[1] - MEGHÍVÓ

997 66 8
                                    

[2019.06.06. | 14:57]

Sydney. Másfél év után is még mindig remegő lábakkal lépkedek végig az ismerős utcákon, amelyeket annyiszor megjártam. Minden embert megfigyelek okozva nekik egy kisebb zavart vagy idegességet, amiért ilyen sokáig az arcukon tartom a szemem. Nem akartam lemaradni semmilyen pillanatról sem, amit az élet elém dob. Ki tudja mikor hagyom ki életem leggyönyörűbb pillanatát, amit elém raknak, mert én túlságosan elvagyok merengve. De azért azt bosszantó, hogy rámosolygok valakire, ő pedig nem viszonozza. Valahogy még ők sem veszik el a kedvem, mert biztos fogják magukat egyszer úgy érezni, ahogy én.

Hálásan.

Egy évvel ezelőtt még nem voltam benne biztos, hogy az én lábam újra ezt a földrészt fogja érinteni. Vagy bármely más országot, ahova elszerettem volna jutni az életem folyamán. De ennek most nagyon örülök, hogy itt van egy új lehetőség. Következőnek meg nem tudom, hogy mikor tudok hálát mondani, ha egyszer bekövetkezik. Ez a nap pedig nem arról szól, hogy a negatívat tömjem az agyamba, hanem valami teljesen másról.

Érzem magamban az izgatottságot, ahogy a kávézó felé tartok, ahova szintén nem léptem be másfél éve. Már hetek óta ezt a délutáni három órai időpontot várom, hogy megtörténjen. Crystal, a legjobb barátnőm tudom, hogy szintén akkora örömmel fog várni, mint ahogy én őt. Mert mégis rengeteg időről van szó, amit elmulasztottunk és bennem volt egy érzés, ami azt súgta, hogy sohasem fog ez bekövetkezni újra. De úgy látszik, hogy a rossz gondolataimnak ellent mondva a csoda mégis velem volt és Sydney tárt karokkal várt vissza.

Egy kisebb sikkantás hagyta el a számat, amint megláttam egy ismerős szőke hajkoronát. Crystal erre felém fordult és a nevemet kiáltva szaladt felém. Általában ez normális reakció lenne két tizenévestől, de mi már bőven túllőttük a húszat így kaphattunk pár furcsa pillantást. De mégiscsak másfél évről van szó, amit csak levelezéssel töltöttünk el és tényleg nem láttuk egymást még kép formájában sem.

- Úristen, de nagyon hiányoztál!

Millió és egy hasonló mondat hagyta el felváltva a szánkat, ahogy a szuszt is igyekeztük kinyomni a másikból. Hosszú percekig csak álltunk, a könnyeinkkel küszködve és a legszívszorongatóbb mondatokat mormolva a másik fülébe. Régóta ismerjük egymást és szinte már testvéreknek számítottunk, sőt mi ezeknek is tartjuk egymást és fájdalmas volt a külön töltött idő.

- El sem akarom hinni, hogy tényleg itt vagy! - Crystal az arcomat körbefogva nevetős ajkakkal méri végig az egész testemet, mint aki tényleg megakarna bizonyosodni arról, hogy valós vagyok. Számomra is furcsa, de tényleg itt vagyok és élek.

- Borzalmas volt ez a másfél év nélküled. - Letöröltem az arcomon lefolyó könnyeket és újra a barátnőm karjaiba borultam. Alig változott valamit ebben a másfél évben, leszámítva a haját, ami állandóan más színben pompázik. Amikor utoljára láttam valami padlizsán-lila színt próbált átadni, de egy levelében írta, hogy visszaváltott az eredeti szőke hajszínére. Meg kell hagyni nagyon jó választás volt részéről.

- Mindent be kell pótolnunk, szóval ez a nap csakis a miénk - mondta Crys. 

Elindultunk a kávézó irányába, egy nekünk szimpatikus helyet kiválasztottunk bent, ahol jobbára takarásban vagyunk. Régi szokásunkhoz híven megrendeltük a szokásos karamellás kávénkat, felelevenítve millió emléket. Belegondolva hiányzott is ez a hétköznapi szórakozás. Amikor csak beülünk ide Crys-szel és kibeszélünk magunkból mindent, ami az utóbbi időben történt. Nálunk most másfél év bepótolhatatlan idő szerepel a naptárunkban.

WHY WON'T YOU LOVE ME | AFI ✔Where stories live. Discover now