Team Free Will!

V. Találkozás egy régi... ismerőssel

Alig, hogy Lens sikeresen lerázta a hamut a hajából a kandalló alatt nyíló átjárónak köszönhetően, amely irigység nélkül engedte rá az összes létező hamut a tűzhelyről, egyből eléjük tárult a pokoltól megszokott vöröses fekete színösszeállítás. Leginkább egy középkori vár földalatti járatait idézte a dekoráció.

-Na ez már azért valamelyest ismerős, nem? -fordult kérdőn a félisten felé, csak hogy mondjon valamit különösebb cél nélkül.
-Otthon, édes otthon... -bólintott rá a férfi figyelmen kívül hagyva Peter értetlen tekintetét, majd a járat jobb oldali sötétségébe mutatott. -Erre? -Leni vállat vont aprót grimaszolva.
-Nem mintha lenne térképünk, de próbáljuk meg. -azzal pedig kicsit sem ráérősen, viszont a langymeleg klímát kiélvezve vágtak neki a járatnak. Csendesen haladtak, mintha a némaságot lassan már negyedik útitársuknak fogadták volna, azonban a fiatal bosszúálló nehezen állta ezt a fajta kínosan rájuk terpeszkedő hallgatást, hát idejét látta ellőni az aznapi kérdését.
-Hogyan kerültek ide először? -attól nem félt, hogy a vadász megtagadja tőle a választ, viszont ahogy remélte, a félisten átengedte a felelet adás elsőbbségét elhúzott szájjal. Ígéret ide vagy oda, nem érezte, hogy tartozna a fiúnak bármiféle magyarázattal a múltja fájóbb pontjairól, legfőképpen nem azokról, amelyeket maga is szívesen feledne el. Mégis erősen koncentrált, hogy egy másodpercre se kerülje el a figyelmét semmi, amit a szőkéje kiejt azon a hidegtől berepedezett halványpiros száján.
-Nem tudom pontosan, hogy ő hogyan, de én szimplán eladtam a lelkem... -válaszolta a lány, mire Loki lenézően hümmögött.
-Nem is vártam többet egy ostoba halandótól... -ám az epés megjegyzés, amit visszavágóként várt a szöszitől, különös módon elmaradt. A skandináv istenség látta az arcán a keserűséget, igaz épp csak egy töredéknyi pillanatra, de nem akart foglalkozni vele, ahhoz még mindig túlzottan dühítette a halandó árulása. Helyette inkább rohanvást a fiatal fiú felé fordította az arcát. -Biztos, hogy erre vagy kíváncsi? -Peter bizonytalanul bólintott miután halkan nyelt egyet és ha tudta is, hogy a férfi nem fog épkézláb válaszokkal kecsegtetni, azért valahol mégis reménykedett benne. -Nos, kivételesen nem egy trónharc vagy hasonló probléma miatt. -és ennyi...
Igaz, hogy a lány is röviden felelt csak, viszont egyértelmű választ adott, a férfi ellenben a világ összes lehetősége közül mindössze kettőt volt hajlandó kizárni, ami azért valljuk be, nem igazán vitte közelebb a fiút a megoldáshoz. A jeget azonban Lens törte meg, kis híján szó szerint is, mert olyan erősen bokszolt az istenség vállba, hogy az legszívesebben jégre tette volna a szőkét.
-Minek ez a nagy titkolózás? A kölyök nem akar rosszat, csak érdekli mi van veled. -dorgálta meg a fekete hajút, aki pufogva félrelökte a vadászt az útjából, majd tovább ballagott a labirintus szerű úton.
-Érdekelje máshol. -vetette oda még csak úgy, foghegyről. Eleanor sóhajtott. A fiú vállára tette a kezét és mintha csak azt sugallaná, hogy „hé, nem miattad duzzog, ám" finoman elkezdte megmagyarázni.
-Abból, amennyit nekem elmondott, tudom, hogy a bátyja barátnőjét védelmezte, amikor... -abban a pillanatban hideg tenyér feszült az ajkainak és a falcsontja hangosan koppant a kőfalon. Fájdalom nyílalt a fejébe, de nem érzett nedvességet a haján. A levegőtlen szédüléstől erőltetetten bírt csak az áz szavaira fókuszálni.
