16. fejezet Ha a kártyavár megindul...

60 5 0
                                    



...A csend sötét függönyét a vész szirénák fülsiketítő zaja szaggatta szét.
Eleanor összerezzent a férfi erős karjának szorításában, de a félisten nem mutatta jelét az ébrenlétnek. A halandó fél kézzel hátranyúlt, hogy a karja vonalát követve elérje az istenség testét és finoman megrázva keltegesse.

-Loki, ébredj! Riadó van! -szólt rá sürgető, de nem kiáltó hangon. Az áz unottan fordult a hátára és nagyokat szippantott a földi levegőből, miközben egy ében hajtincset simított ki az arcából.
-Hallom. -
dörmögve tornázta magát ülésbe. Felhúzott térdein pihentette a karjait, amelyek közelsége nélkül a szőke reszketve burkolta magát a takaróba. Fázott.
-Mi történhetett? -
ült fel ezúttal ő is, de akkorra nyikkant az ágy és a félisten már félig felöltözve, nadrágban kereste az öltözéke felső részét. Lehajolt a földre és egy fehér blúzt csippentett két ujja közé, majd a kezeivel haját fésülő szőkeségre dobta, hogy az pont annak fejére hulljon, mint valami fátyol.
-Derítsük ki. -
jelentette ki, befejezve az öltözködést. Lens homlokát ráncolva vette le a fehér anyagot ismét kócossá vált tincseiről és magára igazgatta úgy, hogy a családias vonásait eltakarja. Finom mozdulatokkal libbent le az ágyról, hogy a többi ruhadarabot megkeresse de az első lépésnél fájdalom hasított a csípőjébe és fojtottan felnyögött, miközben összebicsaklottak a lábai. Ha Loki nem terem ott mellette és nem kapja el a derekánál fogva, akkor valószínűleg a térdei bánták volna a padlózat rideg érintését.
Az asgardi szemei önkénytelenül követték a „V" alakú nyílást az ingen, amely fehérsége miatt amúgy is kissé áttetszőnek bizonyult. A szőkeség zavartan fogta össze az említett ruhanemű nyakát, amit a félisten értetlenséggel nyugtázott, de segített vissza nyerni a midgardi egyensúlyérzékét, viszont még így sem eresztette el. Áthatóan vizslatta annak tekintetét, mintha fel nem tett kérdéseire keresné a válaszokat.
-E...
elengedhetsz... -dadogta zavartan kikerülve a másik pillantását a lány. -Megy egyedül is... -a férfi ráhagyta a dolgot, annak ellenére, hogy bosszantották a kék szemű reakciói. Jobbnak ítélte meg, ha magára hagyja a halandót és előre megy kideríteni a vészjelzés okát.
Leni közben összeszedegette a
holmijait és felöltözködött.
Mivel a hajával nagyon mást nem tudott tenni, felkötötte lófarokba, majd elindult abba az irányba, amerre a félistent sejtett, azonban a folyosó végén legelőször a verejtékező és ziháló Deanbe botlott. Kérdeznie nem kellett, a vadászból enélkül törtek fel a szavak.
-Kelly meghalt... -a lányban egy másodpercre megállt az ütő. Hápogva kapkodott az éltető oxigénért magasba szökött szemöldökkel.
-Tessék?! -
hüledezett. Dean összeszedve magát igyekezett tömören felvázolni a helyzetet.
-Az éjszaka... A kicsi pedig eltűnt! - „
eltűnt", ez a szó sokáig vert visszhangot a szőke hallóközpontjában, mire a düh következtében kiszökött a szín az arcáról.
-Na ne szórakozz velem! Nem maradt bent senki akinek őriznie kellett volna? -
ekkor érte be őket Sam is, akin látszott, hogy legalább két emeletnyi folyosón végigmasírozott nem éppen csiga tempóban.
-Éppen ez a lényeg, ott voltam, de mintha meg sem történt volna. Nem aludtam el, mégsem emlékszem rá! -
bűntudat és aggodalom ült ki az arcára, a húga pedig valósággal sokk hatás alá került a hallottaktól.
-Francba! -
csapott a fém falba, amely nem kis ököl fájdalommal járt. Ezután Dean kezdett kérdezgetésbe.
-Egyáltalán ti merre voltatok? Hajnal óta kerestelek! -
fedte meg a bakfist. Lens zavartan félre fordította a fejét egy pillanatra, majd visszanézett a bátyjaira.
-A sziréna miatt... Mi is titeket kerestünk. -
magyarázta szaggatottan. Dean a többesszámból és a szőke nyakából, amit ugyan alig egy szemvillanásnyi időre látott csak, de kiszúrta rajta az élénk lilás szívás nyomot. Csalódottan kifújta a levegőt.
