pihenj, és ne gondolj Arabellára. Annyit. - javította ki magát a lány kínosan mosolyogva.
- Ez jól hangzik. Bár ilyen könnyű lenne... - hajtotta a szöszi húga vállára a fejét.
- Hé, nincs nyavalygás, azt mondtam, ne gondolj rá. Különben is, kezdődik, úgyhogy shhh! - tette mutató ujját szája elé a vörös.
- Bocs... - mondta a fiú, de Wanda ezúttal nem kegyelmezett neki, és finoman homlokon vágta.
- Nem megmondtam, hogy maradj csendben? Csitt már! - pisszegte le, ugyanis kedvenc epizódja kezdődött, a 2. évad 21. része, melyet már szinte mindkét iker kívülről fújt.
Pietro erre csak bosszúsan, mégis visszatérve szomorkás hangulatához fúrta bele fejét húga vállába.
- Mi lenne velem nélküled? - kérdezte irónikusan, s újra átölelte testvérét.
- Valószínűleg nem sok minden. - ölelt vissza a lány is.
Pietro egy darabig nézte a Dick Van Dyke Show - t, de aztán hamar megunta. Lehunyva szemét először csak úgy volt vele, hogy egy kicsit pihen, de aztán egyre álmosabb és álmosabb lett. Nem telt 10 percbe, már Wanda vállára dőlve mélyen aludt és csak a szitkom, illetve az ő szuszogásának zaja hallatszott a szobában. Ezt azonban aláfestette a szomszédból jövő Arabella zokogása, amely néha halkult, néha erősödött, de legfőképp az utóbbi.
Wanda sóhajtva kezdett játszadozni testvére kócos, szőke hajával. Nem csak a Barton lányt és bátyját viselte meg ez az egész, ami köztük folyt, de még őt is. Annak viszont örült, hogy testvére végre pihen egy kicsit. Erre vannak a testvérek és mazenje, nemde?

Hi! 2 dolgot akarok mondani. Az első, hogy tudom, azt mondtam, most gyorsan fogom hozni a részeket, de ezzel is elégggé megcsúsztam, ráadásul nem is hosszú, szóval sajnálom. :(
Azért remélem, tetszik.
És itt jön a másik ügylet. KÉRLEK, OLVASD EL, MERT FONTOS SZÁMOMRA! Szóval igazából az a lényeg, hogy őszinte kommenteket, véleményeket szeretnék kérni a hibáimról vagy arról, ami jó könyvben. Szóval tényleg, bármiről jöhet. Már kértem ezelőtt kritikát, csakhát nem kaptam meg, tehát szeretném, ha most ti véleményeznétek. És komolyan, jöhet hideg, meleg, nem sértődöm meg, csak szeretném, ha tényleg igaz vélemények lennének. Amúgy meg hogy telik a nyári szünet? Voltál már valamilyen táborban? Köszi, ha elolvastad, ha jónak találod, nyomj egy vote - ot! Szép napot!❤