WHY WON'T YOU LOVE ME | AFI ✔

[21] - EPILÓGUS

[fél évvel és hónapokkal később]

Tudom kik az igazi túlélők és egyben harcosok. Mindig azt gondoltam, hogy ott vannak a katonák, akik a hazáért harcolnak és védekeznek, emberekre, akik a legnagyobb tragédiát is átvészelték, és mindenki másra, akik harcoltak valamivel, csakhogy elismerjük őket. Tévedni nem tévedtem, de sosem jöttem rá egészen idáig, hogy vannak még náluk erősebbek is, még ha az egyik leggyengébb láncszemeknek mondja a társadalom nagyobb része.

De láttál-e már embert, aki saját magával harcol, küzd és viszályokat szít, csakhogy nyertesként jöjjön ki?

Nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb erő akár a leggyengébb testben is megrejtőzhet, majd akkora erővel lendülhet újra, mintha egy hullámvasútra ülnének fel újra és újra.

Szóval megkérdezem újra egy kicsit másképp; ki a legnagyobb harcos az ismeretségi körödben?

Az én legnagyobb harcosom a barátnőm, Grace Collard.

Nem tudtam, és a mai napig nem tudok sok mindent a lupuszról, de abban biztos vagyok, hogy akinek a szervezetében bent tombol az egy igazi túlélő hősnek számít. Nap, mint nap megadatik a lehetőség, hogy ringbe szálljanak, és néha próbálkozniuk sem kell, mert tudják, hogy nyernek. Naponta felkelnek és élnek a lehetőséggel még ha a fájdalom állandó, de ők megküzdenek. Léteznek náluk erősebbek?

Őszintén itt megemlíthetném az összes autoimmun és egyéb mentális vagy egészségügyi betegségekben szenvedőket, akik csak azért lépnek bele a következő napba, hogy egy újabb csatamezőn találják magukat, hogy megküzdjenek a holnapért. Annál csodálatosabb dolog nincs, amikor a sikerélmények egymás után követik egymást. Az erő, ami ezekben a testekben lapul valami elképzelhetetlen, és sokkal többre képesek, amit egy kívülálló el tud képzelni.

Bíztam Grace-ben. Tudtam, hogy ő is egy a legerősebb emberek közül, aki túl fogja élni, mert megvan benne az élni akarás. Tudtam, hogy el fogom veszíteni egy-két időszakban, amikor a legmélyebb pontjain van és tudtam, hogy a legboldogabb emberré tesz, amint napról napra egyre jobban lesz. Mert ez történt.

Michael és Crystal esküvőjén vonakodva elengedtem tudva, hogy ő most teljesen kikapcsolja magát az életünkből, de nem tudtam mit tenni. Még ha nem is mondta, a fájdalom ott lobogott a szervezetében, és olyan néma csatát vívott le, amiből meg tudtam állapítani, hogy ő egy igazi harcos. Megrendítette a szívemet, amikor alig két hónap után egy üzenetben közölte velünk, hogy a veséje végleg leállt, és a műtét elkerülhetetlen volt. Emlékszem egyszerre rohantunk oda hozzá, az akartuk, hogy rögtön mi legyünk a megfelelő donor, csakhogy megmenthessük. A szívem még inkább megfájdult, amikor kiderült, hogy én alkalmatlan voltam a feladatra, de Jean, Crystal és Luke alkalmasnak minősült. Az idegösszeroppanás szélén álltam végig, míg a műtét zajlott és az utána lévő heteken, amin vizsgálták, hogy Grace szervezete elfogadja-e a donort vagy sem.

Fájt úgy látni őt. Még ő maga sem volt boldog tőle, hogy ebben az állapotban kellett látnunk, de tudtam, hogy akkor még egy daruval sem tudtak volna elvontatni mellőle. Fogtam a kezét, amikor csak lehetett, beszéltem hozzá, amikor mély álomba merült, és millió csókkal láttam el, hátha megmaradt az a gyógyító ereje, mint amikor kisgyerekként futottunk a szüleinkhez, ha egy kisebb fájdalom is ért minket.

A fél év pedig meghosszabbodott ennek a beavatkozásnak köszönhetően. Nem láthattam Gracet utána, tiszteletben tartottam a kérését, hogy egymaga szeretne túlleni a rehabilitáción, de annak kétségtelenül örültem, hogy leveleken keresztül tartotta a kapcsolatot, még ha teljesen semleges témákról beszéltünk, csakhogy elkerüljük az aggódást. Míg el nem érkezett a visszatérésének napja.