-Értem... Leni, vegyél fel sálat, vagy engedd ki a hajad! -
utasította. A szőke először nem értette a dolgot, aztán Sam rábökött arra a pontra a fehér nyakon, amelyet az éjszaka folyamán a jégóriás fogai nem hagytak figyelmen kívül. Lens feljebb gombolta az ingét és kihúzta a gumit a tincseiből, majd ügye sem vetve a félkócos szálakra, vagy a kínosan égő pontra a nyakán ott, ahol Sam rábökött, az ellenkező irányba induló Dean után vetette magát.
-Dean! Várj már, hallod? -
kiáltott utána, de az csak nem akart lassítani.
-Mire? -
kérdezte pillantásra sem méltatva a lányt. -Egész éjjelre eltűntél, aggódtam, erre kiderül, hogy nagyon is jól szórakoztál! -beértek egy üresnek mondható terembe, az ajtó becsukódott mögöttük, mikor Dean végre szembefordult a fiatalabbal. Megvető pillantással méregette. -Jó volt egy félistennel kezdeni? -a szőke leblokkolt, de miután újabb szitok szó nem hagyta el az idősebb száját, ő szólalt meg.
-Ezt most te sem mondhatod komolyan! -
csattant fel, de Dean leintette.
-Lens, Samtől már megszoktam az ilyesmit, de lehetne több eszed is. Nem vagy már gyerek!
-Nem vagyok, éppen ezért pontosan tudom, hogy mit akarok. -
állt ki a döntései mellett. Dean mintha kissé belenyugodott volna, hangszínt váltott, hisz az aggodalma jelen pillanatban nagyobb volt az indulatnál.
-Szereted? -
tudakolta gyermeki kíváncsisággal. A húga nem akart újabb vitába bonyolódni, de hazudni sem a bátyjának, aprót bólintott válaszul.
-Bízom benne... -
mondta végül, amivel akaratlanul is tőrt döfött az idősebb Winchester lelkébe.
-És bennünk?! -
annyira szerette volna azt mondani, hogy igen, de nem volt rá képes. Azok után nem, amit Beliál művelt vele, vagy amit ők tettek vele Beliál miatt. Még ha értette is az okát, egyszerűen nem láthatta át a dolgokat.
-Nem tudom... -
felelte lesütött tekintettel. Bánta az egészet, nagyon is, de mit tehetett volna? Ez a kapcsolat közte és a bátyjai közt már százszorosan szétrongálódott azelőtt is, de ez az esett aztán végképp betette a kulcsot.
-
Remek! -az idősebb sziszegve káromkodni kezdett. A szőke a vállaira fektette a tenyereit és pillantásával nem eresztette a zöldes kék szemeket.
-Dean, kérlek! -
amikor megnyugodni látszott, akkor fogott csak bele újra beszédbe.
-Tegnap... -
sóhajtott fel. -Csak azt hittem, hogy ennyi elég volt neked... -idézte fel a történteket és egy halovány mosoly is kúszott az arcára, mikor eszébe ötlött Fury szigorú tekintete, de a vidámságnak e jelentéktelen kis szikrája amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul is távozott róla.
-
Nem tudtam, hogy valós-e. -ismerte be Leni. A férfi elfordult tőle és így faggatta tovább.
-És amikor lefeküdtél vele, azt tudtad? -
vádlón hatott minden egyes szava, a fiatalabb beleremegett.
-Igen... -
súgta és mintha az esemény puszta gondolatától belesajdult volna, úgy kapott a csípője és környéke felé.
-Honnan a francból? -
pördült felé Dean.
-Fájt... Hát ezért. -
vágta rá a szőke, amitől megenyhültek az idősebbik vonásai. Közelebb lépett, mikor pár kósza cseppet vélt felfedezni a lány szeme sarkában.
-Lens... Hé, mi történt? -
nyújtotta felé a karjait, a lány legörbült ajkakkal tekergette a fejét.
-Meg sem csókolt közben... -
mondta elcsukló hangon. Dean szorosan magához ölelte és így is szitkokat suttogott, de ezúttal csak a félistenről.
-Az a szemétláda! -
a lány könnyes szemekkel kuncogott.
-De legalább maradt reggelig... -
ismerte el. Összezavarták az események és az esze hiába tudta, hogy Kelly ügye most jóval előbbre való, nem bírta elszakítani magát a fekete hajú érthetetlen cselekedeteinek gondolatától. Talán a benne dúló konfúzióra figyelhetett fel az idősebb fivér, mikor ismét szólásra nyitotta a száját.
-Persze, mert ettől majd mindjárt jobb lesz, nem?
-A tetejébe azt hiszem még szakítottunk is... -
szipogott a lány, bár sírni nem sírt. -Azt mondta többé nem akar a szövetségesem lenni... -ízlelgette az este hallottakat, mint valami pocsék desszertet, amely csak nem akar lemenni az ember torkán. Dean idegesen forgatta a szemeit.