A férfi továbbra sem tűnt úgy, hogy engedné fellélegezni a vadászt és mikor Lens a szemébe nézett, ugyan az a gyilkos tekintet tartott tükröt az íriszeinek, amelyik azon a végzetes estén is, mielőtt a férfi alapjaiban gyalázta volna meg a beléfektetett bizalmát.
Lenit átjárta a rettegés és az áz érezte a keze alatt remegő testet, mikor rávicsorítva összezárt fogakkal sziszegett felé, mint egy támadni készülő megvadult farkas.
-Még egy szó és a gerinceddel fogom átszúrni a torkod! -nyomatékul a lány tarkója fölött ügyesen kikereste a felső csigolyákat és kíméletlenül elkezdte tolni őket a lány torka felé az ujjaival. Lens meg volt győződve arról, hogy nem kellene túlzottan sok erőt fektetnie az asgardinak abba, hogy valóban kimozdítsa az egymásba kapcsolódó csontokat és beváltsa az ígéretét. Viszont adott helyzetben maximum a szemével tudta volna jelezni egyetértését vagy épp egyet nem értését. A félisten várt, amíg úgy nem látta, hogy a halandó felfogta a szavait. Akkor engedett vas szorításán és mikor végre egy lépést legalább eltávolodott a lánytól és a mozdulatlanná merevedett fiútól, Lens kapkodva szívta be az éltető, kéntől bűzlő oxigént és bal tenyerével a tarkóját masszírozta biztos, ami biztos, leellenőrizve, hogy minden csont a helyén maradt-e.
Nyugtázva, hogy a férfi komolyabb kárt ezúttal is maximum a lelkében ejtett, könnyebben szedte össze magát és mivel most nem elsősorban vele volt kegyetlenül tapintatlan és mondjuk ki: tahó az asgardi, utat engedett a frusztrációinak.
Félpercbe sem telt bele, hogy a lépteit az ázéhoz igazítsa és kicsit megelőzve őt, szembe forduljon vele, aztán csak hagyott legördülni mindent a szájáról, ami csak szívén volt, bár, hogy bátorságot honnan merített hozzá, az számára is rejtély volt.
-Miért baj az, ha tudják, hogy nem egy szívtelen szörnyeteg vagy, aminek látszani akarsz? -Loki lecövekelt és kínos nevetésben tört ki.
-Aminek látszani „akarok"? -aztán szorosan a lány vállai alatt megragadta a karjait. -Akkor most az egyszer fogd fel végre: nem érdekel az a cafka, aki Thor ágyát melegíti, ahogyan nem érdekelsz te sem, és a kölyök sem. -azzal elengedve Lenst komótos léptekkel indult tovább, de a szőkeség megállította az alkarjánál fogva. Gyengéd érintés volt ez, kedvesség sugárzott belőle és remény, ahogy a halandó halk, de annál erőteljesebb szavaiból is.
-Tudod, hogy ez nem igaz, különben hagytál volna minket meghalni már az elején... -attól félt, hogy a félisten hallgatásba burkolózva töri majd meg a szemkontaktust kettejük közt, de Loki csak elmélyítette azt, ahogy gyűlölettel tekintett a lányra. Lens úgy érezte, mintha a férfi pupillái valamilyen örvényként akarnák őt beszippantani, ami miatt még kisebbnek és gyengébbnek érezte magát az ázzal szemben.
-Nem hiszel nekem? -pedzegette a férfi, majd sátáni vigyort erőltetett magára, amelytől a vér is megfagyott a szőkében. -Tudod, idebent képtelen vagyok beletörődni, hogy hátra maradtam a kis kutatócsoportunk két leghaszontalanabb golyófogójával! -fröcsögte, majd szapora léptekkel indult el újra, esélyt sem adva a másik kettőnek, hogy azok megállítsák.
Akkor Peter a vadász mellé lépett és igyekezett a félistentől lemaradva lépést tartani a nővel. Annyi minden kavargott a gondolatai közt, hogy végül nem bírta és Lensnek szegezte a kérdést.
-Mi tényleg csak golyófogónak vagyunk itt? -a lány megrázta a fejét. Tudta, milyen érzés ez... Feleslegesnek és gyengének tűnni, de azt is tudta, hogy a félisten mindössze rossz passzban volt, különben nem esett volna így nekik, hiszen ismerte... Tudta, hogy ha akar, nagyon kedves és érzékeny lélek tud lenni, még akkor is, ha ugyanolyan mértékben képes rémes dolgokra, olykor megbocsáthatatlanokra...
