WHY WON'T YOU LOVE ME | AFI ✔

[14] - LATE

[2019.08.08. | 21:13]

Hangosan zokogtam fel, a mellkasomra nyomva a kezemet, a szemeimet összeszorítva, hogy a rajtam felülkerekedett fájdalmat valahogy kibírjam. A másik kezemben a gyógyszeremet szorongattam, amit a következő pillanatban, minden maradék erőmet összeszedve a szemközti falnak csaptam. Nem volt a legerősebb dobás, de annyira pont elegendő, hogy a pici műanyag kupakja leessen, és a pirulák szanaszét repüljenek a szobám minden szegletébe.
Ennek láttán egy szánalmas sikoly hagyta el a számat, az ágyam tövébe lecsúszva, az ujjaimmal a hajamba túrtam, és hagytam, hogy a könnyek teljesen eláztassák az arcomat. Nem érdekelt, hogy a sminkem ez alkalommal teljesen rommá válik, csak a fájdalom foglalkoztatott, ami az egész testemet végigjárta. Nem a fizikai fájdalom, hanem a lélekbe hatoló, teljes testet ostromló, elmondhatatlanul szívtépő, elviselhetetlen fájdalom.

Hangosakat szipogva erőltettem meg annyira magam, hogy feltápászkodjak a földről, és a szekrényem melletti bőröndöt előhalásszam. Az erőm néha elhagy, ezért akadozva megy minden pillanat. Azt sem tudom mondani, hogy a könnyeim elapadtak, mert minden egyes gondolatomnál, ami a mai nap eseményeit forgatja le magában, még jobban rívásra késztet. Még egy óvodás sem bőg olyan szánalmasan, mint ahogy én teszem ezekben a percekben.

Felcsaptam a bőröndömet az ágyra, majd a szekrényemből minden kezembe akadó ruhámat bele kezdtem szórni, hogy minél előbb a végére érjek. Még magam sem tudom, hogy ilyen késő este hogyan jutok el apához, de bármit megteszek, hogy ne legyek ennyire egy akadályozó tényező, aki tönkreteszi a környezetében lévő emberek barátságát.

Ash pólója akad a kezembe, amit kivettem a dobozból, de ez alkalommal bedühödtem rajta, és elcsaptam magam mellett, hogy landoljon a földön. Igen ám, csakhogy ügyesen eltaláltam ezzel az éjjeliszekrényen lévő lámpát, ami hangos csattanással tört szét a padlón. Obszcén szavak sorozata hagyta el ezután a számat. Erőszakosan töröltem meg az arcomat, ezzel fekete foltot hagyva a kézfejemen.

Kész roncs vagyok.

Anya ront be mindenféle ijedséggel a hangjában, ahogy a nevemet ismételgeti. Nem akartam megállni, így tovább pakoltam a ruháimat. Tudom, hogyha elmondanám neki, ő keresne egy okot, hogy maradjak. Annyira, de annyira azt érzem, hogy nekem a továbbiakban semmi keresnivalóm nincs itt.
Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a cselekedetemmel cserben hagyom a legjobb barátnőmet, de nem örökre megyek el. Azt szeretném, ha zökkenőmentesen teljen el az esküvőjére való készülődés, és ha ehhez az kell, hogy elmenjek, akkor elmegyek. Nem akarok mindennek az elrontója lenni.

- Grace, állj már meg egy pillanatra! - Anya hangosan felszólalva kapta el a karomat, aminek hatására a kezemből kihullott a következő kupac ruha, amit a bőröndömbe akartam beleszórni. - Elmondanád, hogy mégis mit csinálsz?

- Pakolok, nem látni? - kérdezek vissza kaffogva. Kirántom a karomat az ujjai közül, majd lehajolva a földön heverő ruhákért, egyszerűen a bőröndre dobom. Az arcomon újra megindultak a könnyek, és szinte a bőrömet téptem le, ahogy próbáltam eltüntetni azokat.

- De miért pakolsz? - kérdezi meg rémülten. Ezzel eléggé megijesztem most, főleg, hogy nem sejt senki ebből az ötletemből semmit se.

- Mert el kell mennem. Anya muszáj lelépnem. - Hadonászva magyarázkodom neki, egy pillantást sem vetve rá.

- Mi ez a hirtelen ötleted? Grace! Megállnál egy pillanatra, hogy megmagyarázz mindent? 

Megálltam ahogy kérte, de ebben a pillanatban egy újabb zokogás tört fel belőlem. Ezen a nyáron többet sírtam, mint az elmúlt huszonhat évemben összesen. Ezt pedig magamnak köszönhetem, mert ha megelőztem volna ezt a felfordulást, akkor nem kellene ilyen helyzetekben lennem.
Az arcomat a tenyerembe temettem, majd ismét a padlón ülve kötöttem ki a légzéssel küszködve, amit a sírás teljesen megvon tőlem. A vállam rázkódik, a torkomból siralmas hangok törnek fel, és anya maradt mellettem valami vigaszként.