-Ti mindig megtaláljátok, igaz? -
jutott eszébe Sam és a félresikerült nőügyei. -Ha meg normális emberrel kezdtek, akkor fel kell hagynotok a vadászattal... Jobban hasonlítasz Samre, mint hittem... -a szöszi összerezzent, megint ez a hasonlítgatás... Nem volt ínyére, mert önmaga akart lenni és nem más szokásait átvenni, de az életmódjukból adódóan, ha túl akarta élni, vagy ha ezek után is túl szándékozza, talán nincs más esélye, mint mindig hasonlítani valakire, követni valakit, tenni amit mondanak... Legalábbis legtöbb esetben.
-Számít ez? -
tudták a választ mind ketten, mégis a lég olyan hűvössé vált abban a minutumban, mintha egy jégszekrény előtt szobroztak volna.
Megint nem sikerült megvédeniük valakit, mert mindenkit meg akarnak menteni, de elsősorban egymást. Mintha gondolataik világosak lettek volna a másik fél számára, úgy pillantott félre a szőkeség és hirtelenjében tényközlő üzemmódra váltott az addig érzelmektől reszketeg hangja.
-Meg kell találnunk a gyereket. -annyi kérdés cikázott a fejükben. Merre induljanak? Hol kereshetnék? A pokolban? Hiszen azt sem tudják, ki vitte el... Végül Dean helyeselt.
-Igen, csak azt nem értem, hogy miért nem sikerült. -
mondta lesújtva. Kelly élettelen, nyugodt arca beleégett a szemeibe. Nem először veszítettek el valakit, de a nőnek megígérték, hogy a gyermekkel együtt megóvják és újfent elbuktak. A gondolat olyan hangerővel tombolt az idősebb fejében, hogy azt hitte beleőrül. Próbálta beszédjével túlharsogni belső hangját. -A szentelt olaj és az igézés, amit Sam végzett, elméletben működő képes volt... -a lány ledermedt egy pillanatra, aztán mint akit megszállt az ihlet, úgy kezdett hadarni.
-
Azzal nem vesztek volna el a képességei, igaz?- Dean értetlenül pislogott , aztán valamicskét mégiscsak sikerült összeszednie a gondolataiból.
-Nem, csak az a része, ami Luciferhez köti, tehát maximum egy sima angyal lett volna. -
idézte fel Sam szavait. A szőkeség hökkenten hallgatta végig, majd a fejéhez kapva hisztérikusan emelkedett hangon köpte felszínre a szavakat.
-De ember szülte, és egy nephilim születésébe az anya mindig belehal!
-Kelly túlélte valahogy. -
csillapította le az idősebb. A további időpazarlást elkerülvén szó nélkül robogtak a bonc csarnokba, hogy a halál pontos idejét megtudják. Leni úgy meredt a sárgás dosszié első lapjára, mint aki kísértetet látott, ami valljuk be az ő szakmájukban nem volt újdonsült érzés.
-Egészen pontosan hat órával élt tovább. -
a bűvös hatos, hatszázhatvanhat. Akkor és ott le merte volna fogadni, hogy a perc és a másodperc is pontosan hat körül mozoghatott.
-Ak
kor ez most mi? -döbbent le Dean is. -Keressük meg a gyereket és ha találunk rajta három hatost meg körbefordul a feje és sugárban rókázik, akkor ő az Antikrisztus? -ironizált, miközben a szőke lány továbbra is a számokkal volt elfoglalva.
-Mi van, ha az igézés csak időlegesen nyomta el az erejét, mi van akkor ha csak késleltette néhány órát és azután következett be... -
végignézett a termen. A szeme megakadt a klór szagú helyiség rideg fém asztalán, amelyen fehér, kidomborodó lepedő terült el, fedve a testet alatta. -Ha tippelhetnék, azt mondanám, Kelly egy karcolás nélkül halt meg és ha nem találnak mérget a szervezetében a boncolásnál, akkor ez alátámasztja az elméletemet... -bökött a fehér halom irányába. Dean követte a tekintetével és vállat vont.
Tudták, hogy mi jön most, ez is rutinból ment már. Szaporázott léptekkel libbentek az asztal mellé. Két oldaldalról álltak meg egymással szemben. A lány keze a fehér ponyvához ért. Hirtelen érezte azt a jeges borzongást a csuklóinál, amit mindig is, mikor halotthoz kellett érnie.
Az ujjai lassan közeledtek, a kék LED lámpák fényei pedig sötét árnyakat festettek a falakra. Groteszk, nyúlánk alakokat, szinte horrorba illett, ahogy a szöszi a halott fölé hajolt és két szélén megragadta a leplet, amikor váratlanul, mint egy elektromos töltés, valami végigcikázott a testén. Eleresztette a ponyvát, de egy jég hideg, kemény kéz csontosodó sovány ujjakkal a csuklója köré szorult.