-Ne foglalkozz vele... -mondta fájón elmosolyodva, aztán eszébe jutott, hogy ő maga ilyen fiatalon mennyire szerette volna otthagyni ezt az egészet már bőven kevesebbért is, mint a férfi bántó megjegyzése miatt. És ha ki ugyan sosem mondta, de sokszor tört rá az érzés, amely a vadászat ellen szólt... Érdekelte, hogy a fiú ezt hogyan éli meg, hát megkérdezte. -Nem gondoltál amúgy arra, hogy... Vagyis, nem lenne egyszerűbb tanulnod, mint ez az egész Pókemberesdi? -Peter elmerengett és csak egy vagy két perccel később szólalt meg csillogó szemekkel.
-Hát... Ez a hősősdi jobban érdekel, megaztán, elég erős vagyok ám, csak Mr. Stark hajlamos aggódni... -na, igen... Lens is ismerte a történetet a Keselyűről... Minden lap lehozta a hajó szerencsétlen esetét és akkor nagyon is egycipőben érezte magát a kölyökkel, hiszen ők is rengeteg ilyen és ehhez hasonló helyzeten mentek keresztül a bátyjaival.
-Nem csodálom, kölyök... -sóhajtott fel, de a kölyök elgyötört arcát látva rögtön hozzá tette: -Hallottam a felfordulásodról, de azért szépen helyrehoztad. Általában mi is így járunk... Szar dolog a bűntudat és szerintem Stark csak ettől akar óvni... -a félisten, aki mindeddig némán hallgatta a mondandójukat, megelégelte, hogy a lányt azon a hangon hallja beszélni egy másik férfival, amelyen őt szokta nyugtatni és ez dühítette. Jobban, mint addig bármi. Pedig más körülmények között, még talán szimpatizált is volna a kölyökkel...
-Önáltatás helyett beszélhetnénk valami ennél is fontosabbról, ha már így belelovaltuk magunkat? -szakította ki a két halandót az idilli párbeszédből. Szerencsére a lány nem esett kétségbe a rosszat sejtető hangnem hallatán.
-Igen, csakhogy téged nem hívtunk a partira. -magyarázta, hogy éreztesse az istenséggel, mennyire gyerekesen viselkedik. Akkor viszont vége volt mindennek, kibújt a szög a zsákból, azaz, hogy inkább kibújt a félisten összes sérelme a lelkéből.
-És te találsz kivetnivalót abban, hogy titkolózom? -fordult a halandók felé. Azt akarta, hogy a lány érezze, amit ő. Éreztetni akarta a nemtetszését, a frusztrációit, a bűntudatát és a dühét, amennyire csak lehetett, de legfőképpen a gyűlölet, a csalódottság és a félelem egyvelegét. Annak a félelemét, amit a szöszke elvesztése okozott volna neki és mivel mégsem érezte, hogy képes volna megbocsátani neki, képtelenvolt értelmezni a saját visszás érzelmeit.
-Mire akarsz kilyukadni? -értetlenkedett a szöszi. Abban a percben tényleg nem tudta mire vélni az istenség eget rengető haragját.
-A hazugságokra... -vetette a szemére, mintha mindenáron be akarná feketíteni a vadászt a fiatal szupehős előtt. -Nem akarod elmondani a kölyöknek, hogyan gyilkoltál volna meg álmomban hidegvérrel? -erre aztán a halandó nő is hagyta, hogy minden kimondatlan szava utat találjon a szájából kifelé.
-Nos, rendben, legyen, ahogy akarod. -kezdett rá. -Mit is mondtál? Mi vagyok én neked? A cafkád? Vagy nem is... Az ágyas kifejezést használtad, igaz? Rögtön azután, hogy olyasmibe kényszerítettél, amit nem akartam! -csattant fel és Peter jobbnak látta, ha tesz egy lépést távolabb a párostól.
-Mit is szerveztél volna ellenem? -förmedt rá a férfi olyan dühvel, hogy Lens gyomra beleremegett.
-Mivel itt vagy és élsz, ez egy igencsak erős feltételes mód! -feleselt vissza és olyan fenyegető testtartást vettek fel mindketten, mintha egymásnak készülnének ugrani még egy szótól.
-Srácok, talán ezzel várnunk kellene! -kísérelte meg elcsitítani a helyzetet a fiú, de nem járt sikerrel. Csak azt érte el, hogy Loki lenéző pillantásával találja szembe magát.
-Odahaza nem igen tanították meg, hogy ne szólj bele, ha a felnőttek beszélnek, igaz? -mintha a tulajdon apja szólt volna rá, úgy húzta be a nyakát a fiatal bosszúálló és a páros helyett inkább a csizmáit mustrálta. A félisten pedig visszafordult a lányhoz és becsmérlőn köpte felé a szavakat. -Te pedig... Kihátrálsz, mint mindig? -Lens megforgatta a szemeit.
-Loki, elég! Kibaszottul gyerekes vagy... -sulykolta belé, majd kedvesen az ifjabb mellé lépett és megsimogatva annak alkarját szigorú szemmel, de nyugodt hanggal intézte szavait az asgardihoz. -Tovább kell mennünk! -de Loki nem hagyta annyiban.
-A gyávaság beszél belőled, vagy kínosan érzed magad, mert nyilvánvalóan alulmaradnál? -és akkorra már annyira elködösítette a tudatát a harag, hogy legszívesebben mindent megtett volna, hogy ártson a lánynak. Az az érintés pedig csak olaj volt a tűzre, ami arra késztette az istenséget, hogy kaján mosollyal tudassa: -Tudod, ha zavar a pók fiú jelenléte, azt orvosolhatom. -és csak egy pillanat volt az egész. Peter talán még a pók ösztönével sem fogta fel elég gyorsan, mi vár rá, mert mire egyet nyikkanhatott volna, a férfi mögötte termett és egyetlen határozott mozdulattal törte ki a nyakát.
A piros ruhás térde összecsuklott, a teste pedig élettelenül bicsaklott a talpuk alatti kőzetre. Eleanor lélegzete elakadt és biztos volt benne, hogy a szíve is kihagyott egy ütemet. Sokkoltan térdepelt a fiú teste mellé és pánikszerűen zihálva bámult az üres, fennakadt szemekbe.
-Ne! Uram Isten! -kiáltotta magából kikelve, félig megtébolyultan. Még az is kiment időlegesen a fejéből, hogy a fiúnál is volt egy érme, amely visszahozza az életbe, már ha ugyan bízhattak Rowenában. Amit viszont tudott, az az, hogy Loki erről mit sem sejthetett és csak úgy, mintha semmiség lenne, meggyilkolt egy gyereket.
Lens akkor felállt és hiába tudta, hogy nincs értelme, minden haragját beleadta az ütésekbe és az ökleivel a félistenre ott sújtott le, ahol csak érte.
Az erőtlennek ható ütéseket megunva Loki elkapta a csuklóinál a vadászt és annak könnyfátyolos szemébe nézett.
-Dühös vagy, de... Alig ijedtél meg... -mondta, mikor egyedül az indulatot látta a kékségekben testet ölteni, a megtörtség helyett. -Mi az oka ennek? -tudakolta, de túl büszke volt ahhoz, hogy a lány fejében kutakodjon. Ugyanis félt attól, hogy ott azt látná, hogy a szőke valóban soha nem lett volna képes elárulni őt, akkor sem, ha úgy akarta volna. -Máskor teljesen összeomlasz, ha ártatlanok halnak meg körülötted. -közölte szárazon, mire a lány még lefogott karokkal is azon volt, hogy értelmet verjen a fekete hajúba, vagy ha más nem, legalább fájdalmat okozzon neki, ami persze nem következett be az erőviszonyok miatt.
-Hogy tehetted?! -kiáltotta magából kikelve. Nem kapott választ. -Semmi rosszat nem csinált!- vágta az áz fejéhez, aki továbbra sem méltatta arra, hogy magyarázkodni kezdjen. -Loki, ez... -kezdte, de mikor a vörösen izzó szemekbe nézett, halálra váltan suttogott. -Te teljesen meghibbantál! -hiába várta viszont a félisten, hogy vádló és megvető tekintettel találja majd szembe magát a lány jóvoltából, mert helyette aggodalom ült a könnyáztatta kék íriszekben, amelyek most olyan sötétnek tűntek, mint a legsötétebb éjszakai égbolt. Nem bírt tovább ránézni és valósággal vicsorogva adta parancsba:
-Hallgass és indulj tovább, mielőtt a sorsára jutsz! -de mikor Lens nem mozdult többet annál, hogy letérdelve az ölébe húzza a fiú alakját, mintha amaz csak aludna. Akkor viszont Loki újabb vádakat zúdított a fejére. -Honnan tudjam, hogy nem a szánalmas kis terved része volt, hogy a fagyban ragadjunk? -semmi válasz. A szőkeség egyszerűen nem értette, hogyan fordulhatott meg ilyesmi a férfi agyában, de bölcsebbnek vélte hallgatni, legalábbis egyelőre. Nem úgy az asgardi. -Ha nem találom meg Odint, téged teszlek felelőssé! -sziszegte, mintha csak azt akarná bizonygatni, mi mindent követne el a lány ellen, ha a szavai beigazolódnának. Ezt viszont már a szőke sem bírta vonallá préselt ajkakkal hallgatni. Anélkül, hogy egyáltalán felnézett volna az ázra, a halott fiú haját cirógatva, önmagához mérten higgadtan szólt hozzá a felsorakoztatottakhoz.