Sikoly helyett rémült zihálás hagyta el a torkát, ahogy az alak a takaró alatt hátrabicsaklott fejjel emelkedett ülé
sbe egyre erősebben szorítva a szőke karját. Dean hangja a távolból jajveszékelőn hangzott, a halott nő szemhéjai pedig a hátradöntött fejtől felnyíltak, majd egy szemvillanás alatt zuhant vissza élettelenül a kő kemény asztalra. Csend volt, de a test koppanása a fémen sokáig lebegett körülöttük. Leni a csuklóját dörzsölgette, amibe belenyomódott az ujjak formája, de már nem kapkodta olyan eszeveszett iramban az éltető oxigént. Felhorzsolódott bőre, tanúsította az imént történtek realitását.
Dean
lehúzta a ponyvát a nő testéről és tenyerével lezárta a szemeit.
-Bizonyára reflex... -nyugtatta meg a fiatalabbat és önmagát, bár valahol egyikük sem hitt a szavának. Viszont a testen valóban nem volt sérülésre utaló jel. A boncolást még nem kezdték meg, de a bőre
a tenyerét kivéve mindenütt ép volt. Bosszankodva terítette le a fehér anyaggal az idősebbik vadász.
-Akkor mégis mihez kezdünk? -
a választ, mintha a szöszitől várta volna, aki vállvonáson kívül mással nem igen szolgálhatott. Egy érdekes dolgot azért mégis találtak.
Miután a sz
őkeség elengedte pirossá vált kézfejét, azon a részen, ahol az egykori Kelly rámarkolt a kezére furcsa írásjelek lenyomta jelent meg.
Megemelték a nő tenyerét és a mutató ujján meg is lelték az eredeti betűk
varos domborulatát. Kiköpött olyanok voltak, mint azon a tojás alakú fegyveren, amivel az elnökből kiűzték a sátánt. -Az a cucc, amit az egyetemesektől kaptunk, elméletben a ketrecbe zárta vissza Lucifert. -mondta Dean, de nyelt egyet, mert így már elég oka volt a bizalmatlanságra.
-Igen,
de ezt sosem vettük biztosra és Beliál felbukkanásával elképzelhetetlenné is vált. -értett egyet a szőke tovább kutatva a jelek közt, hátha talál ismerőset, de az arámi nem tartozott az erősségei közé, noha a latint kente, vágta. Végül elengedte a nő kezét és visszatakarta a lepellel. -Ha sikerült is elzárni valahová, az csak a pokol, vagy valami köztes dimenzió és nem a ketrec.
-De ha lófrálhatna szabadon, akkor már jelentkezett volna. -
hiszen legutóbb pont így tette porhüvely után kutatva.
-És ha csak a megfelelő alkalomra várt? -
pedzegette a szőke.
-Leni! Te is éppen olyan jól tudod, hogy hárman sem tudnánk legyőzni, még akkor sem, ha Crowley, Cass, de talán még ha maga Chuck jönne is ide. -
ez igaz volt. A sötétség hercegét még Amara sem tudta teljesen elpusztítani. Azt már többször is bizonyította, hogy Crowley sem ellenfél a számára, ahogy az angyalok közül sem senki.
-De sikerült meglepnünk, tehát ezzel okot adtunk neki a felkészülésre. -
érvelt a fiatalabb. - Elővigyázatosabb lesz... - a kék szemek Dean által ismeretlen titokzatossággal teltek meg. Elfojtott szavakkal, amelyek felszínre törtek volna, de a lány ideje korán gátat szabott nekik.
-Beliál mondott neked valamit? -
vonta kérdőre, mintha kihallgatná. Eleanor összerezzent. Tudta jól, előbb-utóbb kénytelen lesz beszámolni mindenről, de vajon ez a megfelelő időpont?
-A démonok, csak össze akarnak zavarni... -
terelt és hátat fordítva az élettelen testnek és Deannek a kijáratot vette célba. Nem futott, csak gyorsabb tempóban lépdelt. Az idősebb utána kiáltott.
-Leni! -
a hangja megálljt parancsolt a kék szeműnek. A szőke megtorpant és érezte, hogy forróság telíti el a szemeit. Minden ízben reszketett, de nem bírt megfordulva a másik szemébe nézni. Megköszörülte a torkát, hogy látszólagos nyugalmat erőszakoljon törékeny hangszálaira, majd szólásra nyitotta rózsás ajkait.
-Odin a pokolban van... -
első pofon, ez jutott az idősebb eszébe a hallottakról. Érezte, hogy ez még messze nem a történet vége és a lány folytatta. -Lucifer Thanossal akar egyességre jutni az univerzumot illetően. -a hang éles pengeként hasított a férfi mellkasába, értett ő minden szót, de amikor a kezdetekkor átlagos szellemekkel és démonokkal foglalkoztak csak, sosem fordult meg a fejében egyetlen minutumra sem, hogy az a bizonyos űrbéli elpusztíthatatlan valami létezne.