-Az mindig is könnyebben ment, igaz? Másokra hárítani, amit te csesztél el... -ezúttal a félistennek nem volt ideje közbeszólni, mert a lány azonnal belekezdett, határozottan, mint egy valódi vezéregyéniség, aminek sosem tartotta magát. -Tudod, fél órán belül semmi baja nem lesz, amit megvárunk, mivel te... -itt nyelt egyet, hogy tartani bírja a magabiztos hanglejtést. -Ismétlem, te törted el hidegvérrel a nyakát, mint egy szál ropit a kicsinyes dühöd miatt! -az áz a falbabokszolt. Az öklének semmi baja nem lett, de egy ökölnagyságú lyuk éktelenkedett a göcsörtös sziklalemezen.
-Én nem vagyok kicsinyes, te viszont folyton elfelejted, kivel beszélsz. -rivallt rá, mintha nem is vele egyenrangú féllel beszélne, hanem az alattvalójával, jobban mondva egy hibát elkövetett szolgával. Előfordult már ilyen a szökésük alatt és Lens akkor sem hagyta megtorlatlanul, hiába volt nála erősebb a férfi, hiába lehetett valamilyen szinten jogos a hangsúly, nem tűrte az ilyesmit. Intett a fekete hajúnak, hogy hajoljon le hozzá, aki csak azért teljesítette a kérését, hogy a szemébe nézve lássa, nem hazudik a mondandóját illetően.
Lens annyira közel hajolt hozzá, amennyire csak tudott anélkül, hogy a fiú fejét kiengedné az öléből. Az arcuk csupán centikre lehetett egymástól, mikor a vadász elszánt tekintettét a férfiéba fúrta.
-Oh, tudom én, ki vagy, te elkényeztetett, idióta kölyök! -minden szót lassan ütemezve, jól artikuláltan ejtett ki és bizony a férfi elevenébe talált velük, aki épp emiatt gondolkodás nélkül suhintotta a jobb kézfejét a lány arcának jobb oldalához.
A csattanás vízhangot vert az üres járatba és mikor elhallgatott, a csend fojtón telepedett a beszélgető felek közé.
A lány meg sem nyikkant, csupán a fejét fordította vissza a pókfiú irányába és igyekezett nem tudomást venni a félistenről, aki még mindig őt bámulta, meg azt a vöröslő foltot a fehér arcbőrön. Mikor aztán ezt megunta, Loki megint állásba emelkedett és hidegen, mint egy jégcsap, úgy szólalt meg újra.
-Indulj, mielőtt a hajadnál fogva húzlak magam után! -rá sem nézett a szőkére, csak úgy a válla fölött utasította, ám a lány meg sem rezzent.
-Menj csak! Én megvárom, míg magához tér. -de amint kiejtette a szavakat az istenség felfortyanva kapott az aranyló hajtömeg után, mire a lány a démonölőpengét előrántva állította meg a férfi tenyerét a túl hirtelen érintkezéstől vért fakasztva abból. -Ne. Érj. Hozzám! -sziszegte, mint aki valóban gyilkolni készül. Nem sűrűn látta még így tekinteni másra a vadászt, legalábbis nem önmagára. Leengedve a kezét elfordította a fejét néhány másodpercre, majd visszatekintett a halandóra.
-Ezek után aligha fog... -„felébredni", akarta volna megjegyezni, hogy végre valahára tovább indulhassanak, de a lány csak felvonta a szemöldökét anélkül, hogy a kést akár egy milliméterre is elmozdította volna az addigi pozíciójából.
-Kérdeztem a véleményed? -ám mikor Loki szája elnyílt, hogy választ adjon, mielőtt szavakká formálhatta volna a gondolatait, a lány letromfolta. -Fogd be és hagyj békén, nem vagyok köteles veled menni, végtére is, ahogy ígértem, nem hátráltatlak. -aztán leszegett fejjel rekedtesen hozzátette: -Egyébként is, mire volt ez jó? Megörültél?! -de ezúttal a férfi sem érezte szükségesnek a válaszadást. -Te... -kezdte a lány, de mintha kifogyott volna a szuszból, úgy kapott levegőért és a férfi már várta a szörnyeteg jelzőt a rózsaszínű ajkakról legördülni, de mikor az elmaradt, felszólalt érte.
-Mondd ki, csak nyugodtan... -bár legbelül ezt kívánta volna utoljára a világon. Bárki gondolhatott róla bármit, de azt sosem akarta, hogy a vadásznő annak tartsa. És nem is tartotta, még mindezek dacára sem.
-Te nem vagy normális! -nyögte ki végül egyszerre hozva nyugalmat és feszültséget az asgardira. Nyugalmat, mert a lány még mindig meg tudta lepni a váratlan, sokszor alig követhető gondolataival és feszültséget, mert a vitájuk még koránt sem közelített a végéhez.
-Épp ellenkezőleg! Ha ideje korán elárulod a terved, most nem tartanánk itt. -de Lens túl esett már azon, hogy önmagát hibáztassa még ezért is. Az önmarcangolásból bőven kivette a részét Beliál miatt, hát Loki miatt már igazán nem fogja megtenni.
Mire a szőkeség kemény és szikla szilárd pillantását lenéző hangsúllyal koronázta meg az áz. -Azt reméltem, hogy téged nem kell tanítanom, mint a bátyámat! -fellengzősen gesztikulált hozzá, mintha ő maga hozott volna áldozatot annak érdekében, hogy valami elengedhetetlen életbölcsességet neveljen a lányba, de az továbbra sem engedett a férfi szavainak.
-Vállaltam a következményeket, de akkor sem tudhatsz róla semmit! -adta a tudtára és olyan magabiztosság sütött róla, hogy ha csak nem kiolvasni akarta a gondolataiból, Loki biztosra vehette, hogy semmilyen módon nem fogja idő előtt megtudni a szőkeség tervét. Persze, nem ejtette kétségbe egy gyenge kis halandó légből kapott szilárd elhatározása. Önelégülten vigyorogva vonta fel a szemöldökét.
-Igen? Ezt is vállaltad? -mutatott rá a fiú holttestére. Akkor a szőkeség összeszorította a fogait.
-Fogd be! -fújta felé, ami miatt a férfit egy ugrani készülő macskára emlékeztette leginkább. Más körülmények között még ki is élvezte volna a dolgot, de most csak sóhajtva a fal mellett ülésbe csúszott a szöszitől mindössze néhány centire. A lábait törökülésbe vonta.
-Miért? -a lány először nem értette, mit akar kérdezni tőle az áz, ezért Loki pontosított a kérdésén. -Miért nem mondhatod el?! -Lens vállat vont.
-Neked megvannak a terveid és nekem is... Már mondtam! -szegezte le és nem kívánt a téma kapcsán többet kinyilatkoztatni.
-Briliáns! -sziszegte az istenség elégedetlenül. Egy ideig csak nézte a lányt, aki továbbra is a fiatal fiú hajával játszott, mintha arra számítana, hogy attól majd felébred. A szánni való jelenetet hamar megunva fröcsögte a vadásznak: -Inkább csak fogadd el, hogy másodkézből te ölted meg és haladjunk! -azonban a lány csak elkapta róla a tekintetét.
Teltek a percek, anélkül, hogy bármelyikük megszólalt, vagy nagyobb mozdulatot tett volna, amikor egy reccsenés szerű hang után Peter sípolva beszívta a levegőt és ha Lens nem öleli nyugtatóan szorosan magához, akkor össze-vissza ficánkolt volna, mint egy partra vetett hal.
Értetlenül kapaszkodott a szőkébe, zihálva és rettegve bámulva a félistent, aki meg magához sem tért a látottaktól.
Peter, elengedve a vadászt, a nyakára szorította a kezeit. Aggodalmasan, félig hisztérikusan sipított fel.