-És az a tag ilyen erős? -
próbálta elviccelni a dolgot, de érződött rajta, hogy teljesen sokkolták a hallottak.
-Ahhoz elég volt az ereje, hogy Lokit sakkban tartsa... -
vágta rá reflex szerűen a fiatalabb.
-Ahhoz a bosszúállók is elegek voltak.
-Nem
érted! -tromfolta le a férfit. -Ennek így kellett történnie... -a hangja elcsuklott. -Azzal, hogy veszített, a kocka, és a jogar nem kerülhetett Thanos kezébe. -már alig hatott suttogásnak minden szava. Most visszafordult a testvére felé, aki közelebb araszolt hozzá és egyenest a szemébe bámult.
-Lens, mi ez az egész? -
ő is halkabbra vette a formát, de a hangja megmarat parancsolónak. A lány idegesen gesztikulált a magyarázathoz.
-
Apa vagy fél tucatszor mesélte már nekünk a kilenc világ históriáit... Ragnarok az istenek bukásának végső színtere. -a férfi félbeszakította, jelezvén, hogy ezt már kismilliószor megbeszélték kamaszként.
-Senki sem láthatja több ezer évre előre a jövőt! -
intette le a szőkeséget. Lens megint hadarásba fogott.
-Ezek inkább csak metaforikusak... Loki még a purgatóriumban mesélt róluk, de... -
Dean szemei elkerekedtek. A szőke egy pillanat alatt a szája elé rántotta a kezét, de már késő volt, kimondta és a bátyja most tajtékzott a dühtől. A hangja ugyan halk volt, de szabályosan fújtatott.
-A purgatóriumban? Mikor voltatok a purgatóriumban? -Lens 
ártatlan arccal, csillogó kékségekkel bámult vissza rá. Az ajkai lassan elnyíltak és azok a fájdalmas emlékek felszínre törtek a szavain keresztül.
-Azon át ki lehet jutni a pokolból... De ezt te is tudod...
-Így jöttetek ki? -
a lány lesütötte a tekintetét.
-Az alkum értelmét vesztette, mikor feladtátok, Crowley meg eltűnt és mi pedig nem maradhattunk ott tovább...
-És Benny? -
csapott a falba ököllel a férfi. -Őt otthagyhattad? -vádlón kiabált, a lány minden szó hallatán megrezdült.
-Három évig kerestük... -
suttogta, de a férfi csak újabbat ütött a fém építménybe.
-Lens, a kérdésemre válaszolj! -
a fogait összezárta, úgy adta ki utasítását. Nagyon dühös volt, úgy érezte, hogy a szőke elárulta.
-Igen, ott hagytuk! -
kiáltott vissza kertelés nélkül Eleanor. Mi értelme lett volna szépítgetni a dolgon? A fiú most úgy sem megbékíthető.
-Menj innen! -
mutatott az ajtó irányába csendes, de határozott hangszínnel.
-Dean! -
szólt rá hasonló stílusban Leni. Közelebb lépett hozzá, hogy megfoghassa a kezét. Bocsánatot akart kérni, még ha jelen pillanatban ez nem is segített volna.
Fivére úgy rántotta el előle a karját, mintha csalánba nyúlt volna.

-Ne gyere a közelembe! -
ripakodott rá. -Játssz csak az isteneiddel, ha velük mész, talán vadásznod sem kell többé! -már teljesen kikelt magából. Ügyet sem vetve másra, kiviharzott a boncteremből és eltűnt valamelyik folyosón. Maga sem tudta merre tart éppen, de nem bírt volna egy helyben várakozni. Senkivel sem akart összefutni.
Eleanor némán hagyta, hogy a zokogás utol érje, de nem engedett teret neki, pár könnycseppet hagyott lehullani, majd egy fehér lapot leemelt az egyik kerekes asztalról és fogott egy ceruzát. Visszament a nő teteméhez és a sérült ujjaira fektette a papírt. Szorosan ráfeszítve tartotta, hogy minél élesebben látszódjon a satírozás alatt a minta.
Mikor elkészült, az ismeretlen jelek közül megjelölte azokat, amelyek még halványan, de látszottak a csuklóján, aztán ő is az egyik folyosó felé sietett. Egy komputert
kellett találnia, ha le akarta fordítani a szöveget és azt leggyorsabban a vezérlőteremben találhatott, mert az esett a legközelebb jelenlegi helyzetéhez.
Alig húsz méter választotta el az áhított teremtől, mikor jobbról belé futott a fekete hajú félisten. Szitkozódva és ingerülten meredt a szőkére, bár az arca alig észlelhetően megenyhült az elgyötört zafírok láttán.
-Marie, ha az a gyerek még a közelben lenne, megérezném... -mondta a szöszi fel nem tett kérdéseit megválaszolván. A halandó visszanyelte a torkában formálódó gombócot, majd sűrű bólintásokkal jelezte egyetértését.
-Nincs itt... -
néhány pillanatra némán meredtek egymás szemeibe. Végül a midgardi félre vetette tekintetét. -Utána kell néznem valaminek, de kell egy számítógép. -magyarázta és indulni akart, de mikor a férfi mellé ért, az gyengéden elkapta a csuklóját. A keze megérezte a fedetlen bőr egyenetlenségét, amit nem tette szóvá. Rápillantott a piros kis jel maradékokra, majd elszántan így szólt:
-Veled tartok! -
a vadász elhúzódott tőle. Dean arca rémlett fel előtte és a csalódottsága, ami miatt nem akart a szükségesnél több időt Loki közelében tölteni.
-Ne! -
vágta rá emelkedett hangon. A férfi összevonta a szemöldökét, de eleresztette a kék szeműt. Az arca megbántottságot mutatott, főként a szöszi kiengedett haja és a már -már kényelmetlenül felgombolt ing látványa miatt. Mintha Leni észrevette volna, egyből javítani akart az iménti kirohanásán. -Vagyis... Nem szükséges... -mondta, de a férfi kaffogva fordult el tőle.
-Ahogy óhajtod! -
mondta és továbbhaladt, bár már tudta, a keresésnek nem sok értelme van.
-Várj! Én nem úgy... értettem... -
kiáltott utána a halandó, de Loki hiába hallotta, az ellenkezőjét színlelve igyekezett ügyet sem vetni rá.
A lány a vezérlőben senkihez sem szólt. Leült az aktuálisan üres géphez és minden eszébe jutó írás formára rákeresett. Nagyon nehezen talált bármi felhasználhatót, de nem adta fel. Órákig kutakodott, a végére már fel sem tűnt neki a körülötte zajló rohangálás. Az arámi abc-t tanulmányozta, amikor váratlanul két tenyér érintkezett a vállával.
Megrezzent ültében, lassan emelte meg a fejét, hogy kisilabizálhassa, ki is áll mögötte, de az illető hangja mérf
öldekkel előbb érte utol.
-Fury csodamasinája nem bírja sokáig a levegőben. Napkeltekor leereszkedünk, hogy úgy folytassuk a keresést. -mondta szárazan, tárgyilagosan. A szöszi követte a férfi tekintetét, aki lemondóan figyelte az általa keresett irományokat. -Rossz helyen kutakodsz. -adta a tudtára, a lány feladva bezárta az összes megnyitott oldalt és pihenésre késztette a masinát.
-Értem... -
mondta, miközben felemelkedett a székből. Bizonytalan léptekkel indult a kijárathoz, a fejével biccentve a fekete hajúnak, jelezvén, hogy  menjen utána. Hátra nézett néha -néha, hogy a félisten biztosan követi -e, úgy sétált vissza ideiglenes szálláshelyére. Előre ment Loki pedig behúzta az ajtót maga mögött. -Sajnálom, hogy elküldtelek... -adott hangot a bűntudatának. A férfi jó ízűen kacagott a megbánással telt szavak hallatán.
-Marie, már nem kell veled mennem sehová, elvégre nem vagyunk szövetségesek. -
mondta csibészes mosollyal. A szöszi szíve kihagyott egy ütemet. Megint ezek a szavak... Egyáltalán nem tudta hová tenni őket, de eltérve az előző éjszakától, most nem bírta visszafogni az indulatait.
-Ez pontosan mit akar jelenteni?! -
támadta le a kérdéssel a férfit, aztán a szemei megteltek könnyekkel és a hangja is elcsuklott. -Mert ha arra akarsz kilyukadni, hogy innentől elválnak útjaink, akkor... -a félisten meghökkenve figyelte a halandó reakcióit. Hidegen és értetlenül beszélt hozzá.
-Nem hinném, hogy okot adtam volna a könnyeidre...
-Deannek igaza van... -
hüppögte. -Ott voltunk, akkor és Benny... Otthagytuk, pedig ha tovább várunk, ha még egyszer átnézünk mindent... -abban a pillanatban az asgardi mindent megértett. A kezei ökölbe szorultak és noha dühe nem a lány ellen irányult, hozzá beszélt félig vicsorogva.
-Nem maradt több időnk, ezzel te is tisztában kellene, hogy legyél. -
urasan leült az ágyra felszegett fejjel, majd hozzátette: -Ha ez aggaszt, akkor van időd elgondolkodni azon is, hogy bántad- e a tegnap történteket. -a szőkeség hátra hőkölt. Rosszul érezte magát a dologtól, de hogy bánta volna, az kizárt.
-Ezzel mire célzol? -
felvonta szép ívű szemöldökét és még egy pislogásnyi időt sem pocsékolt el az istenség arcának bámulásából.
Loki kinyújtotta a karját és hosszú ujjával a gallérra bökött. A halandó egy mozdulattal oldotta ki azt a legfelső gombot, amely valóban kényelmetlenné vált a nap folyamán.

-Úgy rejtegeted a nyakad, mintha szégyellnéd, hogy velem voltál. -
szisszent fel. Bosszantotta a helyzet, akár csak a hajnali szégyenlőssége a midgardinak, mert nem értette, hiszen előtte már volt alkalma ruhátlanul látni...
Eleanor visszafo
jtott lélegzettel ízlelgette a szavakat, majd elfordította a férfiiról a tekintetét.
-
Nem szégyenlem... -eddig a hangja is határozottnak bizonyult, de utána újfent elcsuklott. -Csak azért, mert... Ez megint azért van, mert jól akartam érezni magam, és közben egy pillanat alatt csesződött el minden. -az asgarditól csak kínos nevetésre futotta jó darabig, majd ennyit fűzött hozzá, mint aki az elejétől kezdve nem is reménykedett másban.
-Hát persze... Megint te és
a jó kislányok világmentő ábrándjai. Egyértelművé tetted számomra, hogy nem férek meg a mindig tiszta és tökéletes életedben.
-Te is tudod, hogy ez nem így van! -
tiltakozott a lány, de a férfi nem adta jelét, hogy hinne a szavában. Akkor térdre borult és a zöld szemekbe meredt. -Mit vársz, mit tegyek? Csak mondd meg... -a félisten hallgatott, de nem pillantott félre. -Kérlek! -esdekelt, mire a férfi összecsapta a tenyereit.
-Azok után, ahogy tegnap kihasználtál?
-Vagy ahogy inkább te engem... -
vágott vissza alig érthetően, de a jégóriás kihámozta a halk szavak értelmét. Felháborodva köpte a nő felé a kifejezéseket.
-Most nem igazán értelek, de mintha azt akartad volna, hogy veled maradjak, én ezt is tettem, mi kellett volna még? Mondtam volna, hogy jól éreztem magam? Hogy mióta
vártam már erre? -Leni megrökönyödve hallgatta végig a másik szóáradatát, de jobbnak látta nem feltenni az általuk felmerült kérdéseit.
-Nem... -
súgta megadóan. -Sajnálom... -az asgardi mélyen hallgatva kelt fel az ágyról, hogy elhagyja a helyiséget, de a vadász, mikor mellé ért, átkarolta a térdeit, mint egy kisgyerek, aki fél a sötétben és nem akarja, hogy az apukája magára hagyja. -Csak kérlek ne menj el... Kérlek, ne hagyj egyedül... -zokogta remélve, hogy a félisten nem löki el magától. A férfi megragadta a karjait és talpra rántotta. Szigorúan nézett rá.
-Bocsánatkérésnek ez kevés lesz. -
adta a tudtára.
-Tudom... -
kezdett bele a halandó, de mielőtt akármit mondhatott volna még, Loki ölbe kapta és az ágyra fektette, úgy, hogy mellé férjen. Egymással szemben feküdtek, mikor a midgardi újra megtalálta a szavakat. -Sajn... -a fekete hajú a szavába vágott.
-Ne! Csak maradj csendben. -
utasította és a megszeppent arcra egy utolsó pillantást vetve csukta le szemhéjait.
Leni némán tanulmányozta, ahogy az áz férfi arca egyre inkább kisimul, a légzése pedig szuszogásba fordul. Olyan gyermeki volt így, annyira aranyos, hogy nehéz volt nem rá néznie. Mikor azt hitte, hogy a félistent elnyomta az álom, egyetlen halk szót suttogott az éjszakába, nem törődve azzal, hogy a másik nem hallja, egyszerűen muszáj volt kimondania.

-Szeretlek...
-de a csínytevő nem aludt. Az az egy aprócska szó villámként cikázott át rajta. Koncentrált, hogy színlelt alvására ne derüljön fény, de a karja mintha alig észlelhetően szorosabban fonódott volna a halandó dereka köré...

***

A sötétség átható, vérmocskos zugában néhány fáklya fénye rajzolt táncoló árnyékokat a homok színű falakra. Egy szőkés barna férfi ült a terem közepén egy míves székben. Színpadiasan görnyedezve támasztotta a fejét az ülőalkalmatosság karfájára szemeit az előtte térdeplő alakon pihentetve.
Amikor szólásra nyitotta
ajkait, színlelt mézes-mázosság szabadult ki rajtuk.

-Beliál... Mondd csak, mi okom lenne megbocsátani neked, hogy alul maradtál a Winchesterekkel szemben? -a megszólított oldalra pillantott egy fekete nőre, aki a kezében egy pólyát szorongatott.
-Elhoztam a fiadat... -
érvelt, bár nem merészelte felemelni a hangját a másikkal szemben.
-
Hátra hagytál egy értékes porhüvelyt, ráadásul Crowleyt is futni engedted. -sorolta a vádakat egyszerűen.
-De a morzsákat úgy hintettem el, hogy a Winchester lány ráharapjon. -
ezt hallva a székben ülő elmosolyodott. Hátradőlt és diadalittasan érintette össze az ujjbegyeit.
-Nocsak, ez érdekesen hangzik, ahhoz képest, hogy jelenleg egy a pokol hercegei közül is könnyedén legyőzne.
-Arra befizetek, de tettem egy említést Johnról... Talán elszórtan Odinról is. Már csak ki kell várnunk, hogy a pokolba jöjjenek... -
ismertette a terveit urával és parancsolójával. Ezúttal a főnök biccentett a csecsemő felé.
-Majdnem megfosztották a fiamat az erejétől. -
most már nem volt olyan nyugodt és mosolygós, sokkal inkább ideges.
-Időben ejtettem azt a lapot Samuel szeme elé, esélytelen volt, hogy más módszert akarjon használni, elvégre azt tapasztalta, milyen érzés kivonni egy halandó testből az angyali kegyet. -
ismerte be a térdeplő, újabb gunyoros kacajt csalva a másik arcára.
-Azt a kegyet, amit te is elveszítettél? -
Beliál legszívesebben felfortyant volna a dolgon, de most az élete volt a tét, hát lenyelve büszkeségét bólintott.
-Nos, lényegében igen... Félvállról vettem a lány ártatlanságát. -
vallotta be, aztán kérdőn nézett a férfira. -Te, mondd csak, milyen ember az, akit nem tesz gonosszá a pokol? -Lucifer nevetett.
-Olyan, aki megtört. -
a szemei vörösen felragyogtak.
-Dean is megtört... -
vázolta fel Beliál, de nem szegte kedvét a sötétség hercegének.
-De ő fel is adta.
Már csak az a kérdés, hogy az asgardi jelenléte nélkül is kitartott volna? -pedzegette elmélázva.
-Inkább az vet fel talányokat, hogy ha tudtál róla, miért nem állítottál rá valakit a kutyusaid közül? -
vágott vissza az egykori fél démon. Lu eltöprengett mielőtt felelt volna, majd így szólt sejtelmes vigyorral az arcán.
-Hogy is magyarázzam, hogy megértsd... -
sóhajtott fel. -Egy ketrecbe zárt madár énekét bárki megcsodálhatja, de senki sem engedi ki, mert félő, hogy akkor megcsípné őket.
-Ez igazán rád vall, mester... -
kacagott fel ő is.
-Azt javaslom, vezekelj és szerezd vissza a kegyedet, vagy lopd el valakitől, mert a gyengéknek nem veszem hasznát. -
utasította az alattvalóját, aki állásba pattanva engedelmesen fejet hajtott előtte.
-Igen is! -
mielőtt távozhatott volna azonban a férfi megállította.
-
Oh, és Beliál! Szólj „neki", mert ha a Winchesterek a poklomba tévednének, szeretnék valami értékessel kedveskedni. -mondta élvetegen. A démon megtorpant.
-Bízhatunk „benne"?
-A hátrahagyottak olykor túl értékes szövetségesek az ellenfél számára... -
tudta le ennyivel Lucifer, de Beliál hű katonához híven óvva intette.
-Úgy viszont nem árt előrelátónak lennünk, az alku tárgyára szükség lesz, mihelyt Thanos erre téved...
-Valóban... -értett egyet a szőke hajú. -Nos, ezt a te dolgod lesz felügyelni. -Beliál bólintással jelezte, hogy elfogadta a feladatot, de valami még nyugtalanította.
-
A mindenható miatt nem aggódsz, mesterem? -vonta kérdőre a lehető legalázatosabb módon. Lucifernek ismételten nevethetnékje támadt.
-A nővérétől jobban félnék, de elfoglaltak, legalábbis, ebbe már nem avatkoznak bele.
A kártyavár megremegett, Beliál és amint összedől, mi ott leszünk... -szeme mániákusan tévedt a távolba, majd a pólyásra vándorolt és intett a cselédnek, hogy adja át neki a kicsit.
Kezében a gyermekkel ült a trónján olyan tekintettel méregetve a babát, mintha a világ leghatalmasabb ereklyéjét ringatná az ölében.
A gyermek hüppögött egy keveset, amíg meg nem látta apja vörösen izzó tekintetét. Akkor boldog mosoly költözött az arcára és pillanatok alatt el is szenderült... 

Team Free Will!Where stories live. Discover now